Ősmágusok tanácskozása

Helyszín: Délvidék / Kincsek hegye  
Időpont: corvusi időszámítás 627. év A Bányák hava 5. nap- (2010.02.05.-)
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Szépszemű

Rég láttalak, barátom.
*válaszol Szylnek azon a tenger simogatása-kellemes hangon, ami oly sok érkezőt sarkallt nagy tettekre*
A füled még mindig kitűnő, a lábad gyors, hiszen először érkeztél.
*mosolyog*

*A szélrózsa minden irányából a legkülönfélébb alakok közelednek feléjük, némelyik kinézete nem sok jót ígér, ám van aki fényt hoz, ahogy Ramkyr is.*

[Lamurani]

*Idejét sem tudja, mikor érezhette utoljára Corvus mézédes levegőjét. Jólesőn szívja tele hatalmas tüdejét, ahogy a reggeli csípős levegőt hasítja. Méretes szárnyai erőteljes légörvényeket kavarnak, roppant farkát kormányként használja. Aranyszín pikkelyein megcsillan a reggel minden fénye, így már messziről észre lehet venni őt fénylő pontként a horizonton. Az elmúlt évsázadokban Lamurani mogorvává, mondhatni zsémbessé vált, de most olyan boldogság feszíti mellkasát, hogy majd kidurran. Mosolyogna, ha a sárkányszáj alkalmas volna a mosolygásra. Néhány füstpanacsot azért vidáman elpöfögtet az orrlyukain át, és azon gondolkozik, végre itthon lehet megint. Már látja Szépszeműt és még két alakot, akik előtte érkeztek így a mélybe bukik, vészesen kezeledve a talaj felé. Utolsó pillanatban fékez, majd szinte kecsesen ereszkedik le a földre. Izmos hátsó lábai alatt megrendül a föld, ahogy talajt érnek. Bronzszínű szemeiben függőleges, sárga pupillája folyamatosan lüktet hangulatától függően. Odasétál a kis csapathoz, bár tény, hogy a levegőben sokkal könnyebben mozog, de pár lépést azért ő is kibír. Biccent egyet üdvözlésképpen, majd hosszú idő után először megszólal.*
-Jó újra itt lenni.
*Dörren mély reked hangján, majd egy újabb fütpamacsot indít útjára örömében.*

[Farkas Szellem]

Könnyű szellő kavarja fel a port a hegyen, s a szellő megerősödik megtömörödik s felveszi egy farkas forma alakot. Először még csak a körvonalai látszódnak, majd megtelik színnel az alakja. Bundája fekete akár az ében, szemei vörösen izzanak. Végig tekint az itt lévőkön egy morgás kíséretében. De úgy látszik mintha a farkas vigyorogna a többiekre.*
~Rég volt, amióta nem láttalak benneteket! De remélem most rend és jó győzedelmeskedik majd! Még ha oly ostobának is tünik!~szól szellem hangján a többiekhez. Majd leül a farkas, s nagyot ásít, pofájában megvillannak méretes agyarai.

[Három nővér - Archas]

*Egy ezüstös üstökös villanását látni a távolban Zöldvölgy partjairól, tán azt hihetnék égi jel ez, ám nappal van, s a fénycsóva egyenesen száll a tenger tükrén...
Ha közelebbről látnák, akkor egy unikornis alakja formálódna ki, tán a legtökéletesebb lények egyike, békét, és nyugalmat sugároz, mozgása erőtől ittas, mintha csak a teremtés csodája lenne, s kétségkívül nem Corvusról való formája.
A többi ősmágus messziről láthatja érkeztét, s mind tudhatják, ez többet jelent, hamarosan még ketten csatlakoznak hozzájuk... Llamar és Meila, az átkozó és az áldásosztó, a kígyó és a sas...
Furcsa látvány tűnik fel, Archas alakja egyszerre még két irányban jelenik meg, az egyik helyen visszafelé vágtat, míg a másik az égből egyenesen lefelé, ám kétség kívül egy pontba tartanak.
A mágusok gyűlésének helyén Szépszeművel szemközt állapodik meg az unikornis, melyben a három irány egyesül. Múlt, Jelen és Jövő...
Diadalmas nyerítés hangzik fel, majd az ezüstöt alak átváltozóban van, humanoid testet ölt alakja, melyben az elfek, emberek vonásai ütköznek ki igazán, ők voltak fő patronáltjai mindenkor. Ám arca nem változik meg az unikornis fej bár kissé összement, mégis ugyanolyan maradt, ám a tekintet, mintha csak a varázslat fényében ragyogna, őrizné a csillagok fényét, a szikra erejét.*
- Békét nektek!
Oly régen volt, hogy az emlék is megkopott,
Oly bár tűnik, mintha csak most lett volna,
S mégis a pillanat adja az egészet,
Mert a döntést nem árulta el a holnap.

Meila, Llamar! Nővéreim gyertek közénk itt az idő, hogy megbékéljünk a pillanatnak, s az időnek, a tér egyesüljék, s általa megszülessen ezen idő, ezen jövője, melyet leginkább azok dönthetnek el, kikbe reményünket s hitünket helyeztük.
*Tekintetét jelentőségteljesen körbe hordozza az összegyűlteken, majd szól.*
Szél eláll, hol Torony zokog, hegy nem füstöl többé vadul, megszólal a néma vad-úr, kikel majd a törött tojás, és véget ér az uralkodás....
*Visszhangozza a hajdani jóslatot.*
A Mágus útja nyitja meg az utat, a Mágus útja Őrzi meg a Jövőt és a Múltat... Lám patronáltjaink beváltották a hozzájuk fűzött reményt, habár kellett a segedelmed...
*Hajtja meg fejét Szépszemű irányába...*
- Nővéreim!!!
*Ezüstös alakja szinte csillagként ragyog, érzi, közeledik lelkének másik két darabja.*

[Drenule]

*Az égen bíbor villanás tudatja, hogy Drenule, az Egyetlen megérkezett. Sötét, bíborszínben izzó meteor száguld át a légkörön, baljós, fekete csíkot húzva maga után, majd elképesztő sebességgel vágódik a hegyoldalba. Mégis, magában a környezetben kevés kárt tesz, nem keletkeznek szökőárak és földrengés sem pusztítja Corvus sokat szenvedett földjét. A szél elsodorja a kénszagú füstöt, és a kráter közepén egy vértes humanoid áll. Első pillantásra Érkezőnek tetszik - mindig is sokat adott erre - de a szemei helyén komorló vörös-fekete, opálos csillogás elárulja: nem halandóról van szó. A furcsa tekintet megvillan, majd az alak eltűnik, hogy a már megérkezett Ősmágusokhoz közelebb, egy szikla tetején jelenjen meg újra.*

*Végigpillant egykori riválisain, és halvány mosolyt varázsol az arcára.*
- Újra együtt, mi, "Istenek". Remélem, most több sikerrel...és kevésbé enyves kezekkel...-*egyértelműen Szépszeműre céloz - sosem bocsátotta meg teljesen, hogy elhappolták előle a Kristályt, amit ő akart ellopni, csak épp a Farkasszellemmel darabolták egymást - de nincs igazi él a szavaiban. Valószínűleg ő az egyetlen ősmágus, aki megküzdött a Vahaddal és még létezik, ha valaki, ő igazán tudja, mennyire fontos az összefogás. És más baja is van...de talán urrá tud lenni a Megrontón.*

[Három nővér - Llamar]

*Könnyű, sikamlós teste úgy áramlik a nyirkos földben, mint halé a vízben. Van valami különös Corvus ízében, egyszerre kiérzi a földből azt az agyagos illatot, ami már régóta ehhez a világhoz kötötte szívét. Érzi maga körül a többi evilági lény minden rezdülését, lélegzetét, szívdobbanását. Élvezi a kígyók, férgek, bogarak, vakondokok társaságát, mind közül a földlakó élőlények a kedvencei. De most ezeknél ősibb társai szólították, így fájdalom, el kell hagyni testvéreit, hogy oly sok idő után ismét tanácskozhassanak.
Apró földdarabka mozdul Archas lábai alatt, és egy pikkelyes test kígyózik elő. Villás nyelvét ki-kiölti, majd fölfele kúszik nővére ezüstös lábán. Teste elkezd fényleni, és a fekete pikkelyek rőt izzásba kezdenek. Mire az leveti az unikornis alakot, egy apró tűzlabda fellobbanása után Llamar is levetkezi legkedvesebb alakját, hogy humanoid formában tanácskozhasson.
Éjszínű, sűrűn ráncolt köpenybe burkolózó, csuklyás alak lép Acrhas mellé. Fagyos, téli szél támad, ahogy megszólal. Arca nem látszik, de sziszegő hangja messzire elhallatszik.
- Sszél eláll, hol Torony szokog, hegy nem füsztöl többé vadul, megsszólal a néma vad-úr, kikel majd a törött tojász, ész véget ér az uralkodássz. *mondja együtt nővérével a jóslatot, de látszik, hogy a kígyó szokását nem hagyta teljesen maga mögött.*
- Üdvöszlet! *Hajt ő is fejet az összegyűltek felé, majd az égre emeli tekintetét. Egyvalaki még hiányzik.*

Csavar

¤ Minden különösebb faxni nélkül jelenik meg egy őjabb alak. Alacsony termetével, ősz kócsos hajával, kopott ruháival pont úgy néz ki, mint bármely gnóm buherátor, de természetesen nem az, különben nem lehetne itt. Hívják úgyis a Nagy Csavarkulcs, vagy Szentséges Csavar meg a Fogaskerekek Atyja, de ez a lényegen nemváltoztat. Amióta csak beette magát az érkezők fejébe, nem más ő, mint minden gnómok és zsenik istene, nomeg sok harcias társa között egy üdítő színfolt. ¤
- Újra itt. Kíváncsi leszek ezúttal, hogy végződik. ¤ támaszkodik botjára. Még erősen a gyülekezés fázisban vannak, így mást nem is mond, csak keres egy helyet, ahol kényelmesen várhat. ¤

[Három nővér - Melia]

*Különös érzés fogja el, mikor sas képében közeledik a föld felé, érzi nővérei jelenlétét, így rögtön tudhatja, hogy hol kell leszállnia. Kecsesen siklik a levegőben, büszkeségtől dagadhat a melle, mert oly tekintélye van a levegőben. Mikor megtudta, hogy miért rendelték ide az ősi társait, rögtön, habozás nélkül tette a dolgát, és ezért is tűnhet fel a földön lévőknek, hogy egy sas érkezik. Amikor ideális magasságban van ahhoz, hogy sikeresen leszálljon, leszáll, majd a szárnyai visszahúzódnak, karmaiból lábak lesznek és a feje is humanoid formájú lesz. Humanoid kinézetében nem lehet fellelni semmilyen fajra való hasonlóságot. Átváltozása után pedig nővérei mellé vonul.*
-Áldás mindannyiótokra!
*Így üdvözli a jelenlévőket az áldásosztó, melyhez még egy mély, tiszteletteljes meghajlást is párosít. Archasra és Llamarra pillant mosolyogva. A következő pillanatban nővéreivel együtt ő is elkezdi mondani a jóslatot átszellemült és komoly hanggal.*
-Szél eláll, hol Torony zokog, hegy nem füstöl többé vadul, megszólal a néma vad-úr, kikel majd a törött tojás, és véget ér az uralkodás....
*Ha még nem szemlélték volna meg eléggé Melia öltözetét a korábbi riválisok és nővérei, akkor a következőt láthatják szemeikkel. Egy hosszú sötétkék sűrűn redőzött lepelt visel, amely majdnem a földig ér, így vigyáznia kell a viselőjének, hogy ne lépjen rá óvatlanságában.*

[Gaia és Luna]

*Fehéres fénygomolyag hömpölyög ráérős lassúsággal a hegy felé. Zöldvölgyben tett röpke látogatása csak annyi volt, hogy megszemlélte Gyermekeit, rendben megy-e a soruk, mióta magukra volt kénytelen hagyni őket, annyi évvel ezelőtt. Noha sosem hagyta el őket, arcát már nem láthatták, s ő nem mosolyoghatott rájuk, nem ölelhette keblére őket, csak a legvégső órában, mikor szellemük megtért hozzá... S mily fájdalom egy anyának, ha gyermekét nem ölelheti magához...
A fehér fényesség aztán a hegy lábához érve halványulni tetszik, s a színtiszta Energia lassan alakot ölt.
Karcsú nőalak, bőre alabástrom fehér, selymes és puha. Haja a föld színének már-már feketébe hajló barnáját idézi, szemei a tavaszi, zsenge növények harsanó zöldjében pompáznak, íriszei, mint két mélységesen mély kút, bölcsesség, s az Ősanya szeretete csillan bennük. Ajkai a rózsák vöröse, szelíd mosollyal tekint le Corvus földjére. Törékenynek tetsző testét a korábban egész alakját elrejtő fehér fény fedi, mint pókháló, mintha nem is anyagból lenne, dinoman átsejlik rajta bőre, az egész anyai szelídségen át a benne lakozó buja nő, kiből annyi Gyermek fogant már e világra.
Lábai mezítelenek, de sár mégse szennyezi be, ahogy a földre érkezik, s az ég felé fordítja arcát. Gyermekét várja, az Elsőt... Lunát, ki a Holdról szemléli, s fényével vezérli testvéreit az úton... Amint lánya megérkezik, első dolga, hogy magához ölelje rég nem látott vérét, de szó nem hagyja el az ajkait. Szavak nélkül is tudják, mennyire szeretik egymást, hogy milyen boldog ez a pillanat, a viszontlátásé. De most fontosabb dlgaik is vannak.
Hívták őket. Egy embernek köszönhetik mind, hogy újra előjöhettek száműzetésükből, s most ott kell folytatniuk, ahol sokszáz éve abbahagyták a tanácskozást.
Lányát kézenfogva emelkedik el a földről, s alig egy szemvillanásnyi idő alatt érkeznek meg a többi nagyhatalmú közé.*
- Üdvözöllek benneteket. Régen volt már, hogy utoljára találkoztunk.

¤Gaia és Luna¤

*Újabb szellemlény körvonalazódik a felhőpamacsok övezte hegyormon, ám alakja haloványabb a többiekénél, hiszen híveinek körletétől nem volt képes szabadulni még. Sudár alkatú, magas nő, haja színe folyton változó, csak úgy, mint maga a Hold. Ezúttal hollófekete tincsek alkotta fonat vonaglik hátának csapódva minden rezdülésénél, vállán elmaradhatatlan íja, s tegeze. Hófehér ruhája valószerűtlen könnyedséggel hullámzik izmos testén, ezüstösen kavargó íriszei egy rég nem látott arcot keresnek. S végül megpillantja Gaia-t, hőn imádott szülőjét, kinek égi mivoltát köszönheti. Rég volt már, hogy óvó karjaiba zárta az Első Harcost, s az pedig szeretetteljes csókot nyomhatott a kedves arcra. Boldog mosollyal olvad hát az Anya ölelésébe, szívébe rég érzett boldogság költözik, de ajkai némák maradnak. Felesleges szólniuk, egyetlen rezdülés elég, s mindent értenek. Ujjait összefonja anyjáéval, így érkeznek meg a Tanácsba, melyet Szépszemű újfent összehívott. Van mit befejezniük.*
-A Hold világítsa be éjjeli utatokat!
*szólal meg csengő hangján, majd szelíden elmosolyodik. Békés teremtésnek tűnik most, ahogy várakozón letelepszik az egyik pamacsra. Régóta várt alkalom szólítja újra egybe őket, az istenségeket, mindegyikükre régi ismerősként köszönt a testi való, a légzés, a szívverés, s egyeseket minden bizonnyal más emberi dolgok is megkörnyékeznek. A várakozás alatt némán nézelődik, hol a többi istenség arcát, hol az Anyáét fürkészi, s ha az kérdőn pillant leányára, akkor csak bocsánatkérőn elmosolyodik: látni kívánja híveiket, érinteni arcukat, hallani a hangjukat közvetlen közelről...*

Szépszemű

*Dühösen villan Drenule irányába az eddig békés fényben ragyogó aranyszín szempár.*
Én a szerelmem vesztettem el, te csak a büszkeségedet.
*hűvös válasz, nem akarja felingerelni Drenulet, hiszen több ízben kiválóbbnak bizonyult sok ősmágusnál. Híveitől reszket Corvus...*
Nem felejtem, hogy a kezdetekben egyet akartunk.
*teszi hozzá szelídebb hangnemben, ez így igaz, mert Drenule, Szépszemű és Villámúr Thrillion elvesztése után azt a pártot képviselték, akik az érkezőkbe helyezték a reményt*

[Kyssa]

*Bizony, ha emberszem látná a felvonulást, mi csak épp kezdetét vette, tátott szájjal tehetné, mert csodalények, valamint a természetben nem látható színekben és formákban pompázó alakok jelennek meg, ki az égnek nevezhető szférában repülve vagy lebegve, ki pedig a különös hely felszínét tapodva. Meg egyéb, szintén bámulatos módokon megérkezve, de Ősmágusok között ez nem a felvágás tárgya, mindegy, ki jelenik meg hegyként, ki pedig hangyaként, erejük tartománya egyazon, s a kisebb test praktikusabb, ha ennyien összegyűlnek. Mire rég volt példa, s akkor sem túl nagy sikerrel...

Mindenesetre Kyssa, kit a többség és az öregebbek nem az emberek által néki adott néven, hanem Pegazusként, vagy Szárnyalóként ismernek, szintén repülésnek nevezhető módon érkezik, bár sebessége és mozgása nem a Corvus egén megszokható látványt kelti, sem pedig egy csapdosó madárét. Fényes teste, mely szárnyával tényleg egy pagazushoz hasonlít, óvatosan ereszkedik alá az egyre gyarapodó tömegbe, közben egyre zsugorodik emberléptékűvé, miközben alakja is egy Érkező emberlényéét veszi fel. Szárnyát alkotó, tollnak nevezhető elemei, körbeölelik, elrejtve az átalakulást, miként borítja be testét páncél és palást, s olvad össze a tollakból egy kard oldalára, és egy cseppforma pajzs, mit a hátára fordít át, midőn szárnyai eltűnnek a folyamatban, s lába a földet érinti, már ha a vulkánszerű sziget fortyogó katlanjának megszilárdult kérgét, lehet annak nevezni.

Kyssa emberi alakja fehér, hosszú haja mint egy ló sörénye, arca pedig szépséges, mint egy nemes hátasé. Így érkezik meg ő, kinek ősideája, ha még emlékeznek rá társai és Corvus lakói, a lovagi erények közül a Bátorság, mit oszt jó szívvel mindenkinek, ki kéri, de elsőként a derék lovagság tagjainak, s követőinek, a Szellemlovagoknak. Biccent a már előtte megérkező Ősmágusoknak, s köszönti őket:*
- Áldassék a nevetek, ha méltón egyengetitek a reátok bízott csöppségek útját! *köszöntése épp oly kemény, mint tartása és viselkedése. Bár nem akar szemrehányást tenni senkinek, főleg nem üdvözléssel, szavaiban benne rejtezik, hogy mint régen sem, most sem fog kertelni szavaival, ha úgy érzi, rovó szó illet valakit. Hiszen bátorságban, szóban és tettben, épp neki kell példát, másoknak mutatnia... S a szigorú viselkedése, talán épp annak szól leginkább, aki felé lépteivel tart: Szépszemű előtt áll meg, mélykék szemei a gyászban megőszült fürtöket szemlélik, majd megszólal, hogy őt külön is köszöntse:*

- Szépszemű, hívásodnak eleget téve, Szárnyaló, aki Kyssa, ím megjelent, s téged köszönt! *furcsa egy üdvözlés ez, de ha valaki ismeri az Ősmágusokat, tudhatja, a valódi üzenet sokszor a szavak mögött áramlik, miként most is. Miként az embereknél a mimika, a hang hordozása, megannyi apró jel és elem módosítja és gazdagítja a szóbeli üzenetet, úgy most Szépszemű, ezerszer gazdagabb formában érezheti meg Kyssa gondolatait, mit közölni óhajt vele. Kezdve a rosszallással, mely a régi gyűlésen történtekre vonatkozik, feloldva azt abban, hogy úgy érzi, jó indíttatásból tette néhai férjével azt a Kristállyal, amit, tudniillik, hogy a vita súlyosbodását megelőzzék, átívelve az együttérzés kifejezésével, gyászában osztozva, s befejezve a hálában, hogy a Szellemlovagokat ő is patronálta és segítette útjukban. Választ nem vár, enyhén meghajol a hölgy alak előtt, majd a szélre húzódik, hogy az új érkezőknek helyet adjon, hiszen nyilván nem csak ő akarja köszönteni azt, aki tanácsba hívta mindannyiukat.*

[ Ősmágusok Tanácsa - Rannwor ]

* Újabb alak tűnik fel a hegy csúcson, az újonnan jött férfi őszülő haja varkocsokba fonva, szakállát is megütötte már a dér. A harcos alakján azonban nem fogott az idő, szálkás izmai még mindig őrzik ifjonti erejét. Testén egyszerű, kopott bőrpáncél feszül, vállán egy hatalmas kétkezes kalapácsot egyensúlyoz, bal kezével szorítva a fegyvert, míg jobb kezével övébe rejti a magával hozott sziklaöbli "rum"-ot... *

* Rannwor sosem szeretett sokat beszélni, a drán törzs védelmezője nem is szól semmit, mindössze várakozón figyeli a többieket. *

Doromboló

*Fekete macska jelenik meg, nyújtózik, ásít egyet, körme csíkokra szabdalja az alatta lebegő felhőt.*
Úúúgye még ma elkezdjüüük a tanácskozást?
*kellő távolságra helyezkedik el a nagy farkas szellemtől, biccent Luna felé, aztán Rannwor lábához törleszkedik*
Üüügyes munka volt az ott Távolrévbennn...
*dorombolja, és ha a harcos nem fejt ki ellenállást, az ölébe telepszik, a macskákra oly jellemző öntudatos hedonizmussal*

[Alkesz -a sosem szomjazó- érkezése]

*Tőle megszokott módon nem az első, aki megérkezik. HalványKék alkoholfolyam előzi meg, mikor a többiek közt megjelenik, hiszen híveit még nem hagyta magukra. Kék, mint a víz, amiből alkoholt teremt. A most halványkék nőalak végignéz társain és üdvözlésképpen a következőket mondja.*

- Látom időben érkeztem. Mivel még nem vagytok részegek, a lényeges dolgok még csak ezután következnek. Remek, remek. Ha nem bánjátok én odaülök le.

*Mutat maga elé és kecses, egyhelyben zubogó alkoholszökőkutat hoz létre, ami mellé letelepszik.*

[ Ősmágusok Tanácsa - Rannwor ]

* Az ősz férfiú a földre telepszik, mégis csak kényelmesebb így, mint állva várni a többiek érkezésére. Bár Rannwor mindig is magának való fickó volt, rögtön akad társasága a lábához simuló Doromboló személyében. A dicsérő szavakra csak röviden mormog mély, tisztán zengő hangján. *

- Megtettem, ami tőlem tellett... -

* Az ősz férfiú egykedvűen nyugtázza, hogy a macska az ölébe telepedik, majd önkéntelenül is kényeztetni kezdi, bár ez igazán nem szokása... *

Doromboló

*A simogatás hatására, a macska teste finoman hullámzik, és fokozatosan női testé alakul át. Nem hús, nem is szellemtest ez, inkább egy bársonyos tapintású, élő, fekete alak, akár a templomokban álló istennőszobrok. A feje viszont macska marad.*
Dorombolóóó vagyok... a Kalandvááágy istennőőője... nagyonnn ööörvendek...
*kivillannak a kis hegyek macskafogak, fél könyökére támaszkodik, de hagyja, hogy Rannwor simogassa a hátát*
Nagyszerű! Ünnepeljünk!
*ragyog a boldogságtól a részegség forrása láttán*

[Szörmók Szyl]

*Főhajtással fogadja a Szépszemű bókját,majd hátáról pörölyét leemelve helyezi annak lapos fejét a földre,míg a szikla szerű kezek a nyél végén pihenek,támasztva a testet melyből oly sok törpe nyeri hitét.
Az érkezők mindegyikét alaposan szemügyre veszi,bár a múltból számára csak a Farkas szellem, és Drenulle vetélytársa...még ha ellenségeinek nem is tekinti őket.
A békéről fognak szónokolni,változásról regélnek majd,de kérdés,hogy önmaguk miatt akarják ezt,mert féltik létüket,vagy híveik miatt,kikből jó páran megtapasztalták ,és megjárták a pokol néhány butyrát,hogy ne beléjük,hanem önmagukba helyezzék bizalmukat.
Miközben tovább várakoznak...így alaposan felgyarapodva ...az ódon harcos teste áttetsző,ködszerüvé korcsosul,de el nem tűnik...nem felejtette el ötbányát,és nem felejtette el a törpe légiók harcosait,ahogy azokat sem kik nevét zengik akárhányszor pörölyük,fejszéjük,és pajzsuk repeszti a rend ellenségeinek koponyáit....fohászuk most meghallgatásra lel a századok homályából.*

[ Ősmágusok Tanácsa - Rannwor ]

* Rannwor maga mellé fekteti kalapácsát, de azért közben szabad kezével még mindig simogatja Doromboló hátát, majd mivel a barátságos szavakat mégsem hagyhatja válasz nélkül, így ő is bemutatkozik, de azért közben alaposan szemügyre veszi az új érkezőket is. *

- Rannwor vagyok, az Ősz Harcos, a drán törzs védelmezője, a Mennydörgő Kalapács hordozója... -

* Majd mikor az ölében fekvő nő felhívja figyelmét egy valóban fontos dologra, rögtön jókedve kerekedik, amint megpillantja régi jó cimboráját Alkeszt, kivel oly sokszor ittak együtt, mikor a világ még fiatal volt. Üdvözlésképp meg is emeli a tőle kapott ivókürtjét, mely rögtön csordultig telik fűszeres mézsörrel, az italt magasba emelve köszönti az érkezőt. *

- Isten hozott Alkesz! Egészségedre... -

* Húz bele a kürtbe, egy minutányit sem habozva, így ünnepelve az örömteli viszontlátást. *

[Ramkyr]

*Sorban biccent minden újonnan érkezőnek, de a hangját nem hallatja. Nem örül annak, hogy viszontlátja őket. Így nem. Sosem akkor ülnek össze, amikor valami örömteli dolog történik. Miért lenne hát a találkozás az?
Sokkal szívesebben figyeli a Hősöket. Míg vár a többiekre, a botja végén lévő kristálygömböt fürkészi. Távolrév városára tekint le. A lovagjaik nagymesterét épp vallatják. Mosolya kiszélesedik. Szereti nézni, ahogy megküzdenek a problémáikkal. Adrian helyzete... izgalmasnak mondható. Nem avatkozik azonban közbe, bármi történjék is. Minél jobban kedvel valakit, annál kevesebbet törődik vele. Ebből áll az ő filozófiája: erősödj, és erőddel védd a gyengét! Az ő dolga csak annyi, hogy elvezesse a bajnokait a rászorulókhoz, onnantól a dicsőség az övék.
De Fedras is ott van, és közbeavatkozik.*
- El onnan! *kocogtatja meg a kristálygömböt* Inkább gyere közénk!

Nincs jogosultságod törölni az üzenetet!

=-_ Callisto _-=

*Nem siette volna el az érkezét. Kényelmes fajta, ha lehetősége van rá. Most pedig kifejezetten kedvét leli benne, hogy a halandók közt jár. De ilyen hívásnak nem tudott ellenállni. A lélekbe maró gyász, a szerelmes elvesztése feletti tehetetlen fájdalom... és.. igen... indulat! A Bosszúálló a fellángoló kedélyek pillanatában testet ölt a hegy felett. Először csak emberi körvonalakat s kitárt szárnyak sziluettjét. Fejét hátravetve, karjait széttárva ereszkedik alá lassan. Vért csatjai siklanak át vállain s oldala mellett. Fekete-bíbor páncél bont szenvedő, üvöltő arcoktól ékes matériát rajta. Szinte bántón vörös, combközépig érő tunika szövete anyagiasul alatta. Meztelen karjait, lábait különböző vastagságú bőrszíjak hálózzák be kaotikus szövevényben. Alakja büszke, hatalmának teljében tündöklő. Bőrén fekete betűkkel rajzolódnak ki az imádságok szövegei. A sikoltó arcokat mintázó vért csak a mellkasa közepéig ér, onnan már csak az ujjatlan tunika takarja. De az is szabadon hagyja mellén a tenyérnyi helyet, hol színes tetoválásként viseli szignumát: a tőrrel átszúrt szív pazar mintáját. Haja sötét, vértől csatakosan simul hátra.*
Én adok erőt, sötét haragot,
Én festem felettetek vérszínre a napot.
Kitárom az eget jajszó kiáltásra,
Megnyitom a földet _bosszúnak_ szavára.
*hallatszik a hang a magasból élesen rikoltva és fület bántón mélyen zengve, mennydörögve egyszerre.
Hibátlan test. Szikár férfié... vagy szálkásabb nőé. A szemlélő saját első benyomásai olykor egyik, avagy a másik nem javára billenthetik eme kettősség mérlegét. Elvégre a bosszúnak ezer arca van.
Ahogy vasalt, durva csatoktól és veretektől zsúfolt csizmák talajt fognak, hátravetett fejét előre biccenti, hogy az összegyűltekre vesse tekintetét. Callisto arcát túlvilági tökéletesség teszi idegenné. Vérrel festett vonalak díszítik mindkét orcáját, homlokát és az állát is. Vékony ajkai valószínűtlenül vörösek, szinte rikítanak. Csak a szeme, a pillantása az, amit mindenki felismer. Hiszen az a lobogás, az az olthatatlan... ismerik bizony régről... Most pedig egyeseknek talán mindennél közelebbinek tetszhet.*
- Hisz Callisto ajkainak vér kell... *sóhajt élvezettel, ahogy ellép a Szépszemű mellett. Mellette magasabbnak, erőteljesebbnek tűnik, ami mindjárt változik is, amint pillantása a "büszkeségét vesztett" Drenule felé villan aljasul. Egy kiszélesedő, célzatos mosollyal lehet-e taposni egyet azon, mit elveszettnek tituláltak? A Bosszúálló már csak ilyen. Tartsák érte kicsinyesnek. Az... illetve az IS. Képtelen ellenállni magukat kínáló apró örömöknek, melyekből általában kedvére lakmározhat.*

Doromboló

Ó, mily bölcs voltál, Alkesz, midőn az istenek italát az érkezőkkel megosztottad, de mily balga is, hiszen minden csepp mi más torkán zubog le, az én szomjamat fokozza!
*meghuzigálja Rannwor szakállát, valahol a földön ezüstszálakat találnak majd az őszi szélben derék földművesek, amely nagy tettekre fogja sarkallni őket*
Adj nekem is, Rannwor, te mohóság istene!

[ Ősmágusok Tanácsa - Rannwor ]

* Bár Rannwor általában nagyon nem szereti ha ivás közben zavarják, most mégis megértően pillant a szakállát cibáló Dorombolóra. Hiszen valóban nincs annál borzasztóbb, mint tétlenül nézni, ahogy mások isszák a jóféle itókát. Így a kürtöt a nő felé nyújtja, de csak azután, hogy egy utolsó kortyot még húz belőle. *

- Doromboló, szomjan ne maradj itt nekem, fogd... -

* Azonban ő sem akar szomjan maradni, így Rannwor arcán széles mosollyal veszi elő a féltve őrzött sziklaöbli "rum"-ot tartalmazó üveget, majd egykedvűen veszi tudomásul, hogy erősen fogyóban van annak tartalma. A következő pillanatban szürke fényt kezd árasztani az ősz férfiú szeme, miközben az itóka mennyisége egyre csak nő a palackban. Mikor ismét teli az üveg, Rannwor meghúzza, amit meg kell, a következő korty előtt még elégedett mosollyal szól az ölében heverésző nőhöz. *

- Ez a "rum" valóban isteneknek való ital, nagyszerű az aromája... –

Trükkös

-          Nyugi Széphajú, ne kapd fel a vizet. Mind elszúrtátok. ¤ szólal meg egy hang valahonnan Szépszemű háta mögül. A hang a heverőnyi felhőn terpeszkedő, szoborszerű, dús barna hajú, barna szemű és pimasz mosolyú Gabrieltől származik, aki határozottan nem volt még ott egy perccel korábban. ¤
- Viszont ez az egész nem lenne, ha te, ez a karót nyelt, a villámléptű haverod, meg a toronylakók el tudtatok volna bánni pár nagyranőtt szörnnyel. Én mindenesetre hálás vagyok, hogy visszajöhettem. Már hiányzott. ¤ vigyorog az istennőre. ¤

Szépszemű

*Hátrafordul, és majdnem bebizonyosodik, hogy szemmel ölni is lehet. A fénysugár, ami kilövel a szeméből, Trükkös lábát találja el, letaszítja őt a felhőágyról, ez bizonyos.
Az ősmágus védekezőállásba helyezkedik, zöld köpenyének csuklyája lehullik hófehér hajáról.*
MENJ, LÁTNI AKAROM, AHOGY MEGKÜZDESZ A SZÖRNYEKKEL!
*zeng az ég*

[ Ősmágusok Tanácsa - Alkesz ]

*Valahogy érezte, hogy Rannwor nem habozik eléggé...mármint a söre. Így egy kupával átnyújt neki.* - Nesze neked Vasököl ser, habozzál csak egy kicsit. *Kuncog Dorombolón.* - Még szerencse, hogy a világban oly sok szentély épült nekem. *Aztán halványan, de sötétkékre vált a tekintete.* - De egyikük eltűnt Távolrévből...még szerencse, hogy legalább az a kantin lett helyette abban az alkoholmentes táborban! Hallatlan mik zajlanak a népek közt. Híveim meg szomjazni kényszerülnek...hahh.
*Sopánkodik, miközben kortyol az éppen ribizlipálesz illatú szökőkútból.*

~¤~ Gaia ~¤~

*Hosszú ideig ül csupán leánya mellett a felhőpamacson, miközben itteni alakja elhalványul, jelezve, hogy időközben máshol is megjelenni kívánt. Mindeközben pedig figyeli, ahogyan gyűlnek és gyűlnek az ősmágusok. Mindnek mosollyal körített bólintás jár üdvözlésképp, ahogy az Anya figyeli, mintha ők is saját gyermekei lennének. Sok tűz és hév, indulat, elfojtott, kitörni készülő, s máris tomboló.
Szépszemű kirobbanására pedig azonnal odakapja fejét, s Luna kezét elengedve röppen le a civakodók közé.*
- Elég legyen! Nem ezért vagyunk itt!
*Nem kell ennél többet mondania. Mind tudják, miért gyűltek itt össze, de ha nem is, azt biztosan, hogy nem azért, hogy egymással harcoljanak. Annak is megvan a maga helye, és ideje, de nem itt és nem most. Karjait tiltón nyújtja ki a két ősmágus között, tenyerei fegyelmezőleg feltartva, s bizony, ha már anya, nem fogja röstellni a sarokba küldeni azokat, akik nem tudnak nyugton maradni.*

Trükkös

¤ A sugár talál, s ugyan csak a lábat, de mégis az egész alak füstbemegy, s ahogy a füst eloszlik, ott áll mögötte Gabriel. ¤
- Csak ne olyan hevesen drágám. Ne rontsd el a mókát már a legelején. Mielőtt azt akarnád, hogy én is fejjel rohanjak a falnak, ahogy ti tettétek, én előbb inkább meghallgatom, mit találtak ki a nagyokosok. Van egy olyan sejétsem, hogy érdemes végighallgatni, lehet, hogy szórakoztató lesz. ¤ mondja vigyorogva. ¤ Szóval addig is hűtsd le magad. ¤ int a kezével, mire a következő pillanatban egy személyreszabott méretű kis esőfelhőpamacsból sűrű cseppekben kezd hullani az áldás Szépszemű fejére. ¤

[Ősmágusok Tanácsa - Fehér Hölgy]

*A kürtőtől nem messze, a vulkán oldalában egy apró nyílás keletkezik. A repedésből fehér lángok törnek a felszínre. A körülbelül félméteres tűz fehér füstöt kezd eregetni magából, ami a lángok körül kezd keringeni. A tűz elkezd zsugorodni és felemelkedik a levegőbe, a fehér füst követi és már egy gömböt alkotva forog körülötte. A jelenség nemsokára megváltozik, először egy fej, majd kezek és lábak nyúlnak ki belőle. Kezd emberi formát ölteni. Mikor az alak már teljes az apró tüzecske méretét meghazudtoló módon villan egyet és a Fehér Hölgy fizikai formában is megjelenik az ősmágusok körében. Ahol korábban a fehér lángocska volt, most ott egy medál van amibe színtiszta fehér fény van zárva. A Hölgy fehér haja vállára omlik, szeme jóságot sugároz, fehér arcán egy mosoly játszik, ruhája szinte a földet érinti.*
- A Fény legyen veletek! *üdvözli a jelenlévőket*

[ Ősmágusok Tanácsa - Rannwor ]

* Örömmel veszi át a kupa sört, és egy darabig felváltva issza a Vasökölt és a "rum"-ot. Az ital élvezetét azonban máris megzavarja egy kisebb perpatvar, ami Szépszemű, és egy másik, számára ismeretlen ősmágus között tör ki. Az ősz férfiúnak rögtön eszébe jut, miért nem szereti az ehhez hasonló gyűléseket, meg úgy általában a társaságot... *

* Mindenesetre Gaia máris közbelép, és próbálja a feleket csitítani, majd elválik milyen sikerrel... *

[ Ősmágusok Tanácsa - Gyermek ]
- Anyám, hagyd!
*Csattan keményen a szó, mely oly fiatal ajkakról kel fel. Bizony, a Gyermek még frissen fogant ivadék csupán, de ősmágus szüleinek köszönhetően tudja, amit tudnia kell... És a hatalma is megvan hozzá. Úgy érkezik, ahogy az illik Villámúr fiához: ménykűcsapás kíséri belépőjét, viharfellegek szürke, gomolygó köde veszi körbe egy pillanatig, míg teljes mértékben alakot nem ölt.*
- Nem tudja, mit is beszél... S azt a küzdelmet majd megvívom én, ha kell, pártfogoltjaimmal!
*Hangjába él csattan, a keveset látottak, de nagyra törekvők dacával keveredve. Termetre apjára hajaz, délcegségben nem marad el tőle egyáltalán. Széles vállain nem nyugszik palást, stóla, vagy köpönyeg. Hátán átvetve kardot hord, Nimmadok Átkát, melynek erejét ő maga ajándékozza a kiválasztottjainak. Testén villámokból szőtt vért tekereg, élő és lüktető, körbefolyva felsőtestét és karjai, lábszárát. Szépszemű elé lép, hogy ha bárki bántani merné az istennőt, a fia legyen az, ki védelmezheti. Jobbja a kard markolatgombjára fonódik, mi üvöltő farkasfejet formáz, mely egy holdat tart pofájában.*
- Ti még nem ismerhettek. Szólítsatok Gyermeknek... Míg egyetlen vahad is tapodja Corvus földjét, csak ennyi lesz nevem, nem több, s nem kevesebb. Ha kivívtam dicsőségem, és megbosszultam atyám... Akkor nevet választok magamnak. De addig is, helyet követelek magamnak köztetek, születésem és erőm jogán. Akad-é, ki megkérdőjelezi jogomat, hogy itt legyek?
*Nem vitás, veszélyes elegye ő Szépszeműnek és Villámúrnak. Heves, mint majd minden kamasz, ki éppen csak megízlelte a hatalom valós ízét. De a Gyermek nem alaptalan vágyik rá, és nem önös célból. Olyan hév feszíti, mit mindenki érezhet, s mely hamarosan eléri majd Sziklaöblöt is. De egyelőre hevesen nyaldossák körbe testét a villámok, és a kardmarkolaton apró gyöngyökként süvítenek végig a kitörések.
Lobbanékony, heves és önfejű.
De leginkább kiszámíthatatlan, mint az apja volt...*

[Lhon`ma O`ma]

* Szél nem keletkezik, de a körbefutó áramlásból lassú hullámok indulnak egy ponton a hegy lába felé. Szelíden felfutnak rá, majd visszahúzódnak, átengedik helyüket a következő vonulatnak. A hullámok sima hátán a csillagfény játszik furcsa tükörjátékot, hullámos taraja csillámló vízpermet. Mintha ebből materializálódna egy nőalak, előbb áttetsző, majd miután partra lépett, egyre szilárdabbá válik. Haja ezüstösen csillan, ruhája habpermet, ezüstöskék fény sugárzik a szeméből. Széttekint, mosolya egyszerre vidám és szomorkás. *
- Üdvözöllek, testvéreim!
* Rég volt, régen látta őket együtt, vagy hétszáz éve. Azóta bujdokolnak, csak szellemük talált utat az Érkezőkhöz, érzékelhető testüket nem öltötték fel, s ők sem érezték Corvus levegőjét, gyermekeiknek is csak lelkével érintkezhettek. Mielőtt idejött volna, nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy futtában végig ne látogassa Corvust, de csak az övéivel váltott pár szót. Látott és tapasztalt, látta, hallotta és érezte az Érkezőket. Most társain tekint végig. *
~ Lám, mi is olyanok vagyunk, mint gyermekeink. Senki sem tudja megtagadni magát... Vajon a közös cél összehoz-e, vagy most is harcba fullad a tanácskozás? ~

[ Ayra ]

*Vágyta már a pillanatot. Ha az egyszerű halandó lelkek képtelenek megzabolázni sorsuk és levetkezni egyszerű mivoltuk sírva könyörögnek a Hatalmasoknak, hogy segítség meg őket...a végletekig magasztalt lények pedig az első szóra ugranak...most akkor hívők vannak az Isteneikért avagy fordítva?...
...egyszerű, lombjától elszakadó, még zöldellő falevélként hull alá a magasból a már megérkezett ősmágusok közé, ám mielőtt felhőt érne, formát bont és kellemesebbre cseréli alakját - igaz, csak halovány tündöklés csupán, hisz Lányai közt hagyta egy darabkáját...
Kecses, finoman izmos női test körvonalazódik ki, bőrét az aranyló csillagpor festi meg...hosszú, derekát cirógató haját az ősz sötétebb tónusú sokszínűsége uralja. Fényes páncél vagy rongyos anyag helyett a természet öleli testét, egybeolvad bőrével a zöld, ezüsttel hintett kavalkád...csupán annyit takarva, mit az embernők is oly serényen rejtegetnek a mohó férfivágyak elől.
Kacéran lobogó, a makacsság tűzében úszó szemekkel üdvözli az egybegyűlt erőket, lényéből az ősi elemek dacba zárt zabolázatlan, tiszta energiája árad. Érinthetetlenséget sugárzó, büszke mosolyra húzza élettel teli ajkait, s szavak helyett...a szelet küldi mindenkihez, adja át amaz köszöntését - frissítő, pajkos tánccal jelzi hát érkeztét.
...a szél útjával megegyezőn, a forró magmát idéző szempár is végighalad mindenkin, ám ahogy eléri a három Nővér közül Archas sziluettjét...a lélektükrök mélye háborgó, csillapíthatatlan tengerré formálódik. Állát az önérzet hevétől szegi magasabbra...jól emlékszik anyjára...az unikornisra. Háromszor próbálta méhének gyümölcsét eltűntetni...de lám, lányának élni akarása mindannyiszor erősebbnek bizonyult nála...nem hiába lett ő Ayra, a Dacos.*

[ Ősmágusok Tanácsa - Rannwor ]

* Rannwor elégedetten simítja végig szabad kezével szakállát, igazán nincs oka panaszkodni, hiszen markában és gyomrában "rum"... És ha ez még nem lenne elég, ölében egy gyönyörű istennő heve, mi másra is vágyhatna még egy hozzá hasonló istenség!? Felemelt kupával köszönti a fiatal ősmágust, na meg a régi ismerőst. *

- Üdv köztünk, Gyermek! Mámor, öröm téged újra köztünk látni... -

* Az ősz férfiú felettébb jó hangulatban van, örömtől csillogó szemekkel tekint körbe, és még attól sem zavartatja magát, hogy néhány csepp rum közben kárba megy a nagy nézelődésben. Természetesen mindeme dolgok közepette sem hagy fel Doromboló kényeztetésével... *

Negator

*A mutatóujj néha gyorsan végigfut a hüvelyken, ez halk, pattintó hangot eredményez.*
Tűz és víz, melyek nem oltják ki egymást... de mi van a másik kettővel?
*bátorító suttogása kellemesen harmonizál az esővel. Egyes ősmágusok sírnak a találkozás feletti meghatottságtól, illetve könnyeznek az emlékezés fájdalmától - mindez csendes, langyos záport eredményez*
Négyen vannak összesen, úgy tudom.

[Szörmók Szyl ]

*A mellé települő Éj-t,minden árny sárkányát,és Kyssa-t ,a szellemlovagok megsegítőjét egy fejbiccentéssel üdvözli,azonban bal keze rögtön elválik állától,hisz a tisztesség is így kívánja. Ő erejét nem méri a többiekéhez,nem kíván számítást vetni arról melyikük erősebb vagy érdemel többet...éltében a világot járta,hogy ahol lehet rendet teremtsen,és igazságot hozzon,és míg létének alapjai nem bomlanak teszi ezt mindörökké.
Magába mélyed az öreg,jobbja pörölyének végét szorítja erősen...valahogy mintha a kőtrónussal válna eggyé miközben emészti a Ferrahról,valamint az általában a Vahadokról halottakat.*
-A belénk vetett hitet míg őrzik erősek maradunk....de nem kényszeríthetjük rájuk akaratunkat.Akkor mi végre lennénk jobbak náluk?
*Teszi fel a kérdést,majd folytatja.*
-A villámúr halálának árnyéka lebeg fejünk felett...és még mindig keveset tudánk. Mindnyájunk ereje kellene tán ahoz,hogy egyet elpusztítsunk...elegendő lenne vajon?
*Hangzik a második kérdés,majd választ is ad Negatornak.*
-Mógel,ötbánya urának vallja magát... a sziklát tekintik erejének, a fagyos szelet fegyverének.Eltorzítja a nemes mithrilt is ha kell...saját átkos praktikáihoz használva fel,nem tisztelve a föld szentségét.
*Füst tőr elő az ős szájából az utolsó szavaknál.*

[Ramkyr]

*A Fényhozó elmélyülten vizsgálja a kristálygömböt. A mellé települő Callisto-nak mosolyogva biccent. Bizony, a bosszú nem egyszer adott végletekig feszülő kitartást a bajnokainak, ezért hálás is neki. De aztán visszafordul gömb felé, és figyeli tovább az eseményeket. Amikor megjelenik egy mágus is a színen, ismét elkomorul. Áttetszővé válik, és kicsiny mása felbukkan gömbben. Ha Callisto odapillant, láthatja, hogy Ramkyr lekever egy fülest Adrian Lyen-Mortnak, majd átkot mond a mágusra, aki megvadul és a királyra támad. Eztán a kép eltűnik, és teljesen mást mutat. A Kisasszonyligetet, amely tava fölött egy hatalmas tojás lebeg, s Ferrah erőtlenül kapaszkodik főpapnőjébe. Doromboló sugallatára a Fényhozó felidézi a múltat.*
~Túl sok volt a víz! Vigyél vissza a fészkembe!~
*Mondja Ferrah, ami egyértelmű választ ad a kérdésre. Mindezt a többi Ősmágus is hallhatta, elvégre miért is ne, képességeik túlmutatnak a halandókén.*
- Ha bármikor legyengült, Ferrah a tűzben fürödve kapott mindig új erőre. Az ő híveik ez elemek. Maga Corvus, a homokjával, a hegyeivel a tengerrel és a rajta csiholt tűzzel. Nem csoda, hogy Villámúr esélytelen volt Zujm ellen, aki harcuk alatt végig a vízben volt... Úgy hiszem, sokkal könnyebb lenne Zujmot a Tikkasztó sivatagban, Ferrah-t a víz alatt, Nutah-ot a Gleccservidéken, Mógelt pedig... valahol Ötbányától távol legyőzni, ahol nincsenek hegyek, csak véget nem érő pusztaság. Persze elcsalni őket hatalmuk forrásától nem könnyű, komoly csali kell... és az is lehet, hogy tévedek.

[Y`Uaeta]

*Sokáig gondolkodott a leghatásosabb belépőn. Mivel ő is egy nő, hát ad a külsőségekre. Vajon minként tudná egyszerre a leginkább fölhívni magára a figyelmet, és egyszerre mégis hű maradni saját magához, a tengerhez és azok szerelmeseihez. Az volt számára a legrokonszenvesebb megoldás, hogy egy hatalmas sziklaöbli háromárbocossal érkezik meg, szélvihar, villámlások és hideg kíséretében, ő maga pedig lelebeg a repülő hajóról, majd visszaparancsolja azt a Nász városába. De végül úgy döntött, hogy olyan elcsépelt dolog nagy csinnadrattával megérkezni. Tehát így érkezett: a legegyszerűbb módon, sétálva a hegy oldalán, mégis oly kevesen voltak így közülük.
Y`Uaeta egy a jelentéktelenebb ősmágusok közül. Az ő hatalmát ugyanis eleddig elnyomta Szépszemű, mivel amaz elbitorolta a tengerészek imádatát tőle. Ezt nem könnyen bocsátja meg egykori kebelbarátjának... Ez azonban nem szegte kedvét, és talán azon kevesek egyike, akiknek az évszázadok során sikerült materializálódnia Corvus földjén. No, nem sokszor, és nem is túl hosszú időre. Az egyetlen csatorna, mely megnyitotta neki az utat olykor, az a gyönyör volt. Ha egy nő gyönyört érzett szeretkezés közben, és a csillagok állása is kedvező volt, a férfi is tetszett neki, és még kedve is volt ellátogatni Corvusra, akkor átsejlett az éppen aktuális nőn, és ő végezte már be az aktust. A férfiak legnagyobb örömére. Ő egyszerre a tengerészek oltalmazója és a szenvedély istennője. Ha érkezőként született volna Corvusra, minden bizonnyal kurtizán lenne egy hajón. De neki bizony más sors adatott. Ha a tengeren hánykolódók imádkoznak, öntudatlanul is hozzá beszélnek, ha örülnek a szélnek, neki örülnek, ha valaki élvezi a szeretkezést, neki ad ajándékot, és ha valaki jót nevet egy viccen, neki is áldoz vele. Sosem követelte meg a hitet, ő ilyen kis apróbb morzsákkal is beérte. Ami viszont nem ismer határokat, az a hiúsága és a szépség utáni vágya. Mint a "szerelem istennője" - ahogy egyesek hibásan nevezik - ez szinte kötelessége is. Így nem túlzást azt állítani, hogy szépsége mindenkién túltesz.
Ő olyan ősmágus, aki még egy társára sem emelte a kezét - viszont többel összebújt már -, aki senkire sem haragszik - leszámítva a hívei számát csökkentő Szépszeműt -, és aki mindenkit mosollyal fogad. A legtöbbjükhöz köti valami szép emlék, legtöbbjükkel együtt kacagott már. Bizony, ő azt is elmondhatja magáról, hogy egyszer - nem többször, de egyszer igen! - őszintén meg tudta nevettetni Callistót! És ez nagy szó. Legnagyobb érdemei közt tartja számon.
Csupán egy apró - már-már ösztönösen gerjesztett - hűvös fuvallat adja a társai tudtára: megérkezett.
Arcán széles mosoly ül, testét mörcs színű egyberuha fedi, mely tökéletesen ráfeszül a testére, dekoltázsa pedig olyan mélyen metszett, hogy a legtöbb férfi nemű tekintetét oda vonzza egy időre kerek kebleire. Formás, hosszú lábai, keskeny csípője, formás melle, gyönyörű arcvonásai nyilván nincsenek olyan hatással az istenekre, mint az érkezőkre, de azért így is volt bőven, akit mágia nélkül is sikerült elbűvölnie az évszázadok során. Dús, kissé hullámos szőke haján mörcs színű tengerészkalap csücsül, melybe egy vörös rózsát tűzött. Az érkezők számára nem ismert szín a mörcs, melyet alsóbbrendű agyuk nem tud értelmezni, így nem is szokta az ő társaságukban hordani. De az istenek mások. Ők értékelik a ritkaságokat. Kevesen vannak, akik színt teremtenek. Mikor kiválasztja magának a megfelelő helyet, kecses, háromlábú szék buggyan ki a sziklából, és ezen foglal helyet. Miközben hallgatja a fölszólalókat, föláll, de egyszerre ülve is marad. Isteni lénye megszakad, kiszakadnak egymásból, mégis egyek maradnak. Így ugyan hatalma gyengül, de ő nem tart támadástól. Mivel meghasította magát, színe nem homályosodik el, hiszen most már többen van, nem pedig több helyen. Ezt nagy távolságokban nem egészséges megtenni, így nem is teszi soha, de most olyan sokaknak van mondanivalója, és olyan sokakra kíváncsi, hogy muszáj volt ehhez folyamodnia. Természetesen, ha ő is ellátogatna a híveihez, ő is elhalványulna. Többfelé szakadt lénye elsétál és megszólítja azt, akivel beszélgetni szeretne.*

..:: Szépszemű ::..

*Odasétál egykori legjobb barátnőjéhez. Ők még Thrillion Égi Városában ismerkedtek meg, mielőtt a kapuk őrizőjévé váltak volna, szinte még gyermekek voltak - ó, de régen volt az! -, amikor megismerkedtek. Sajnos mára már elhidegültek egymástól, ennek több oka is van - és csak az egyik, hogy a Tünemény megpróbálta elcsábítani Villámurat -, de azért még mindig örömmel gondol az oly távoli közös múltjukra.*
- Üdv néked, Miara! - köszönti. - Osztozom mély gyászodban! - őszintén szól. - A ti szerelmetek valóban igaz volt - ezt a saját testén tapasztalta. - Halála nem lesz büntetlen. És látom, élete sem veszett el teljesen.
*Pillant a "csöppség" felé. Kedves mosollyal fordul vissza Szépszemű felé. A név kötelez, Szépszemű az egyetlen, akinek van porcikája, mely jobban tündököl, mint a Tüneményé. De valahogy nem tud ezért haragudni.*

..:: Trükkös ::..

*Bizony megjelenik a fellegen csücsülve is Gabriel mellett is. Őt mindig is jobban kedvelte az átlagnál. Neki imponált a függetlensége, az, hogy mindig azt tette és mondta, amit csak akart. Maga a megtestesült őszinteség. És hogy kissé gyerekes? Legalább nem mindenki olyan komoly, és ez oly üdítő kuriózum, mely mások fölé emeli bizonyos tekintetekben.*
- Jaj, olyan régen nem beszélgettünk! Szerbusz! - üdvözli barátját. - Látom, már megint komisz voltál... - mosolyog szélesen a másikra. - Mondd, csak! Mikor fogunk megint olyan izét játszani... Na! Mi is volt a neve? - tűnődik el egy pillanatra. - Narancssakkot! Ez az. Olyan jól szórakoztam...
*Kezd el kacarászni az emlék felidézésén.*

..:: Rannwor és Doromboló::..

*A mogorva és szófukar ősmágus mellett is ott terem egy kis kiszakadt lényeg a Tüneménynek.*
- Üdv ismét, barátom! Azt hiszem, tartozom egy bocsánatkéréssel! - tér rögtön a lényegre. - A minap nem vettem észre magamat, hogy zavarok... Csak tudod az öröm, hogy újra tapinthatok, és ott lehettem, ahol a pártfogoltjaim. És bármennyire sem hiszed, én valóban örültem látásodnak. Őszintén remélem, hogy nem orroltál meg rám túlságosan! Ezt neked csentem! - mutatja meg eddig háta mögött rejtegetett kezét, melyben egy üveg barna folyadékkal teli üveget tart. - A legfinomabb rum, amit valaha ittam... pedig hidd el nekem, ittam már eleget! - ekkor a macskanőre pillant. - Üdv, barátosném! Látom, te még mindig a régi vagy, és bizony még a legnagyobb harcosok szívét is meg tudod lágyítani. Egyszer közösen is csábíthatnánk akár.
*Kacsint rá a macskaszemekre...*

..:: Drenule ::..

*Egyetlen sem ússza meg a Tünemény társaságát. Hogy ennek örül -e az erős isten, vagy sem, az rajta múlik.*
- Üdv, egyetlenem! - teszi rá kezét az erős vállakra, és mellette helyezkedik el, hogy tökéletes rálátása legyen a Változás Őrére. - Mondd, csak, be tudnál mutatni annak a pofátlanul jóképű pasasnak? - kérdése teljesen ártatlan, ő semmit sem tud a két ősmágus közös múltjától, és lemaradt a tekintetváltásról is. - Remélem, azért vannak boldog perceid is még, mint régen...
*Újabb kellemes emlékképek.*

..:: Callistó ::..

*Egy jelentékeny darabka bizony a mufurc ősmágusnak is kijut. Valahogy, ami az Arctalanban irritálja, az benne pont ellenkezőleg: vonzza. Odaáll a kitárt szárnyú jelenés mellé - nem messze saját másik lényétől, aki Szépszeművel beszélget -, és köszönti.*
- Üdvözöllek ismét, bosszú angyala! - neki bizony Callisto férfinek tetszik... azért őket jobban kedveli, bár a nőket sem veti meg semmilyen téren. - A minap - vagy hetven évvel ezelőtt... kinek mi a lépték... - azon tűnődtem, hogy vajon te is érzel bosszúságot? - és őszinte kíváncsisággal pillant a nálánál sokkalta komolyabb istentársára. Nem provokálni akarja, aki ismeri, tudja, hogy az ő mentalitása már csak ilyen. - Remélem, jól megy sorod! Lenne majd valami, amiben a segítségedet kérném, ha majd lesz egy kis időd, mogorva barátom.
*Jóval alacsonyabb, mint a másik, de ez őt csöppet sem zavarja. Szerinte az ő magassága pont tökéletes. Nem mintha Callistóé nem tetszene neki.*

..::Szőrmók Szyl::..

*Egyik darabja Minden Törpék Istenéhez lép oda. Ugyan harcos törpe nem tartozik a kedvencei közé, mégis talán ő az, akit a legjobban tisztel mind közül. Nem ő az egyetlen, aki igazi méltóságot lát a szakállas istenben.*
- Szikla legyen a talpad alatt! - köszönti őt törpe módjára. - Zavarhatlak? - kérdezi, mert a másik láthatóan elfáradt valamiben. Az pedig ritka az ő esetükben. Ha engedélyt kap a beszédre, folytatja. - Lenne egy törpe, akivel gondom akadt. A reá bízott felelősséget csúnyán megtagadta, és ezzel engem bántott meg. Sajnos én nem nagyon ismerem az ő lelkük világát, de meg kellene büntetnem... - rázza meg a fejét. - De nem fűlik hozzá a fogam... Mondd, öreg barátom, nincsen valami ötleted, mi tévő legyek?
*Kérdezi a nagy tudású törpe istenséget.*

..:: Ramkyr ::..

*Odalép a fényhozóhoz is.*
- Fényeskedj! - kacagja el köszöntését is. - Látom, Távolrévet kuksolod... Igaz, hogy vannak nekünk is lovagjaink? Van nekik hajójuk? Nekem még sosem volt lovagom...
*Réved a távolba, mintha pillanatnyi szerelmet érezne az ismeretlen lovagok iránt.*

..:: Alkesz ::..

*Ő sem úszhatja meg az egyszerre több helyen nyüzsgő, erejét megosztó Tüneményt.*
- Szerbusz, testvérem! - ez csupán baráti megszólítás, nem rokonok. - Nekem ma mit ajánlasz? - kérdezi tőle. - Úgy vélem, egy kis szíverősítő nem ártana a nagy tárgyalásra. A múltkor is törte zúztak. Alig tudtam hová helyezkedni, hogy ne egy pofonba vagy tűzlabdába álljak - fintorodik el. - De most reméljük a legjobbakat!
*Pillant sokat mondóan a másikra, majd várja, hogy vajon mit is kap?*

*Lényét ennyi felé tudta osztani, több már olyan erőfeszítést követelne, mely már nem érné meg. Így is szép teljesítmény ez egy olyan ősmágustól, aki valóban kisebb erővel bír a legtöbbnél. Bár vannak más erényei, melyek talán szinten tartják őt, és ezáltal nem válik kevesebbé a többiekhez képest.*

[Alkesz]

*Hallgatja a beszámolókat a vahadokról, összegzéseket a lehetséges módszerekről. Aztán neki is eszébejut valami, de csak a révi vahadról. Bizonyára azért, mert büszke népe, és kedvenc szeszkápolnája ott állt oly sokáig.*
- Ferrah amikor elgyengült, mindig emberféle formába került. És amikor erősödött, dühös lett, vagy védte magát, akkor lett sárkánnyá. Ezzel is lehet talán valamit kezdeni, de amit Ramkyr mondott, határozottan ésszerűnek tűnik.

*YUaeta üdvözlését viszonozva, átad neki egy kupát, az ősmágus vélhetően kedvenc italával, tenger gyümölcse bólé. Alkesz sosem félt a különleges italokkal való kísérletezéstől...féljenek tőle a fogyasztói.*

[ A Változás Őre ]

~ Ugyan, ugyan, hát nem előrébb való a testvéri szeretet ennél? ~
Tévedés azt hinni, hogy mivolta hamis, hogy a fohászok, melyek neki szólnak egy lopott névhez szállnak. Aegnis hívei döntöttek úgy, hogy szilárdnak hitt egyházuk dogmáit új alapra helyezik, ám ehhez változásra volt szükségük. Így felébresztették időtlen álmából őt, és lám, mivé lett azóta a Kapu.
Rendet tartva, a legtöbben megvárják, míg egy-egy felszólaló mondandója végére ér, s vagy saját teóriájukkal kiegészítik/helyesbítik az előzőleg hallottakat, vagy más mederbe terelik a beszélgetést. A felhők peremén állva visszafordul a tanács felé. Időközben befutnak még néhányan, ezek egyike Y`Uaeta is, akinek mindenki számára akad néhány szava. Drenule sem menekedik meg előle, és bár hozzá beszél, tekintetének tüze őt perzseli.
~ Üdv, szépségem. ~
Kacsint játékosan a másikra, de aztán tesz egy lépést, újra felhívván magára a figyelmet.
- Lélekszilánkok és elemek. A kettő együtt jelenti a megoldást. Ha csali kell, akkor mutassuk meg magunkat a besték előtt. Az Érkezőket nem kérhetjük erre. Nincs hatalmuk hozzá, hogy kiugrasszák kényelmes fészkeikből az árulókat. De ha az itt megjelentek közül néhányan látogatásban részeltetjük a városokat, arra már fel fognak figyelni. És ha nem? - Gondolatait mintha csak saját magának szánná, jobbjával állát dörzsölgeti, tekintete hol az egyes ősmágusokon, hol a felhőkön túli világon nyugoszik.
- Akkor még mindig visszatérhetünk ide, hogy lecsüccsenjünk és tovább morfondírozzunk lehetőségekről. - Ama apró tényt, hogy az említett vállalkozás nem feltétlenül érne véget mindannyiuk életben maradásával, nem beszél. Minek, ha úgyis mindenki tudja, hogy miért vállalnak felelősséget?
- De egyszerre kell cselekedni, egy időben, hogy ne legyen idejük segítő jobbot nyújtani egymásnak. Ferrah már jó ideje a begyemben van, de homokfútta barátunkkal sem kiegyensúlyozott a kapcsolatom, ami azt illeti... - E két helyen szívesen emelné szent pallosát a bitang Vahad ellen.

[Lómedien]

*Figyelmes-szelíden halgatja a tanácskozókat, a többi érkezőknek pedig csupán biccent köszönésképpen.
A Villámúr bukása nagy csapás volt, nem is gondolta, hogy valaha ilyen megtörténhet, és Drenule vestesége is fájdalmas gondolat. De van abban valami, amit mond, hogy csak együtt érhetnek el bármit is. Ramkyr mondandójai után dönti el, hogy ő is szóéni kíván, s ennek jeleként nem tesz mást, csupán előrelép kissé. Hangja csilingel, mint tavaszi könnyű eső, ahogy lecsurog a faleveleken.*
- Sok igazság hangoztt el az imént, és sok olyan dolog, aminek hasznát vehetjük. Egyedül elbukunk a Vahadok ellen, és híveink lelke soha nem szabadul a bilincsből, melyet rájuk vertek. Mi tudjuk, hol rejtezik Thrillion, és nem foszthatjuk meg őket a hittől és a reménytől. De a Vahadokat saját fészkükben legyőzni valüban nehézkes vállakozás lenne. De ha összefogunk, ha az általuk oly nagyon kedvelt elemeket magunkénak vallva hangoztatjuk jogunk a ő trónusukra, talán nem maradnak tétlenek. Így odacsalhatnánk őket, ahol erejük csekélyebb. A sivatag homokján én is gyengébb vagyok, hisz a víz ott kevés, és nehezen elérhető, de ha többen összefogunk, erőnk fölékerekedhet az övéknek. Csapdát állíthatnánk. *Beszéde közben egyszer Drenule-ra, egyszer Ramkyrra pillant, mikor az ő gondolatukat fűzi tovább.*
- De még valamit fontosnak gondolok. Meg kell tudnunk, honnan jöttek, és miért. Mert hiába győzünk most, ha eljöhetnek újra, erősebben, meggyalázva azt, ami nekünk oly fontos. *Tekintete háborgó tenger, mire befejezi mondandóját. Ez nem történhet meg újra.*

[Gyermek]

*Hallgatja a nagyok beszédét, és sokat tanul belőle. Minden szóval egyre jobban gyűlik benne a vágy, és a villámok alakja körül éledezni kezdenek. Főleg, amikor sosem látott atyja kerül szóba, s a veszteség, mit halála okozott.
A terv előálltával hatalmasat villan alakja körül a visszafojtott ifjonti lendület. Nem fenyegegeti a társakat, csak magára vonja a figyelmet, ahogy felelmelkedik, ismét szólásra nyitva ajkát.*
- Zujm gyakran hagyja el Sziklaöblöt. Érzem a dühöt, mit döntései szültek az Érkezőkben. A város látszólag behódolt neki, de atyám szentélye még mindig áll, és nem merte, nem tudta lerontani... De sokan adták el lelküket azért, hogy kitarthassanak, és nem tudom, lesz-e elég időm megvédeni őket, ha eljön a csata ideje. Azt mondjátok, csaljuk hát el őket... De nem bolondok ők, hogy csak úgy elhagyják azt, mi élteti őket. Talán az orkok, s a többi zöldbőrű, kiknek patrónusai voltak egykoron... Talán még mindig ők lehetnek a kulcs, hisz haragjukban már városok ellen volnultak, s átkot szórtak... Sziklaöblöt csak az védhette egykor, ki behódolt a vahadnak. Csellel vették rá a harcosokat, hogy Zujm akaratába lépjenek...
*A villámok végignyalják a hátára szíjazott fegyvert is.*
- És az emberáldozat? Tétlen nézzük mind, hogy az Érkezőket így kényszerítik rá a rabszolgasorsra? hinni kell, élni nem... Majd megmutatom én ennek a Zujmnak! Felfalta őket, a lelkükkel együtt, mely sosem érhetett el így a kapukhoz, sosem! Zujm és Ferrah, összetartanak. Tán ha akkor lejük meg őket, amikor épp egybeforrnak? Amikor a két erő egyesül, és egyben talán le is gyangíti egymást... Akkor kell támadnunk...
*Biccent Lómedian, Drenule és Ramkyrra, majd anyja felé. Nem hiszi el, hogy Szépszemű ennyire hallgatna...Vagy csak hagyja, hogy fia kiengedje a dühét, és bölcsen helyre igazítja majd, ha eljön az ideje?*

¤ Az Arctalan ¤

- A homokfútta, ahogy te nevezed, gyengének tűnik, hiszen máig nem törte meg a Toronylakók hatalmát. De teste nem is teljesen a sajátja, csak összesöpört homok, így félő, hogy ha elszakítjuk a sivatagtól, akkor is megtalálja módját az újabb materializálódásnak. Vagy ha azt nem is, erőt könnyedén meríthet Eleméből.
A világos-sötét ruha alól kiemelkedik a szikrázóan fehér kéz, mutatóujjával egy kört, középütt egy ponttal fest ragyogóan a légbe, a levegő szimbólumát.
- De lehet, hogy én is tévedek.
Nem ismeri behatóan az Elemek Erejét, pedig egykoron, az Utolsó Tanács alkalmával, a szakadáskor ők is itt voltak köztük, ők is a Thrillionból kihullott eszmék, testvéreik... Lám, mégis ide juttatta őket a civakodás, testvérgyilkosságig és a megtorló bosszúig. Callisto kacaghat.
- A terv jónak tűnik, de nem hibázhatunk. Ha felfedjük magunkat előttük, akkor már ők sem maradnak tétlenek, mi pedig elveszítjük jelenlegi előnyünket... Mikor Zujm és Ferrah egyesültek, erősebbek voltak, mint valaha, de csak rövid időre, s utána... az a pillanat kell nekünk. Viszont Mógel és Nutah még nem tettek hasonlót. Tán nem képesek rá vagy még nem kényszerítette őket a szükség?
- Azonban valami még aggaszt... Sehol sem látom Ferraht, mióta megnyílt az átjárónk.
Ragyogó, ifjú arca a többiek végigpásztázása után a Fényhozó felé fordul, tőle és gömbjétől várja a választ. Nem szabadna szem elől téveszteniük egyik ellenségüket sem.

[Drenule]

-Nem a fiam...
*A vahaddal való ütközet folytán az Egyetlen nevéhez hűtlen lett, meghasadt, és kisebbik feléből lett Aegnis, a Változás Őre. Drenule nagyobb része megmaradt Drenulenak, de megváltozott: a Háború, a Harag és az Egység istene lett, sokkal közelebb került Callistóhoz, mint előtte bármikor, hiszen nem csak híveinek, hanem neki is lételeme lett a Bosszú.*
- Én leszek a csali Ferrah orra előtt...-*szól meg halkan, miután legyűrte magában a vérvörös indulatot, mit kisebbik felének jelenléte okozott.*
-Amikor megküzdöttünk, megnyíltak az mennybolt csatornái, és mikor alant megkezdődött az öldöklés, kitört az égiháború is. Igen, Ferrah határozottan gyengébbnek tűnt, a ribanc...és azóta sem felejtette el a büszkeségén esett csorbát. Ahogy Zujmnak Szépszemű, úgy Ferrahnak én vagyok a trófea, az áldozat, ki el tudta kerülni a halálos csapást...-*Az Arctalanra pillant majd vállat von.*
-Előlem sötét felhő takarja Távolrévet már jó ideje, Ferrah elrejti előlem korábbi városomat. Talán a fészkében húzta meg magát. Zujm csapdába csalására pedig van egy lehetőségünk, ahol legyengíthetjük. Úgy 150 éve volt egy ütközet Távolrév és Sziklaöböl közötti hegyekben, ahol az Érkezők hatalmasai ütköztek meg egymással. Az erőd és környezete a mágikus praktikák miatt elpusztult, de ott olyan közel van Corvus saját ereje, a Magma...kell még folytatnom?

=-_ Callisto _-=

*A Változás Őrének kapuja bizonyosan homályosan nyikorog már a sok rozsdától vagy neki magának telepedett túl sok por a fülébe a nagy lustálkodásban... Ki tudja? De annyi bizonyos, hogy rosszul értelmezte. Vagy csupán annak a Kapunak nincs tehetsége egy isten szándékait kifürkészni. Ha Callisto kezet akar emelni valakire, azt attól a kéztől kevés dolog mentheti meg... s nem bizonyos, hogy a Változás Őre maga köztük van. De tény. A Bosszúálló széles, elégedett mosollyal fogadja az irányába áramló érzéseket. Ha nem élvezné ennyire, biztos elgondolkodna rajta, mivégre is ez a kitüntetett gyűlölség. Az a féltve óvott Nagymester meg a kompániája sokat köszönhet a Bosszúálló híveinek. Percéletű lények... gyorsan felejthetnek, hogy az istenük nem látja mindezt.
~Y`Uaeta~ *szívja mélyre a kecses jelenés lényegét. A sóhajban kihúzza magát, mellkasa megemelkedik, vállai hátrafeszülnek, s valóban, férfinak tetszik most inkább. Az álla is markánsabbnak tűnik és bizony jóval magasabb a hozzá lépő cserfes ismerősnél. Y`Uaeta... ő az, aki képes volt megnevettetni... Nem kárörvendő, vagy hatalma fölött elégedettséget ülő kacagással. Nem. Olyasforma egyszerű és önzés nélküli nevetéssel, ami a halandók számára oly természetes. Furcsa, ismeretlen érzéseket keltett benne. S mi tehet védtelenné egy istent, ha nem ez? Callisto pedig nem szeret védtelen lenni, de eléggé lenyűgözte a dolog, hogy ne szabadítsa a nőre haragját. Mint egy váratlan mestervágás, ami vért fakasz egy vasárnap délutáni könnyed gyakorlás alkalmával. Nem felejtette el.*
- Tűz érez-e perzselő hőséget? *mondja. Hangja most egyszerre tűnik atyáskodónak és meghatározhatatlanul férfiasnak. Maga elé vonja a nőt háttal magának és átfogja a derekát.*
- Soha jobban.. *vigyorodik el a hogylétét firtató reményekre. Tekintete végigfut Y`Uaeta többi alakján, amint más hatalmakkal kacérkodik egyazon időben.*
- Cafka... *morrantja elismerően a szépívű fülecskébe. Olaj a tűzre. A féltékenység legalább ilyen tápja a bosszúnak.*
- Mondd csak... *szól a kérést illetően, majd cinikus gunyorral hozzáteszi* - épp ráérek. Még a beszédnél tartanak... *Bizony, Callisto a vérontás, az indulatoktól tomboló részt jobban szereti. A vahadokkal kapcsolatos okoskodáshoz meg amúgy sincs sok hozzáfűznivalója. Biztos vannak mások, akik sokkal tájékozottabbak a dologban.*

[Lhon`ma O`ma]

* Körbenéz testvérein. Sajátos az elhelyezkedésük: ki a felhőkön trónol, ki a hegy oldalán foglal helyet, mégis egységes térben vannak. Páran kedvteléseiknek hódolnak most is, de mintha most az egyszer mégis erőt tudna magán venni a többség a közös cél érdekében.
Gondolatai külön síkokon futnak, az egyikkel társait fürkészi, a másik síkon erejükről elmélkedik, de pontosan nyomon követi a tanácskozáson folyó dolgokat is.
A híveik adják az erőt...s a vahadoknak nem? Lehet... De mennyire másként van ez köztük is. Páran valóban azon voltak évszázadokon át, hogy híveik számát gyarapítsák, egyházat alapítsanak, olykor egymás ellen is fordulva. Drenule, Szépszemű, Villámúr... Mások megelégedtek egy kisebb nép vagy csoport különleges támogatásával, de erejüket válogatás nélkül adják minden Érkezőnek. A Fehér hölgy, a Vízek úrnője, a Három nővér, de még Gaia és Luna vagy Ayra is. Vagy éppen ő. Bárki indulatából meríti az erőt Callisto, hívei gyönyörűségéből Alkesz, Mámor vagy Y`Uaeta. Minőjüknek vannak híveik, de más és más a kapcsolatuk velük.
Számot tartanak a hívekre a vahadok is, részben teljes odaadásukra, részben vérükre és haláluk árán nyert lélekszilánkjaikra. Hinni kell, élni nem... Elfintorodik. Talán itt van a különbség? Az ő számukra az élő hívők a fontosak, vagy másként fogalmazva, a hívők élete, a vahadoknak a hívők testére és a halálukra van szükségük?
Ezek a gondolatok még kiforratlanok, nem is akarja egyelőre megosztani másokkal. Ám szeget üt a fejébe egy emlékkép, nem is régi. Fontos dolog, azzal függ össze, amiről itt beszélnek, mégsem említi senki. *
- Amikor kinyílt a Kapu újra erre a térre, a Leány halálával... Távolrév felett Ferrahot láttam küzdeni pár testvérünkkel - * pillant Rannwor felé, bár az ősz harcos mindennek inkább látszik most, Dorombolóval az ölében és átadva magát az ital gyönyörűségeinek, mint sárkánnyal harcoló, villámló haragú vitéznek. * - Talán ők tudnak valamit Ferrah hollétéről... Meg érdekes lenne, ha azt is elmondanák, hogy történt a csata, s hogyan végződött.
- Másodsorban - * most Drenule felé néz * - utolsó tanácskozásunkkor nem azt erősgették a vahadok, hogy ők Corvus teremtői, igazi ereje, s már előttünk itt voltak? Ha így van, talán éppen nekik adunk előnyt, ha arra a csatahelyre csalogatjuk őket, ahol közel van Corvus saját ereje, a Magma? Mielőtt ebben döntünk, jó volna pontosabbat tudnunk erről, nehogy saját csapdánkba hulljunk. Természetük, még erejük is más tőről fakadónak látszik, mint a mienk... de tud valaki pontosabbat a találgatásnál? - * néz körbe reménykedve. *

[ Ayra ]

*Éppen hogy csak egy hajszál választja el őket attól, hogy maguk is egyek legyenek azokkal a földi halandókkal, kikből erejük merítik. Egyáltalán nem különböznek az emberek kicsinyességébe zárt és önös világukba megcsömörlött lelkeiktől. Réglátott anyjának látványtól könnyűszerrel válik el, a fel nem tett kérdésre minden találkozásukkor ugyanazon válasz születik...bennük sosem fog a szeretettől egyszerre dobbanni a szív. Hangtalan, lesajnáló sóhajából fakadó füstpamacs szakad el ajkaitól, meg sem állva az érkező...Változás Őréig. Sejtette, hogy nem tudja majd szó nélkül hagyni a hamarjába összehívott tanácskozást...azzal hazudtolta volna meg saját gőgjét. A habszerű, könnyű felleg pimaszul kap lángra Drenule meghasadt énje előtt, s pillanatokkal később már eggyé olvad, azzal mi szülte őt, a semmivel. Bizonyára nem lehet kellemes egy férfilény önérzetének sem, hogy képtelen valakin úrrá lenni és legyőzni - a Dacos pedig ezt a parazsat szereti mindenkoron megpiszkálni, az alkalommal pedig nincs, hogy...ne élne. Ám jelenleg több figyelmet nem pazarol kedvenc kihívójára, mert e találkának...sokkalta nagyobb a jelentősége, mint két istenség párharca. Most egy oldalon kell, hogy álljanak...mind. Ennyi, ezerfelé hasadt erőt összefogni és újra eggyé kovácsolni...majd elválik lehet-e...
...csak úgy, mint a többieket, őt is piszkálja a Vahadok pöffeszkedő jelenléte. Erejüket fordítják az Érkezők és...ősmágusok ellen, szégyent hozva az anyatermészetre - Rá...hisz ő maga is ebből él. A víz kezelhetetlen dühéből, a tűz pattogó lángjaiból, a szél megfoghatatlan természetéből és a föld békét adó mindenségéből. Egymás ellen lehet ugyan gerjeszteni az Elemeket, de nem lenne-e ebből még nagyobb baj? Kétségkívül nagy a Vahadoknak keresztelt lények impériuma, s nehogy Corvus bánja meg hatalmukat adó erejük kioltását... Ugyanakkor, lehet nem a párhuzamot kéne keresnie neki sem a bestiák és közte, hanem az ellentétet - s az egyik legnagyobb valóban a hívők élete és halála közt bujkálhat - és ezt felhasználni ellenük.
Nem beszél...vár türelemmel - hiszik itt elegen, hogy okosak. A megoldás így is már születőben, ő pedig csak akkor nyitja szóra büszkeformájú ajkait, ha feltétlen szükségesnek találja. Egyelőre csak az esélyek taglalása és a jelen bizonytalan felfestése van terítéken. Ő csak a biztosnak tudja létét.*

[ Ősmágusok Tanácsa - Rannwor ]

* Az ősz férfiú iszik még egy kortyot, élvezve a "rum" semmihez sem hasonlító aromáját, majd elrakja a flaskát és értékes tartalmát. Ekkor kerül elő Y`uaeta, kinek láttán Rannwor komor képet vág, bár bajsza alatt mormol valami olyasmit, hogy megesik az ilyen. Az ősz harcos ábrázata azonban rögvest megenyhül a becses itóka láttán, a Tünemény tudja, hogyan kell valakit kiengesztelni, legyen az akár ősmágus... Barátságos biccentés kíséretében övének mélységeibe süllyeszti az ajándékot, majd mély, tisztán zengő hangon szól. *

- Köszönöm neked! Ami elmúlt, azt meg ne háborgassuk... -

* Az ősz férfiú által elfogyasztott ital megtette hatását, a közismerten zárkózott ősmágus már-már egész elviselhetőnek tartja a népes társaságot, így az szeszt letéve szól az összegyűltekhez: *

- Bizton tudom, hogy a Vahadok egy-egy apróbb darabja is hatalommal bír... Egyik drán harcosom a Ferrah nevűnek szerezte meg pikkelyét, és azzal sikerült a régmúltba utaznia, mégpedig épp a mi előző gyűlésünkre... –

[ Vulpia betoppanása... Végre. ]

*Hatásos belépő? Minek az? Nem változik attól semmi, nem lesz tőle sem több, sem kevesebb... Noha egy olyanféle lenyűgöző színre lépés, melyet többen is produkáltak az isteni társaságban, bizonyára ámulatot kelt híveik körében. De mi szükség erre egymás között? Színjáték az egész, de mintha nem ismernék egymást elég régóta... Nem, nincs szükség erre, Vulpia számára a színház Corvus színpada csupán, az alakoskodás, játék, drámaiság színtere, maszkoké és jelmezeké. Mi más is lehetne számára az Érkezők világa, ha nem a legkaotikusabb teátrum? Az intrika, ármány és káosz angyala csak ott érzi igazán otthon magát...
Nem kell mellőzve éreznie magát azonban itt sem. Érezte a hívást, idejekorán már, s talán a legtökéletesebb percet választotta, hogy szabadjára engedje földi helytartójának porhüvelyét. Az a kis incidens a KantInn ételszagú sátrában... Kedvére való belépő volt, és éppen elégséges is arra, hogy kiélhesse ilyen irányú vágyait. Maradt is volna még, ha nem szólítaná ide a kötelesség és valami más... Bizony, még maguk az ősmágusok is Vulpiát kényeztetik, gyakran kicsinyes, oly annyira halandókra jellemző megnyilvánulásaikkal. Intrikálnak ők is, ármányt szőnek egymás ellen, noha nem mind, de épp elegen ahhoz, hogy ébren tartsák a káoszangyalt. És amíg efféle szándékok szövik át a létezés misztériumát, amíg akár csak egyetlen hívő is az ármány útját járja, az intrika hálóját szövi, addig ő élni fog. Milyen erővel táplálják hát ősmágus társai ilyetén érzelmei?
Kéjes elégedettséggel moccan, ideje most már formát ölteni. Nem kívánta eddig a feltűnést, jó volt megbújni imádott árnyai között, észrevétlenül, de figyelmezőn, hallva minden szót. Most sűrűsödnek az árnyak, puha gomolygással rajzolják ki a magas, karcsú, légies nőalakot, az egyetlen, örök megjelenési formát, amelyhez oly szeretőn ragaszkodik. Minek váltana formát? Miért fárasztana bárkit is ezerarcúsága látványos bizonyítékával? Jó ez így neki...
Anyagiasulni a társaság peremén, észrevétlenül, lopva, magára ölteni a jól ismert éjkék selyemkelméket, melyek szüntelen lebegését mintha szűnni nem akaró fuvallatok okoznák. Formát ölt a hosszú, hollófekete hajzuhatag, az azt díszítő színes, egzotikus tollkorona, jóformán az egyetlen élénk színfolt sötét lényén.
Arca nincs... Nem csodálkoznak ezen már azok, akik ismerik, ám kedvenc maszkjaitól nem szabadul most sem, valamelyik mindig elfedi az arca helyén éktelenkedő, vaksötét káoszt, formátlan semmit. Hegyes, pikírt mosolyú, festett ajkú ábrázat fordul most az ősmágusok felé, keskeny szemrései mögül elősejlik lényének tintafekete fluiduma. Jobb is annak, aki nem pillant bele azokba a keskeny nyílásokba.*
- Elkényeztettek, kedveseim...
*Ha élhetne az a porcelánmaszk, bizony, most lágyulna az intrikáló mosoly, anyai szelídséggel seperne végig a pillantása az egybegyűlteken. Hogy is állhatna ellen csiklandozó szellemujjaiknak? Minden szavuk egymás ellen kacér simogatás az ő lelkének.*
- Üdvözlet hát mindőtöknek!
*Nem emel ki névleg senkit, de elidőzik a tekintete mindenki alakján. Többeket is üdvözölhet már régi ismerősként, és bizony szép számmal akadnak, akik az érem ugyanazon oldalát testesítik meg, mint ő. Irántuk sem érez égetőbb szimpátiát, mint a tisztalelkűek felé, mindenkinek megvan elvégre a maga helye, és ez így van rendjén. Vulpia is csak egy út a sok közül, időnként összefut másokkal, olykor elhagyja azokat, hogy másokkal öltsön kart... Az élet rendje. Csak ne piszkítanának bele egyesek a rendbe! A Vahadok bűze elér még a Kapuk mögé is, csoda, hogy eddig bírták tétlenül.*
- A körnek be kell zárulnia. Homok-föld, tűz, víz, szikla és fagy... Négy elem.
*Szólal meg kényeskedőn, vaksötét szemréseit vékony ujjainak hosszú körmeire szegezve, akárha egy játék szabályait mesélné. Holott csak a véleményét tálalja, kéretlenül is.*
- Olyan ez, tudjátok, mint a Ropas. Ej, de rég is játszottam! Négy elem, négy testvér... Talán nem ártatának egymásnak, ha... Ha nem piszkálja fel őket valami. Ki mondta, hogy testvérek között nem szülhet ármányt az intrika?

[Kyssa]

*Jól döntött, mikor helyet választott magának. Békés sziget az, hol Szőrmók Szyl is tanyát vert, s még a fölibük tornyosuló Éj sem látszik haragvónak, hogy alakban társát, névleg Provectus sárkányt ölt számos Szellemlovag, réges-régen, Sziklaöbölben... Talán, mert nem is tudja, vagy mert ily kicsinységek nem férnek bele évszázadokat felölelő, könyvtárak tudását megszégyenítő emlékezetekbe. Kyssa meg jobb szeret hallgatni, s hozzá is ritkán szólnak, magányos lélek volt mindig, mint a Ködfarkasok házának kincskereső kalandorai. A Gyermek szavaira viszont megszólal válasza:*

- Gyermek, bölcsen szólsz, meghazudtolva korodat. Ne legyen aggodalom szívedben, él még erő és becsület Sziklaöbölben! Bár kevesen merték nyíltan megtagadni az áldozatot, hiszem, hogy sokan kényszer alatt cselekedtek, akaratuk ellenére. De a felszín alatt, mint egy barlangi folyam, egyre nő az ellenállók száma és eltökéltsége, hogy kivessék a megszentelt Kapuk Templomából, az oda fészket alvadásból s jajszóból rakó Zujmot. Hogy a zöldbőrűek segítenének-e az emberformára szabott világnak, azt nem tudom, bár kételkedek erősen. De légy türelemmel, lesz rá mód, hogy bizonyítsad véred erejét és elégtételt venni akaró szándékod igazságát! Lapul egy ezüst tőr Sziklaöbölben, mi segítségünkre leend...

*De többet nem akar erről mondani, egyelőre még nem. Még nem érett meg rá az idő, most még inkább figyelne tovább társaira, az ismeretek begyűjtésének grádicsánál tartva. Hallgatni pedig most van mit, belelendült sok szemtanú és ötletelő, mi lehet a vahadok erőssége, avagy gyenge pontjai. Megannyi gyöngyként lett így elszórva a tapasztalat, már csak fel kéne őket fűzni, szép rendben és észnek értelmével. Talán majd összegzi valaki az eddig elhangzottakat, Negator például, vagy irányítja a beszéd folyását, példának okáért Szépszemű, vizek királynéja, de lehet, folytatódik még egy darabig az ősök kezének munkája, hogy a közösbe helyezzék egyéni bölcs meglátásikat. Kyssa tehát hallgatja tovább a hozzászólókat, bár alakja kezd halványulni, mert figyelme kinyílik egy másik ablakkal Sziklaöbölre is. Idejét érzi, hogy visszatérjen megszemlélni gyermekei dolgát...*

[ Ősmágusok Tanácsa - Pheadras érkezése ]

*Bár krábban szeretett volna érkezni,hívei közt is el kellett töltenie egy kis időt.Hisz most nagy szükségük volt az ő jelenlétére.De végre megérkezik ő is,főnix száll a vulkán belsejébe,lángoló fenség.
Leereszkedve alakja ismét emberivé válik.Tűzfényű haja derekáig ér,bőre alabástrom,íriszei smaragd zsarátnokok.Ruhája tűz-arany,köpenye lángszín.Kezében mágusbotja,melynek tetjén kitárt szárnyú főnix látható,csőrében kristállyal.
Mielőtt teljesen emberi alakja lenne főnix-szárnyai még egy utolsót lobbannak,végül szinte már hétköznapivá válik Pheadras Thrillion ősmágusainak egyike.
Közelebb lép a többiekhez s egy főhajtással üdvözli őket.
-Üdvözlet nétek barátaim!-szól fejet hajtva.
-Kérlek bocsássátok meg késésemet,de Távolrévben szükség volt rám....-mondja,majd tekintetét végighordozza a többi ősmáguson.A legutolsó tanács sajnálatosan nem zárult sikerrel,de talán mára többet tanultak ők is hibáikból,s ezúttal sokszáz évvel az előző tárgyalás után jobb döntések születhetnek.*

[Ramkyr]

*Az elé lépő Y`Uaetának komoran válaszol. Nem rá mérges, bár rá is neheztel, mert volt már rá példa, hogy a szirén istennő eltérítette kiválasztatottját az általa kijelölt úttól, és emiatt a bajbajutottak szenvedtek tovább.*
- Már nem sokáig. A diplomácia nem erősségük. Hajók? Ezt neked kéne jobban tudnod.
*Ferrah és Zujm egyesülése. A kristálygömbből fénycsóva száll a kék lávára, amiben ettől láthatóvá válik mindaz, amit a kristálygömb mutat.
Egy hatalmas sárkány ellen harcoltak. Talán Zalazar volt a neve... Meglepő fordulat volt, hiszen Ferrah egymaga felér sok Ősmágussal, miért hívna hát segítséget pont egy szörny miatt? Ki lehet ez a Zalazar? A két Vahad valami különös párává olvad össze, ami belülről marja szét a sárkányt. Ám mintha sötét köpenyes szolgája kezében a szörny halála pillanatában egy tojás jelenne meg. A sárkány még él? Aztán Ferrah és Zujm szétválnak. Ferrah mintha tartana kissé a másiktól, és Zujm is sietősen távozik.*
- Ferrah rejtőzködik *felel az Arctalannak* Több helyen is jelen van egyszerre. Ott van a Citadellában és az Arénaszínházban, de látni nem látom egyik helyen se. Azt hiszem, megzavarnak az elhullajtott darabkái. Ő maga viszont elbújt valahol *aztán Drenule felé fordul* Kiváló ötlet, bár vele lesz a legkisebb gondunk, hisz Távolrév a tenger mellett van, nem kell messzire csalni.
- Ferrah már tud rólunk, ennél fogva a többi is tudhat. A meglepetés erejében ne bízzatok! És óva intenélek titeket attól, hogy Ferrah és Zujm egyesülését kívánjátok. Ha már így sem bírunk velük, nem hiszem, hogy az egyesült erejük ellen sokáig állnánk a sarat. Arról nem is beszélve, hogy mint mondtam, Ferrah könnyebb préda lehet a víz közelében, ám Zujm épp ellenkezőleg.
*Ökölbe szorítja a bal kezét, ráfúj, majd mikor kinyitja, kis világító bogarak repülnek szét az ujjai közül. Minden bogár odarepül egy újonnan érkező Ősmágus füléhez, és a fülébe zümmögi az eddig elhangzottakat. Az Arctalannak még annyit mond.*
- Szerintem igazad lehet...
*Rannwor szavain elgondolkozik.*
- Mesélj erről, kérlek! Hogy is volt ez az időutazás?

[Szörmók Szyl ]

*Az öreg csak bólint a gyermek szavaira...van benne ráció. Majd egy régi nem várt ismerős Y`Uaeta -ra,vagy pontosabban az istenség egy töredéke lép hozzá üdvözlőleg.*
-A magma fénye világítsa be utadat...
*Köszönti hasonlókép,majd int neki,hogy beszéljen. Végig hallgatva mithril erezetekre emlékeztető ráncai feljebb szöknek,miközben az ősz szakáll keretezte ajkak mosolyra görbülnek.*
-Gondolkozzál el rajta jó Y`Uaeta,hogy tán kérésed ellentétben áll azon fiam valamely meggyőződésével....a törpe faj büszke te lány,ha kell istenekkel,és ősi entitásokkal dacol akaratuk,ha ezért az életükkel is kell fizetniük.
*Tudja,hogy nem ezt a választ várja a kéjenc istennő,de több ez mint jó tanács...egy tanulság,hisz népe soha meg nem alkuvó,makacs,és konok,de örökké összetartó nemzet.Ez lelkük bástyája.
Ha a másik kérdez válaszol is,de figyelmét elsősorban a felszólalók kötik le...valamint az érkező Vulpia,és Pheadras.Míg utóbbit örömmel, addig az özvegyek szövetségesét csak egy komor biccentéssel fogadja.Sose szerette a titkokat, a bujdosókat....és a rejtőzködőket, kik "álarcok" mögé rejtik valódi kilétük.
Majd Kyssa szava hallik...igen a bátor ,megtörhetetlen öbliek,eljutott hozzá a hír szintén,mikoron a Mor-Bain lovag elhagyta városát,megalapítva Újsziklát,melyet végül bármí erősen is védtek a Viilámúrhoz,a Szépszeműhöz,és Kyssához hű lovagok,harcosok,végül majd mind elbuká.*
-Dicsöség nevüknek...
*Morogja maga el,tán meg se hallják.
Ayra ,minden amazon istenője hallgat ...az ag elgondolkozik,hisz sokan hallgatnak és várnak.Akár csak ő. Vajon melykőtük tapintja meg a sötétben a kulcsot,melyikük tőr át az őrület pajzsán,és leli meg a várt megoldást?
A kőtrónuson ülő Szyl végig simítva szakállán,nem biztos abban,hogy mindegyikük így egyetért a Vahadok elpusztításával...elvégre Dernule a háborúból táplálkozik,Calisto a bosszúból.Ha a vahadok eltűnnének,vagy éppen maradnának, nem sok minden változna számukra...a bosszú,és a háború testvérek,kik egymás oldalán állnak.Kiirthatatlanok míg a világban létezik kicsinyesség,és irigység.*

Szépszemű

*A jó anyaföld, Gaia határozottsága nem maradt hatástalan, a harcra kész tartás felengedett, a düh nem tért vissza Trükkös esőcseppjeitől sem. A hófehér hajkoronát ékesítő vízgyöngyök csak fokozták az ősmágus szépségét. Pajzsát akkor tüntette el végleg Szépszemű, amikor a Gyermek szavai elhangzottak "Anyám hagyd... megvívom én!" *szíve feljajdult* "Csak apád sorsára ne juss!"
*Talán ezért hallgatott sokáig. Talán mert várta, lesz-e valaki, aki tettekről beszél, végül Drenule volt, aki csalinak ajánlkozott, ekkor lágy, alkonyati fényben ragyogott fel a szeme. Ez sötétre váltott a sellő érkezésekor, hiszen az istennő felbukkanása mindig pluszfeladatokat jelentett neki: érkezőket, főleg céheseket kirántani veszélyes helyzetekből.*
Testvéreim.
*hangja lágy, simogató, mint a nyári tenger*
Sokat tudunk, de egyelőre nem látom a vezérfonalat, amire felfűzhetnénk ezt a sok-sok bölcs kövecskét. Alapelemem távol áll a rendszerező logikától, ezért ez valaki másra vár.
*körbehordozza tekintetét*
Hozzátenném az én kavicsaimat is, ha megengeditek.
*Archasnak mondja*
Az újsziklai hősök között volt egy asszony, akinek imáiból megismertem Azeldát magam is. Egy általunk nem ismert entitás volt ő, aki segítette azt a különös utazást Corvus múltjába. Kerestem, kutattam utána, hasztalan. Szívem azt súgja, neki ennyi volt a szerepe történetünkben.
*Lhon irányába pillant*
Nem tudom ki volt ő, de a vahadok részt vettek az utolsó tanácson 707 évvel ezelőtt. Ellenezték az érkezők pártfogását, ezért is bocsátkoztunk harcba. 707 év eltelt, ők felbukkantak Corvus mélyéből, és híveinkre vadásznak... miért? Szörnyseregek bukkantak fel utánuk, akik ellen hadba szólították híveinket, miért? És azt hirdetik, Thrillion mindenki végső célja.
*sóhajt*
Mint mondtam, a szintézis nem az én természetem sajátja. Tisztelném azt, aki megtalálná összehordott szavaink konklúzióját. Többre mennénk azonban, úgy vélem, ha idehoznánk azokat az érkezőket, akik iránt a vahadok feltűnő vonzalmat táplálnak. A főpapokat, főpapnőket... itt kikérdezzük őket, s talán... nem is engedjük el őket soha többé...
*hirtelen a bosszú bíborában ragyog ismét az az istennői tekintet*

[Farkas Szellem]

*A Farkas kaffogva felröhög, s megcsóválja a fejét, ahogy jönnek a társai. Szebbnél szebb belépőkkel, saját fontosságuknak nehéz hiú terhével. Persze ezért a látványért eszébe sem jutott volna, elhagyni a vadászat síkját.
De egyenlőre még jól szórakozik. Hallgatja az okosságokat, s a butaságokat. Szőrös fülét hegyezi ha szól valaki Csak egyszer add hangot mikor Drenule vállalja a csali szerepét, s egyet értőn morrant egyet, s bólint fejével.*
-Veled tartók Drenule!
*Nyújtózik egyet most a Farkas, s vigyorogva nyalja meg agyarait, s fel áll két lábára*
-Így ha megint megruháznak, nem tetszeleghetel a ’én már megtettem’ jelzőben!
-Sőt elviselem még Callistót is......
*Mondja szellem hangján miközben farkas pofája kaffogva felröhög Callistó felé. Majd megrázza a bundáját s végig vezeti vörösen izzó szemeit a többieken, majd megállapodik Szépszeműn*
-Ó igen a négy elem.......
-De nem hiszem ,hogy elhagyják helyüket még Szépszemű két szép szeméért sem!
-Nem ostobák...
-Sőt!
-Igazi élvezetes vadászat lesz.....
*Morog egyet élvezettel, s megnyalja agyarait. Majd elvigyorodik s parázs szemeivel megint körbe néz a többieken.*
-S mi van az ereklyékkel?
-Mert egyről ami tényleg ereklye lehet van tudomásom......
-Talán ez lehet az egyik kulcs a Vahadok ellen.....

[Y`Uaeta]

*Úgy tűnik, a többi hatalmasnak mégiscsak oly fontos, hogy legyőzzék a vahadokat, vele nem igen törődnek. Egyik-másik darabkáját már-már semmibe is veszik. Szépszemű még csak szóra sem méltatja. Talán a régi sérelmek miatt - gondolja magában a Tünemény, de őt aztán más modortalansága nem fogja feszélyezni. Ezen darabkája már röppen is tovább az egyik frissen érkezett barátnője, Phaedras felé. A közelben hagyta egyik lényét, ha Szépszeműnek személyes mondanivalója lenne, ott áll mögöttük Callisto mellett. A háromlábú, kecses trónuson üldögélő része az, mely a beszédeket kíséri figyelemmel. Nem mindent ért, hiszen késett, de ez sem túlságosan zavarja, hiszen minden bizonnyal idővel minden a helyére fog kerülni. Azonban ez hamarabb történik, mintsem azt gondolná. Zümmögő bogár dünnyögi a fülébe, hogy mik történtek eddig... egyszerre mosolyodik el az üldögélő és a Fényhozó mellett álldogáló darabkája. Értelmezi magában az elhangzottakat, majd tökéletes teste megemelkedik, föláll a három lábú székéről, és csodálatosan csengő hangján megszólal.*
- Barátaim! - ő valóban annak tartja az összes istent. - A mi feladatunk az, hogy egyengessük híveink útját. A kapukat már több, mint hétszáz éve nem őrizzük. Arra ott vannak hozzánk nem csatlakozott társaink. Mi immáron istenek lettünk, mert az érkezők hitet helyeztek belénk, ettől mi is változtunk. De túl sokan vagyunk - mosolyodik el. - Megosztjuk erőnket. A vahadok itt voltak azelőtt is, mielőtt mi, ősmágusok - nem szereti ezt a szót, de most ez illik ide - és az érkezők kipottyantunk volna az Égi Városból. Hiszem, hogy a MI ISTENEINK ezzel büntették őket bűneikért. A mi feladatunk az, hogy visszatereljük a lelkeiket Oda. A vahadok feladata nem tudom, hogy mi, de azt igen, hogy nem ugyan az, mint a miénk. Ellenünk vannak a kezdetek óta - hangja még akkor is oly könnyed és lágy, amikor ilyen komoly dolgokról beszél. - Ahogy itt voltak a szörnyek is... ők a szörnyek hatalmas tömegéből nyerik erejüket szerintem... - hiszen pontosan ő sem tudhatja. - Kétlem, hogy ők teremtették volna Corvust. Ha ekkora erejük lenne... mi nem lennénk ellenfél a számukra - szerinte ez eléggé logikus feltételezés. - És mivel még élünk, feltételezem, nem legyőzhetetlenek. De mint mondtam, sokan vagyunk... Megosztjuk híveink hitét. Talán választani kellene párat köztünk, kikbe áthelyezzük saját lényegünket is... - hangja szomorú tónust vesz föl. - Én kész vagyok meghalni az érkezőkért... sosem vágytam ekkora hatalomra, Thrilliontól kaptam. Sosem vágytam Corvusra, Thrilliontól kaptam. Sosem vágytam érkezőkre, mégis szeretem őket. Persze - horkan föl -, ehhez nem csak nekem kell áldozatot hoznom. Félek, erre nem álltok még készen... Mindenki ragaszkodik maroknyi hívéhez... holott egy valódi panteonnak... egy vezérrel... lenne csak igazi hatalma segítséget nyújtani az érkezőknek. A vahadok legyőzésében, majd pedig utána a könnyebb életben. Talán a panteon kiválasztott érkezőinek sikerül majd legyőzni a vahadokat elcsalva erejük forrásától a pikkely és a tőr segítségével... talán annak a Mor-Bain ifjúnak...
*Szerinte nem az ő feladatuk az érkezők minden nyűgét baját megoldani, de a vahadok olyan erőt képviselnek, mely ellen a halandók mit sem tehetnek. De szerinte nem nekik kell a gyilkos fegyvert fogni. Nem Szépszemű, Gyermek vagy Drenule feladata megölni őket. Az ő feladatuk mindig is az érkezők segítése volt... nem a helyettük való cselekvés. És ezt foglalta össze utolsó mondata. Hogy lesz -e valaki az istenek között, akik egyetértenek vele, hogy nekik is erős szövetséget, panteont kell alakítaniuk - és némelyeknek magukat is föl kell áldozni ezért -, abban csak reménykedni tud. De fél a hatalmasok kicsinyességétől.*

..:: Alkesz ::..

*Elveszi az italt, beleiszik, de arca eltorzul. Ilyen iszonyatos ízt ritkán érzett még. De mégis, miután megitta, jól eső, őszinte nevetés tör ki belőle. Nevéhez hűen kezd el kacagni.*
- Hát ez valami borzalmas, drágám! - nevet tovább. - Pedig én azt hittem, hogy te értesz ehhez.
*És ráhelyezi kezét a másik vállára, hogy így nevessen tovább ez a darabkája.*

..:: Callisto ::..

*Örömmel üdvözli az ölelő karokat, nem ellenkezik az erős karok ellen. Úgy bújik bele a férfi - neki még mindig az - ölébe, mint Doromboló Rannworéba. A cafka szó hallatán őszintén kacag föl, majd fenekét jobban odadörgöli, ahogy az érkezők tánc közben teszik, ha kellemes számukra a partner. Már nem a hűvös úri dámák, hanem a szegényebb lányok, akik nem szégyellik az őszinte táncot.*
- Ne hízelegj nekem! - mond ellent érzéseinek a játék kedvéért. - Még a végén a többiek nem vesznek majd komolyan téged! - nem fél ettől, de szavai attól még szórakoztatják. - Lenne egy csoport, akik nagyon pimaszok velem. Nekem is lenne hatalmam megbüntetni őket, de én inkább adok, semmint elveszek... ez mások asztala... mondjuk a tiéd - pillant föl csábosan Callistora. - Persze nem lennék hálátlan...
*Mosolyodik el sokat sejtetően. Egyértelmű, hogy mire gondolhat, mindazonáltal hajlandó mást is adni, ha mást kér a bosszú angyala.*

..:: Rannwor ::..

*Megkönnyebbült, hiszen nem szereti, ha nem szeretik, vagy ha bosszúsan gondolnak rá. Úgy tűnik, a rum jó választás volt. Egyelőre nem hagyja ott a drán törzs oltalmazóját, mert Doromboló még nem válaszolt neki, de a férfit nem zaklatja több kérdéssel, láthatóan nem vevő rá - sem most, sem pedig máskor -, így hát egyelőre elcsöndesedik, de ha még a macskanő sem méltatja szóra, akkor majd Vulpinához fog menni, hiszen őt is kedveli, azonban egyelőre még vár.*

..:: Ramkyr ::..

- Köszi a zümit!
*A komoly szavak hallatán lebiggyeszti cseresznye ajkait.*
- Hát miért nem segítünk nekik? Hatalmunkban állna... Te meg csak úgy elhívtad onnan Főnixet - ő így becézgeti a Becsület és Törvény istenét. - Persze, hogy nincs hajójuk... - tudja ő választ. - Mert még egy istenség sem karolta föl őket, ha jól tudom... talán ezen nem ártana változtatni. Hisznek mindnyájunkban, de nincs patrónusuk...
*Teszi hozzá, majd ártatlan mosollyal néz a férfi felé.*

..:: Szőrmók Szyl ::..

*A szőke istenség megrázza a fejét.*
- Ó, nem! Semmi ilyenről nincsen szó. Hajóm kapitánya volt, de minden szó nélkül, a hajót övező tudás átadása nélkül, a felelősség legcsekélyebb megnyilvánulás nélkül hagyta el társait, hogy kalandozni menjen. Majd amikor visszatért Sziklaöbölbe, még csak látogatást sem tett egykori beosztottjainál. Nagy bajt hozott a _rólam elnevezett hajóra_ - nyomja meg az utolsó három szót -, mert Zujm főpapnője lett a kapitánya!
*Ez minden bizonnyal majd Szylnek sem fog tetszeni, és talán majd nem ilyen homályos tanáccsal fog újfent szolgálni neki. A Tünemény nem szereti a komoly témákat, de úgy tűnik, ez ma egy ilyen nap...*

..:: Phaedras ::..

*Szépszeműt otthagyó énje lép oda a nem oly régen érkezett nőhöz, akinek minden bizonnyal a Fényhozó bogarai elzümmögték már az eddigi eseményeket.*
- Isten hozott, Főnixem! - úgy szeret ezekkel a köszönésekkel viccelődni... még hogy isten hozott... jót nevet saját viccén, majd folytatja. - Hogy vannak a te kis fess gárdistáid? És hogy vagy te magad, barátném?
*Mosolyog a nőre.*

¤Luna, az Első Gyermek¤

*Figyelmesen hallgatja a felszólalókat, ám sok más ősmágus társával egyetemben, nem szólal meg mindaddig, míg annak szükségességét nem érzi. A felesleges szócséplés, vagy hangosan gondolkodás az nem az ő műfaja. Anyja hatásos fellépésén büszkén elmosolyodik, hisz egy röpke pillanatig úgy érezte, hogy a régmúlt tanácskozás árnya telepedik rájuk, újabb vitát robbantva ki.
Sokan sokfélét mondanak, ám többnyire szimpla találgatások ezek, melyekből ő kivonja magát. Ha a terv elkészül, ő ezer örömmel válik szerves részévé, legyen bár külön rászabott részfeladata, vagy épp csak valaki segítése. Egy-egy szó csak az, mi megfogja őt, az elemek emlegetése, és a négy Vahad különböző módú becsapása, elcsalása, vagy éppen egymásnak uszítása. Jobbnál jobb ötletek, de úgy tűnik, mindig felmerül valami buktató, mely már-már dühítő is lehetne. Harcosnak született, jámborsága megtévesztő, finomsága csupán addig jellemzi lényét, míg tettekre nem kerül a sor. S bizony akkor az elsők között, az élen rontana az ellennek, legyen bármi a végkimenetele. Még Villámúréhoz hasonló sorsban is beletörődne, ha legalább egy szörnyeteget magával vihetne.. Egy biztos. Ha bármelyik fenevad kedves testvérkéire feni a fogát, az biztos, hogy csak Luna elpusztításával veheti el bármelyiküket is.
Szép, nem szép dolog tőle, de az unalom bágyatag madara megkörnyékezi őt, s mivel egyik társában sem leli kedvét, ígyhát magához emel egy nagyobbacska felhőpamacsot, melyet addig formáz, gyúrogat, míg felismerhető alakot fel nem vesz. A test élettelen még, ám ajkaihoz emelve életet lehel belé, s lám: a felhőpamacs aprót vakkant, mire Luna elmosolyodik. Nem igazi teremtés ez, hiszen ő arra nem képes, ám isteni hatalmát fitogtatón, szimpla unaloműzésből életre hívta a felleg-farkast. A kölyök jólesőn szuszogva terpeszkedik az Égi Harcos ölében, s bár annak figyelme ismét az ötletelőkre összpontosul, pótcselekvésként a pamacsfarkas fehéren gomolygó pocakját vakargatja. S végül Drenule merész és bátor ajánlatot tesz, ami az ő érdeklődését is felkelti, pláne, hogy a tőle nem messze lévő Farkas Szellem is gondolkodás nélkül csatlakozik hozzá. Úgy néz ki, kezd izgalmassá válni ez a tanácskozás is...*

[Lómedien]

*Komor-komolyan hallgatja a továbbfűzött szavakat. Nem csodálkozik azon, hogy Drenule ajánlkozik csalinak, elvégre Ferrah egyértelműen ellene szegült, mikor az általa oly kedvelt templom tetején jelent meg.*
- Én sem hiszem, hogy hagynunk kéne őket egyesülni. Nem kockáztathatjuk meg, hogy erejük még hatalmasabb legyen, nekünk magunknak kell felidéznünk, kik is vagyunk, és együtt csapnunk le rájuk. *Furcsán hangozhatnak tőle e szavak, hiszen többnyire jámbor, és szelíd, mint a föld vizei, de ha kell, megvadulhat, mint a nyílt tenger. Tekintetét Szépszeműre fordítja, de elgondolkodó válasza mindenkinek szól.*
- Hinni kell, élni nem, ezt vallják, ami ellentétes azzal, amit mi mondunk. Valóban a híveinket vették célba? Hiszen mi lesz velünk, ha az Érkezők elfodulnak tőlünk, akik pedig szívükben őrzik hitüket irántunk, elpusztulnak? Mi marad akkor Corvusból, és ki keresi majd Thrilliont? *Végül szelídül hangja.*
- Ügyelnünk kell, hogy miközben megállítjuk őket, mi magunk ne váljunk olyanokká. *Háborgó tekinte végül YUaetán állapodik meg, s hangja halkan csobog, mint az ébredő forrás.*
- Valamit elfelejtesz, barátom. Ha egyet választunk magunk közül, akkor eljön majd az idő, mikor az Érkezők nem választhatnak majd, és csak egy út vezet Thrillionba. Mi lehetünk tízszer ennyien is, a hívők hihetnek tízszer ennyi istenükben is, ha tudják, hogy különböző úton bár, de ugyanoda tartanak. Azt kell megmutatni nekik, hogy bár különbözik természetünk egy dologért létezünk, és akkor a híveink is ugyanúgy összefognak. Én is feladnám létezésem az Érkezőkért, ha ez volna a megoldás, de nem hiszem, hogy így van. Ha lényegünk egyvalakibe helyeznénk, és ő elbukna, elbuknánk mind. *Többet nem szól, egyelőre, sohasem volt nagy stratéga, a mindent átszövő erőből közelebb áll hozzá az élet, a teremtés, és a béke, mint a harc, és a szövevényes tervelés, de meg fogja tenni, amit kell, ha már egyszer tudni fogja, mi az.*

[Lamurani]

*A többi ősmágus régről fennmaradt civódása teljes mértékben hidegen hagyja. Egy darabig a mellső lábait szemléli, kibányászik egyik hatalmas körme alól egy fél gazellát, ami még ebédről ott maradt, ásít egy nagyot, melynek következtében kisebb szélvihar támad, és unatkozni kezd. Aztán úgy dönt, egyenlőre nem szól bele semmibe, még nem törént olyasmi, ami felkeltette volna érdeklődését, így farkát maga köré tekeri, és fejét lehatva elszunnyad. Közben persze hallgatja a beszélgetéseket, hogy később hívei lejegyezhessenek minden szót a krónikáikba. Az Idő és Tudás ősmágusa dagadó büszkeséggel figyeli, ahogy a Tanáccsal egyidőben kedvenc klánjának tagjai az életükért küzdenek hitüket meg nem hazudtoló bátorsággal, miközben a klánvezér a fehérhoni beköltözésről tárgyal néhány vezetővel. Nemhiába kedveli annyira híveit, mind talpraesett és életrevaló, hitük pedig megingathatatlan, még a zsarnoki és kegyetlen Ferrah sem tudta befolyásolni őket. Mire idáig jut a gondolkodásban, a társalgás is eljut eddig a pontig. Kinyitja fél szemét, ezzel jelzi, hogy érdekli a téma. Nem kedveli Ferrahhot, sőt. Mármár kiváltotta semleges hozzáállásából az utálatot, amiért beszennyezi a Sárkányokról alkotott hitet azzal, hogy használja az alakjukat.*

[Pheadras]

*Nem sokan figyelnek fel érkezésére,hisz vannak elegen akik beszélgetnek,s ő fél füllel hallgatózik is,persze csak a tanácsot és a stratégiát érintő kérdésekben.
De ahogy elnézi legtöbben isteni alakjukat vették fel.Apró mosoly a tűzhajú istennő ajkain.
Fényhozó zümije lebben füléhez,hogy eldúdolja neki az eddigi történteket.Majd a szöszke is odalép mellé,s a szokásos szellemesen köszönti is a Törvény őrét.
-Nocsak,Y`Uaeta....szőkeségem.....-mosolyodik el miközben lebbent egyet köpenyén,s apróbb lángok nyaldossák végig a padlót,de persze nem okoznak kárt benne.
-Köszönöm megvannak gárdistáim,bár némelyük fogoly a királyi palotában,másikuk menekülni kényszerül.A Thrillion Kapui Lovagrendet erősíti néhány gárdista,így rájuk némileg nagyobb veszély leselkedik......-mondja majd megcsóválja fejét.Nem szeretné,ha a tanács ismét kudarcba fulladna,hisz ha meghalnak híveik,akkor meghalnak ők maguk is.
-Megvagyok köszönöm.....s remélem most érdemi tanácskozás lesz.....-mondja végül a smaragd íriszek a másikra vetülnek ismét.
-És nálatok mi a helyzet?Híveid megvannak?-kérdezi,de közben néhány darabkája szétszóródik a nagyobb beszégetések színhelyein,hogy semmiről se maradjon le ami fontos lehet.*

[Helm]

*Egyik lába itt, másik a KantInn-osok Nagysátrában. A semmiből lép hirtelen elő társai közé fényes teljesvértben, címerével ékes köpenyében, másfélkezes karddal oldalán.*

-Üdvözlet! Elnézést a késésért, sok minden követeli figyelő tekintetemet.

*Köszönti az egybegyűlteket, majd próbál háttérbe vonulni. Számba kívánja venni, kik vannak jelen. Az arcokhoz próbál nevet és jelentést társítani, s felmérni mikről is esett szó eddig, mielőtt felszólalna.*

[ Krathun Szelleme ]

- Mocskos... kövek... - * szisszen, de ennek ellenére vad, szilaj haraggal mászik fölfelé. A vulkán zegzugos peremén, éles szélű törmelék-rögök között araszol a hangyányi, bizarr mód jelentéktelen érkező-alak... ám az éberebbeknek, a tisztább tudatúaknak mégis feltűnhet.
Hogy került ide a férfi, aki Tyrus Asrai-nak hívatja magát? A legendás hős, fajtája legkiválóbbja, időtlen erőknek parancsoló, rendkívüli mágus..?

- Egy túrót. - * mintha csak az ostoba felvetésre válaszolna, hirtelen daccal fújja ki a tüdejébe rekedt levegőt, majd összefonja mellkasa előtt két kezét. Talpig feketében - bár meglehetősen szakadtan, horzsolásokkal tele, poros bőrkabátja válla felhasadt, csapzott, barna hajába zavaró-hidegen mar bele a kósza szél.
Már csaknem a kráter pereménél jár - elkínzott arccal, vaksin hunyorogva néz felfelé.
Sárkányok, démonok, meg minden szent szar... s persze vakító fény, mely furcsamód vállvonásra késztet. Teste fájdalma buzgón emlékezteti rá, hogy húsból s vérből való, s hogy az a másik dolog most miért nem enyhíti a kínt, valahogy eszébe sem jut. Nem érdekli. Szinte már sértődötten, tekintete egy jókora, lapos sziklára téved.
Lezökken rá, hogy a végtelen tenger fölé lógassa sáros bakancsait. *

* * *

* A jelenlétet talán már eddig is érezték... néhányan. Akiket nem foglalt le az, hogy csillogósra csiszolják a gyermeteg viaskodásukat.
`ÉRKEZŐK hitéből vagytok` - von vállat most odalent a test, akár mit sem tudó, hűséges bábu - `Kinek milyen eredendő érzelem jutott.`
Gondolatnyelv. Tyrus Asrai gondolatai. Ugyan melyik `istennek` okozhat nehézséget, hogy a fiatal krathuni koponyájába lásson... akár ekkora távolságból? Amaz odalent ücsörög csupán, szomjas, cserepes ajkai szinte csókolni vágyják a végtelen eget. Zavarát, kétkedését nyugodt, láthatatlan kéz tartja vissza - őrködik felette, mint értékes tárgy fölött, hisz most épp a lelkével beszél.

`NEM tartozik közétek. Talán emlékezni véltek rá, de `ő` már nincs. Kibújt az ember-bőrből. A testet, ami odalent van, `az` hozta ide.`
A test most épp a meredek hegyoldal kő-sivatagát lesi. Tökéletlenül, ostobán, a szemén át.
`Látjátok?`
A húsán át néz, azzal gondolkozik. Mert _HISZI_ hogy a hús valóságos.
`Az elméje létezik. Amíg bízni tud a saját agyában.` *

* * *

- Nemtom. - * von vállat odalent az aprócska ember * - Szerintem baromság az egész. Mármint... túlspirázzátok.
* Egy kis, fehér kavicsot ragad fel a keze a kiszáradt fűcsomók közül, majd jó erővel, szilaj ívben hajítja el, s figyeli, hogyan lök meg egy nagyobbacska követ pár tucat méterrel alább. *
- Hinni kell, élni nem... jó duma. Bennetek is hisznek, nem igaz? Marha erősek lehettek... Én meg hiszek Krathun, egy soha-seholsem-volt-vidék szent szellemeiben!
* Vigyorog. A kövek bukdácsolva, pattogva peregnek lefelé, egyre több és több társukat lökve, mozdítva meg. *
- Vagy hiszek magában a Szélben, Vízben, Földben, Tűzben? Mondjátok - * kérdezi nevetve * - ugyan melyik primitív érkező, vagy akár szörny ne vonzódna a lelke mélyén valamelyik őselemhez? Ha a Vahadok ereje is a hitben áll, bizony jócskán túltesznek rajtatok. Mert, jóval alapvetőbb dolgokat választottak a hitük fókuszául.

- Az, hogy messzire csaljátok őket egymástól, remek ötlet. - * az emberkoponya mélyén különös, fehér ábra jelenik meg - négy fehér pont vonódik egyre távolabb egy képzelt középponttól * - Ha kombinálódnak... - * sóhajt fel, azzal a sziszegéssel, ahogy a gőz tör fel a víz s a tűz nászából * - ...akkkkkor ssssszíííívááááss...
* Két fehér pontocska összeugrik, majd a másik kettő is, végül egyetlen, lüktető, szivárványfényű folt marad az alakzat központi helyén. Maga az anyag ez - az őselemekből felépülő matériába vetett érkező-hitek összessége. S mivel nincs, ami kioltsa, mert nincs, ami az ellentéte - ezen formájában sebezhetetlen is. *
- Vagy éppen végső győzelem - * törli le a képzelet tábláját egy láthatatlan kéz * - ám akkor nem hülyék ők sem, hogy egyesüljenek.
- Szóval marad a Nagy Harcos terve. Ő jó csali Ferrah-nak. Szerencse, hogy az érkezők elméjében a tűzről festett kép meglehetősen... ostoba... hisztérikus... érzelem alapú.
* Az Asrai elgondolkodva csücsörít, két szeme megrögzötten bámulja a horizontot, a tengert *
- Node ha bajban van, magához sikoltja az Örvényt. És így tovább... mivel egy tőről fakadnak, nem csinálhatjuk egyenként. Egyszerre kell elcsalni mind a négyet a saját közegéből, hogy ne tudjanak egymás segítségére sietni. Na... - * néz fel most hirtelen, kajánul vigyorogva * - Kit utál igazán Zujm bácsi? Vagy Nutah? Móó-gel?

* Karistolja a szél a tájat, játszik a parányi homokszemekkel, dobálja őket, akár a gondolatokat a szellem-ujjak, ide-oda. Különös éberséget érezhetnek most a vulkán fölött lebegők, ha engedik, hát furcsa közös-lét szövi egybe elméjük hálózatát. *
- Négy csali, négy csata. - * szól komolyan a test odalent, de aki kapcsolódik hozzá, annak lénye legbelsejében merül fel, tisztán ötletként ez a gondolat * - Mind a négy olyan vidéken, ahol az adott elem létében nem hisz úgy az érkező. A tenger közepén senki nem hinné, hogy tűz loboghat - az éltető hitük gyilkos tagadássá változik át.
* Rövid, csendes-logikus szünet után folytatja újra a gondolatok szövését. *
- Számukra a legvérlázítóbb csakugyan az lenne, ha ellopnánk az erejük forrását, az őselemi, primitív hitet. A négy csali vegye magára az adott elemnek megfelelő jelmezt.

- Meséljetek a gyermekről! - * vált most hirtelen tónust a hang * - Akiről azt mondják, azt _hiszik_, hogy képes megölni egy Vahadot! A végső `megváltójuknak` érkezőnek kell lennie... elvégre, a hús-vér élet az, ami a négy elem fölött áll. Hisz az élet... - * töpreng el * - ...nem más, mint a négy elem szerves összessége, megtöltve az ötödikkel, Szellemmel... vagyis, épp velünk.

[Három nővér -Llamar]

*A tanácsra eddig csak fél-füllel figyelt, s figyelmének nagyobb részét az a kígyó kötötte le, amelyet a maga hasonlatosságára teremtett. Felfelé nyitott tenyerét kinyújtja maga elé, majd az éjszín köpeny bő ujjából sziszegve tekereg elő a szent állat. Izzó pikkelyek borítják testét, sötét szemében szinte emberi értelem csillan. Teremtőjével néhány gyors szót vált a kígyók nyelvén, majd feladatát megkapva gazdája egyetlen gondolatára füst-pamaccsá omlik szét.*
- Az Azelda által végrehajtott rituálét megkísérelhetjük. Ama bizonyos könyv még mindig a Csillagtorony kezében van. Azelda nélkül is kinyithatjuk az időcsapdát, ami egyszer már majdnem sikeresen foglyul ejtette a sárkány-vahadot. *fordul ismét a tanács felé. Szépszemű szavaira gonoszul elmosolyodik.*
- Igen, bár erejüket érdemben nem csökkentjük, de elpusztításukat mégis a híveik eltörlésével kell kezdeni. Egyszerűen öljük meg a főpapokat, és főrangú ritualistákat. Az érkezők kétszer is meggondolják, hogy beállnak-e soraikba, ha azt látják, hogy sorra hullanak el a hitványak. Sőt, legjobb lenne, ha saját magukat pusztítanák el. Hatalmunkban áll befolyásolni az Érkezőket. Ha nem közvetlenül, de közvetve rábírhatjuk őket, hogy ugorjanak egymás torkának. Néhány érzelem-mag elhintése, felerősítése elegendő ehhez. Személyes kedvencem az álmok útja. Nevetséges, hogy mennyire ki vannak szolgáltatva az álmaik szeszélyeinek a halandók. Úgy vélem különösebb erőfeszítés nélkül meglátogathatom őket egyik éjjel, imádott uraik alakját magamra öltve. Olyan tettekre sarkallhatjuk őket, amiket saját, csekély értelműkkel maguktól ki sem ötölhetnének. Manipulálásukkal a tömegek erejét közvetve ellenük fordíthatnánk. *osztja meg saját eszközeit a tanáccsal.*

[Gyermek]

*Figyel, vár, ahogy anyja szavai nyugalomra intik újból. Csendesen, megadón, mégis látni szemében cikázni a villámnyelveket: éber, és lecsapni kész. Amikor az Érkező hüvelyét használó szellem is megérkezik, megosztja létezését maga is, s apró, ködfoszlányként lebbenő része a férfi köré telepedik, hogy magába igya annak eszenciáját, a gondolatot magát.
Végül ott is marad, ki tudja, miért...Talán hogy a sajátjait is közvetíthesse eztán felé.*
- Ha egyszerre csaljuk el őket, nem biztos, hogy mind úgy cselekszik, mint várnánk. Hiába csaljuk el Zujmot, ha maga helyett a közelebb lévő Ferráht küldi csatába, míg ő a sárkánygyalázó némber ellenségeire veti magát... Akkor kell lépnünk, mikor időről időre maguktól is elhagyják városaikat. Zujm nincs Sziklaöbölben... S rendszeresen így tesz, úgy hiszem, a bestiák földjére utazik, hogy titkok után kutasson ott.
*Mély lélegzet, ajkán kaján vigyor.*
- Leszek én a csali Zujmnak! Megmutatom, hogy mire képes a fiú ott, hol apja elbukott. Visszaszerzem az oltárt, mit egykor magának követelt, pedig a nimmadoké jog szerint. Erre bizonyosan lépni fog az a pikkelyes beste! Ami pedig a főpapokat illeti, akad pár érkező, ki megjárta és túlélte Újsziklát, atyám és Kyssa dicső népéből valók, és szívesen beteljesítik az Érkezők Bosszúját... De vigyáznunk kell. Meglepődnétek, míly sok Érkező vallja csak a látszatért a vallásuk, s áldoz, vagy imádkozik titkon hozzánk, a mi segítségünkért. A célpontokat válogassuk meg gondosan, és csapjuk le a kígyó fejét. Ha pedig mindezt a vahadisták közt kitört hatalmi harcnak állítjuk be... A Mor -Bain fiú... Felkereste atyám szentélyét, fogadalmat és szövetségeket kötött, Sziklaöböl pedig kész, hogy cselekedjen. Napról napra többen lesznek, Kyssa a megmondhatója: felismerték, hogy eljött a harcok ideje! Legyen Arturius, ki vezeti az Érkezők Bosszúját, sorakozzanak fel mögé, ha kell. Ő a kiválasztott!
*A Gyermek sötétebb énje is megmutatkozik, az, mellyel atyja sosem rendelkezett. Ahogy talán anyja sem. Ő viszont idomul ahhoz, amit és akiket patronál. Harcosok, vadászok, csendesen cselekvő gyilkosok, az igazságot osztó pengék forgatói. Igen, ez is ő... Egy része a szilaj valóságnak. A Démonhold megadja azt Arturiusnak, amit a Szellemlovagok vagy a Hímzett Tekercsek talán nem tud: osonó pengéket, láthatatlan kezeket, árnyakat, akik ölni is tudnak.
Elismerően biccent Llamar felé, jelezve, tetszik számára az ötlet.*

[Pheadras]

*Egy apró darabkáját ott hagyja a szirénnél,s énje maradéka Llamarhoz lép,hisz hallotta miféle tervet eszelt ki,s bár jónak tűnik,ők nem azért jöttek most vissza,hogy érkezőket gyilkolásszanak.
-Részben egyet értek veled Llamar....-mondja majd egy rövidke szünet után folytatja.
-Ám ha legyilkoljuk a Vahad követőit és főpapjait,nem leszünk különbek náluk.Talán a városok megkönnyebbülnek,talán mi is,de nem leszünk náluk különbek.Azt mondtad értesz az álmokhoz.....-néz a másikra,s már bontakozik ki fejében az ötlet,ami ha nem is tökéletes,vagy jó,de ötlet.
-Mi lenne akkor ha a főpapokat látogatnád meg álmukba,s rávennéd őket arra,hogy megöljék hamis isteneiket?Ők könnyen kapcsolatba léphetnek velük,számukra megjelennek,bennük megbíznak.....-morfondírozik s persze várja a hozzászólást is,az ötlet módosítására,avagy elvetésére.Csinálniuk kell valamit,mielőtt még a Vahad hívei megölik az ő híveiket,a Thrillion Kapui Lovagrend tagjait s mindenkit ki ellenük fordul,mondván,hinni kell,élni nem.S ezáltal más is eszébe jut.
-A VAhad besétálhat a saját dogmájába is,hisz hinni kell élni nem.Ha követőik nincsenek,akkor ők is legyengülnek.De nem hinném,hogy nekünk kéne a követőket felkoncolni.Tegye meg ezt istennek hitt szörnyük,aki a dogmát hirdette.....-szól,majd elhallgat.Smaragd tekintete a többiekre siklik.*

[Három nővér - Archas]

- Elpusztítani, azt ki nem hisz bennünk? Elpusztítani azt ki a vahadban hisz? Váljunk olyanná mint ők?
Mi őrizzük a Kapukat! Mi mutatjuk meg a Szikrát az Érkezőknek! Adjuk el lényünket? A világ sarkalatos részletei vagyunk.
Talán tévedünk, talán nem a megfelelő módon gondolkodunk!
A Vahad azt kívánja az Érkezőktől, higgyenek bennük!
Mi tegyünk ellenkezőleg, mi higgyünk az Érkezőkben, s adjunk nekik nagyobb erőt! Volt már rá példa a múltban. Az Önzetlen adomány, hitet szült, s Egyensúlyt.
*Szépszeműre tekint.*
- Az áldásosztó medaliont ti adtátok felkent papotoknak! Az Érkezők Koronáját ti őriztétek Templomotokban. Vajon, ha mindez egy nemes kézbe kerülne, melyet nem rontott meg a hatalomvágy, akkor nem lenne képes olyan reményt adni, és oly hitet, mellyel a vahad nem kélhet versenyre?
*Lezárja szemeit, s követői elméjét fürkészi a távolban.*
- Azelda azt mondta mágusaimnak, hogy ő olyan Érkezők közül való, kik képesek már legyőzni egy ősmágus erejű lényt! Ez nélkülünk nem teljesülhet. Csak úgy lehettek ilyenné, hogy mi több útmutatást adtunk tökéletesedésükhöz...
*Aztán újra lezárja tekintetét.*
- Ami pedig a Vahadok céljait illeti. Véleményem szerint Thrillionba kívánnak jutni. Egy dolog van az Érkezőkben, amihez másként nem férhetnek csak a hit által, a Szikra! És a Szikra a Kapuk kulcsa...
Hiába pusztítunk el egy vahadhívőt, ha hitt, akkor a Szikrája a vahadokat erősíti...
Ezt a harcot, mi nem tudjuk megvívni, mi csak segíteni tudjuk az Érkezőket, ők nem ölhetik meg a Vahadokat, ám Legyőzhetik, s ha ez megtörténik az Egyensúly újjá születik...
*Tekintetét körbe hordozza az egybe gyűlteken, ám elméje Llamarhoz szól. ~Miért kínzod, rémképpel azt, kinek lelke közted és Meila akarata közt egyensúlyoz? Sosem értettem folytonos viaskodásotokat...~
Selymesen lágy hang, mely szinte bele kúszik a kígyó tekergő elméjébe...*

[Ramkyr]

*Ha végeztek valakinél, a világító bogarak tovább szállnak, így Helm vagy Khratun szelleme sem marad tájékoztatás nélkül. Közben a Fényhozó maga is gyűjti be az információkat folyamatosan nagy tudású Érkezőktől, hogy a tanács elé hozza.*
- Intézkedek... *feleli Y`Uaetának. Az elfogott lovagok pedig meg vannak mentve* Kész!
*Llamarhoz intézi a következő szavait.*
- Phaedrasnak és Archasnak igaza van, nem süllyedhetünk le az ő szintjükre. Márpedig még ők sem ölték a híveinket. Vagy legyen az a végső megoldás, hogy ha nem járunk sikerrel, akkor leöljük az összes kistestvérünket?
*Nem vár választ, felesleges is ezen vitatkozni, a tanács biztos nem egyezne bele. Mégis, szavait meghazudtolva teszi meg ő az első lépést a Vahad-hívő főpapok ellen. Ám ezt is Szépszemű javaslatára.*
- Tisztelt Tanács, bemutatom nektek Vadryus Manarh-t, Ferrah főpapját!
*Vörös örvénylő térkapu jelenik meg Ramkyr fölött, majd kipottyan onnan egy sötételf. Ramkyr elkapja, és a kezénél fogva lóbálja a vulkán fölött. Az átjáró bezárul, a Fényhozó pedig máris kiterjeszti rá a hatalmát. Bármily meglepő is, nem az akaratát kényszeríti rá, nem kínozza, hanem védi. Félő, hogy Drenule kitörné a nyakát, mielőtt bármit kihúzhatnának belőle.*
- Valaki, akinek van önuralma... kikérdezné?
*Nem tud most vele foglalkozni, hacsak ő is meg nem duplázná magát, mert épp információt gyűjt. Érdekes információkat...*
- Épp most társalgok valakivel, aki meglepő dolgokat tud. Említ egy jóslatot és ereklyéket melyek egyesült ereje megidéz egy lényt, ami képes elűzni a Vahadokat. Tudtok erről bármit is, vagy kérdezzem tovább?
- Szerintem Zujm ilyenkor a tengerben gyűjti az erejét, mint Ferrah a Tűzfészekben. Talán ha sokáig nincs vízközelben, attól legyengül.
- Összegzem. Van egy fiú, mely állítólag képes lesz megölni egy vahadot. Elemeiktől távol a vahadok meggyengülnek. Léteznek ereklyék, melyek egyesülése elkergeti őket. Ezek mind egy mozaik darabjai, amik végül a mi győzelmünket segíthetik elő. Kihagytam valamit?

[Drenule]

*A sorozatban érkezőknek biccent, flegmán, de nem nagyképűen, Farkasszellemre pedig hosszú, elismerő pillantást vet. Aztán magába réved, hogy könnyebben viselje a többiek vahadisták feletti nyájaskodását.*
-Nem!!-*mordul fel végül, Ramkyr szavai az utolsó cseppek voltak amúgy is sekély poharában.*-NEM!-*rázkódik meg a sziget, miközben sötét fénnyel lobbanó lángok ölelik át egész testét.*
-Nem ölték híveinket? Nem ölték? Mond, ó, Ramkyr, merre jártál, mikor Távolrévet megszállta Ferrah? Merre jártál, mikor összetörte a Katedrálist, mikor csőcselékét az én híveimre, aztán Luna híveire, meg a többiekre uszította? Ó, igen, persze, Phaedras híveit nem ölte...-*jegyzi meg gúnyosan, tisztában van vele, ki állt be a pajzsfalba és ki nem.*
- Megnyugtatlak, nem süllyedünk le a szintjükre. De minden Vahadistára halál vár...mert félállatok nem uralhatják Corvus földjét, és aki nem emelkedik ki, sosem látja meg az Ősi Várost...-*amikor Ramkyr bejelenti az új vendéget, előrébb lép.*
-Az én népem, a Falka és az igazi Bátrak most is ott döglenek meg a sárban, mocsokban, hogy még 10 méterrel kijjebb tolják az Érkezők világát...-*mutat a kontinens felé. Előhúzza kardját, mely körül belobban ugyanaz a sötét tombolás. Callisto felismerheti: a dühöngő bosszú és a felsőbbrendűség biztos tudatának fékezhetetlen akarata tartja egyben a mágia ilyettén tobzódását. Láthatóan Drenule tényleg neki fog állni, hogy áttörje a Fényhozó által létrehozott pajzsot és ő maga vegye kezelésbe Vadryust. *

Vadryus Manarh

-          rrah!
*A zuhanás nem tart sokáig, mert valaki elkapja. Nem sokon múlott, majdnem belezuhant abba a kék izébe, ami nem tudja micsoda, de nem akarja közelebbről megnézni.*
- Köszönöm, Úrnőm!
*Pillant fel megmentőjére, aki... hát nem épp Ferrah.*
- Áááá!
*Kiabál, mikor meglátja az izzószemű alakot. Hangokat hall minden irányból. Körbenéz. Mindenhol démoni alakokat lát. Drenule-ra pillantva hosszan felkiált.*
- Neeeeee!

[Farkas Szellem]

*Farkas felmorran s vakkantva mondja Ramkyrnak*
-Drenulenek igaza van s mégsem Ramkyr!
-Sokan meghaltak Vahad miatt, s olyanok is akik eltévelyedtek s Vahadok felfalták őket. Hisz megkövetelték a Vahadok, ezt az áldozatott ,vagy ártanak a népeknek!
-Nem értek egyet viszont hogy leöldössük a Vahad hívőket.......
-Én nem leszek a sötét káosz szolgálja akkor sem, ha a cél szentesítené az eszközt!
*Farkas megcsóválja a fejét*
-Érzem a káosz sötétjének a kísértését, aki könnyen járható utat mutat nekem....
-De amíg létezem addig a fényt s a rendet szolgálom!
*S mikor Vadryus megjelenik előttük, Farkas oda kapja a fejét, Ramkyr védi a sötét elfet, S Drenule pedig fegyvert ránt. Farkas alakja elmosódni látszik oly gyors. S Ramkyr s Drenule közé áll. Felhúzza ínyét agyarairól. S mély morgásba kezd. Összevonja maga körül szellem erejét, Vörösen izzó szemei lángot vetnek, ha kell Drenulebe mar agyaraival, nem enged egy tapodtat sem elveiből, ő a fényt szolgálja.*
-ÁLLJ LE!
*Bődül szellem erejével a Farkas, s még utána vészjóslóan morog agyarait csatogtatja.*
-Tartogasd ez erőd Vahadokra!
-Ez csak egy megtévelyedet lélek, s halála a falkádat illeti nem téged!
-Legyen ő Callistó játékszere, te ne mocskold be vele a kezed!
*Ha Drenule még mindig közelit, Farkas fülei fejére simulnak, s támad fog.*

=-_ Callisto _-=

*Y`Uaeta törleszkedése nem ébreszt benne vágyat, hiszen merőben különbözik a halandóktól. Ha húsból és vérből való férfi és asszony lennének, nem adna neki sokat, hogy gerincre vágja az incselkedő szirén-boszorkát... De így inkább csak szórakoztatja a dolog. Az, hogy úgy viselkedik vele, mint halandó a halandóval. Y`Uaeta oly színesen tükrözi az érkezők lelkületét. Talán még színesebben, mint az ezerarcú bosszú. Így ezen játékba Callisto se viszolyog belefolyni kissé.*
- Édesem... *morogja érzékien Y`Uaeta fülébe, s jobbja a karcsú derékról elindul felfelé, hogy a dús keblek közén állapodjon meg.* - Sosem késő elkezdeni. *Lehelete forrón csorog végig a bársonybőrű nyakon, balja erősen tartja a törleszkedő csípőt, egészen magához szorítva, a keblek közé furakodó jobbja alatt pedig égető, erőteljes érzés bontakozik ki, horgas kampókként akaszkodva az istennő szívébe. A Bosszú mindent maga mögé utasító mámora. Valóban... ez nem Y`Uaeta asztala, de megvan rá a hajlama, hogy befogadja, s átérezze. Ő nem az a fajta, aki mevívja mások harcait. Viszont erőt és tüzet ad a csatához. Callisto élvezettel gyűri hatalma alá a másikat. Mindez csupán játék. Talán egy pillanatig ha tart.
Közben a tanácskozás folyik, a szavak peregnek. Érvek és ellenérvek. Nehéz dűlőre jutni ennyi más-más elvet képviselő hatalomnak. A Bosszúálló alakja el is halványodik egy rövid időre, ahogy valószínűleg Szylé is, hisz egy helyre szólítja őket a hívek zsolozsmája.
A tanácskozás viszont úgy tűnik, egy fokkal előrébb lépett. Konkrét tervek és javaslatok kezdenek formát bontani. Callisto nem áll elő ilyesmivel. Egyszerűen azért, mert szégyenletesen kevés figyelmet fordított ezeddig is a vahadokra. Nem ismeri őket. Csak a gyűlöletet, mely irántuk ég oly sok lélekben. Viszont ezek a tervek, az önfeláldozás, a véres harcok felderengő képei, aztán az intrika, a cselvetéssel való egymásnak ugrasztás gondolata... felettébb gyönyörködteti. Úgy érzi magát, mintha valami bálvány lenne e tanács közepén, akit dicsőítenek s újabb és újabb részleteit emelik ki megcsodálásra hívva fel a többiek figyelmét.
A kellemes érzetek közül, s ötbányai híve áldozatának élvezetéből valami nem várt fordulat rántja ki. Testének halovány mivolta egy pillanat alatt telik meg ismét színnel, ahogy teljes valójában visszatér. Elereszti Y`Uaeta derekát. Szinte ellöki magától. Nem haragból, inkább védelmezve őt. Callisto kezei ökölbe szorulnak, alakja vad fényben ragyog, felöltött testének izmai görcsösen feszülnek meg.*
- DRENULE! *sikoltja, ahogy erőnek erejével próbálja visszatartani hatalmát, melytől az Egyetlen szíve most lángol. Szinte elviselhetetlen a vágy, hogy átadja magát, hogy szabadjára eressze, hogy egy isten tombolásában teljesedjen ki. Lényének minden porcikájával ellenkezik, hogy nem engedi mindezt. Mintha a saját torkát szorítaná. Nem is bírja soká. Ha valaki ezt most meg nem állítja e pillanat alatt, akkor ez a tehetetlenül vergődő érkező Drenule prédája lesz. Callisto önző lélek. A világ sorsa a saját gyönyöréhez képest mit sem számít. Ha valaki nem lép közbe, szabadjára ereszti hatalmát, s teljesedik ki a Dernule lelkében kibomló elemi erejű bosszúvágyban. Az Egyetlen kardja, egész alakja vad, fekete-vörös viharvan fürdik, ahogy a Bosszúálló lénye maga is.*

[Három nővér - Archas]

- Elszabadul az indulat, s a Tanács felbomlik...
Elszabadul az önző akarat, s a Jövőnk hanyatlik...
Elszabadul a Jelen, s Thrrillion Fénye kihuny...
Elszabadul a félelem, s a Vahad Ereje fölénk nyúl...
*Hangzik fel az időt és a teret járó ősmágusi lény szava, sokszor beszél versekben, jóslatokban, képletes utalásokban, ilyenkor hívei emlékeiből, a térből, és az időből szívja ki az éppen erőteljes esszenciát, mely egy lehetséges időt tár fel számára...
A szemek ezüstössé válnak, újra, mintha csak szikla lenne az arc, ám végül újra visszatér.*
- Fékezzétek erőtök, mert különben rövidesen nem lesz mit fékeznetek! Együtt erősek vagyunk, ám ha nem jutunk közös nevezőre, akkor elvész az előnyünk.
*Egy pillanattal később már a bezárt lény mellett van, mintha csak átugrott volna a téren, méregeti a pegazus fejű humántestű ősmágus, méregeti Vadryust.*
- Szóval te voltál, ki nehezíti a Mágus Útját!
Saját életed pusztítod, gondosan, s azt hiszed a Jövőért teszed.
Furcsa sötétség, furcsa fénytelenség, melyet a félelem, a hatalom iránti vágy szült. Kicsinyes érzések... Melyek miatt éltedben jobban fogsz szenvedni, mint holtadban. Sokan akarnak majd pálfordulni, sokan akarnak majd megváltozást mutatni, de csak kevesekben lesz őszinte, s ezt látni fogják azok, kik az elmúlt időben hitük tökéletesedése okán szenvedtek.
Kihallgatjuk.
A Három Nővér majd kihallgatja. Jogunk annyi, mint amennyi Drenulenak adatott! A mi mágusaink is szenvedik ezen lény cselekedeteit... Élettel és halállal.
Nézzük vajon képes-e elviselni a lehetséges jövők nyomasztó lehetőségét? Vajon képes lesz kibírni, látni halálának ezernyi lehetőségét, melyet magának okozott ezernyi megtörtént és meg nem történt tettével? Látni azt, hogy azok kik most fontosak, s kik majdan lesznek életében kifakulnak mellőle, önök kezének pusztító csápjai által...
Áruló fejét koronássá tenni, oly vétek, melyet az Érkezők ritkán bocsátanak meg...
*Szavai közben, jobbra, ballra fordítgatja fejét, szinte beleváj a férfi tekintetébe, nem félelmetes az alakja, nem is sugároz jóságot, békés, s nyugodt, ám ez már-már rémisztő kereteket ölt. S mintha apró hullámok futnának ki testéből, csillapító erők, melyek a Harmónia esszenciáját rejtik, s tán tompítják a bosszúból táplálkozó penge lángját, habár meg nem szűntethetik azt...*

[Ramkyr]

- Én mindent láttam, Drenule! *valami megcsillan a kristálygömbben*
*A Farkas Szellem bölcs szavait mintha a szájából vették volna ki. Sokan haltak meg a Vahadok _miatt_, de nem a parancsukra. És az is igaz, hogy Vadryus egy eltévelyedett lélek, de attól még Ramkyr kistestvére. Felhúzza a felhőjére, és a vállára teszi a kezét. Érintése megóvja, egyúttal korlátozza is a mozgásban, onnan az nem szabadul, bárhogy ficánkoljon is. Áttetsző alakja kiélesedik, ahogy eltünteti a képmásait a tér többi pontjáról. Most nem szabad megosztania az erejét. Derűs mosollyal néz Ferrah főpapjára, ám hangja közönyös.*
- Mondd, kistestvér, hol van Ferrah? Ha nem válaszolsz, odaadlak neki.
*Int a fejével az Egyetlen felé. Láthatóan nem hatja meg Drenule kirohanása, vagy csak azért viselkedik ilyen higgadtan, hogy a sötételf kevésbé pánikoljon. Archas felajánlja, hogy a három nővér majd kikérdezi. A kezét nem veszi le a sötételf válláról, de egyebekben hagyja, hogy tegyék amit tenni akarnak. A három nővér felé megnyitja a pajzsot.*

Vadryus

*Ordítana mint a fába szorult féreg, de a nyakán éktelenkedő háromujjú sárkánymancsalakú égésnyom miatt gyorsan elhal a hangja, és inkább csak nyöszörögni tud. Kezében Ferrah pikkelyét szorongatja, úgy hogy már vér patakzik belőle. Ijedten forgatja a szemeit. A barátságosan viselkedő hóhajú alak nagyon rossz úton van, ha meg akarja nyugtatni. Ki van szolgáltatva az istenek szeszélyeinek, akik egytől egyig gyűlölik, pont amikor Ferrah legyengült, és nincs is a közelben. Még ha csak annyi bűne lenne Drenule ellen, hogy megírta azt a gúnyverset, hajjaj!*
- Ferrrraaah... segííts... könyörgööök...
*Zihálja elhaló hangon. Nem, dehogy akar ő az Egyetlenhez kerülni, de bármennyire féljen is, a lelkébe égett, hogy hinni kell, élni nem. A lófejűtől pedig megintcsak kirázza a hideg, bármilyen harmóniát is sugározzon magából.*
- Hinni... kell... élni... hinni... kell... kell... élni nem... hinni... kell...
*Próbál szabadulni, de hiába. Próbálja kiűzni a fejéből az ősmágusokat, de hiába. Ferrah sosem tett ilyet egyetlen Érkezővel sem.*

[ A Változás Őre ]

~ Most már értem, miért nevezi magát és a Rendet a Nagymester szakadárnak. Hehe. ~
Halkan felgöcög, hisz lényének másik felében temérdek düh és harag maradt azután, hogy útjaik kettéváltak, és ő a Változás Őrévé lett. És most, hogy Drenuleban magasra csapnak a bosszú lángnyelvei, sokkal közelebb kerül a Bosszúállóhoz, mint annak előtte, bármikor, de gondoljanak, vagy tegyenek bármit is, a végső igazság nem a bosszú anyagiasulásában rejlik, hiszen mi az, ami minden Érkező életét, de még az Ősmágusok létét is folyton-folyvást befolyásolja? A bosszút az egyén számára üdvtelen tettek váltják ki. Cselekménysort indítanak meg, mely lehet olyan pusztító mint a hegyoldalakat kopárrá tévő földindulás, de igazán egyetlen momentumban teljesedik ki, s aztán? Feleslegessé, haszontalanná válik. Ugyanakkor a Kapu, és mindaz, amit Aegnis képvisel, sokkalta... más rétűbb, hisz: a Változás örök. Teljesen mindegy, hogy milyen irányú, hogy hány Érkező életét érinti, hogy visszafordítható-e, hogy üdvös, vagy átkos-e. Ily mód a bosszú maga is csak eszköz a világot mozgató princípiumának, a változásnak széles palettáján...
- Csss, jól hallunk enélkül is. - Inti le a kiáltozó Callistot. Újabb Ősmágusok érkeznek, ki-ki a maga egyszerű, vagy sokkal teátrálisabb módján. Mindük része biccentés vagy egy halkan elmormogott ˝üdv.˝
- Úgy tudom, hogy Pormeder lakói az utóbbi időben hóban fürdenek, talán nem lesz nehezebb feladat egy jó nagy veder vízzel nyakon önteni Nutaht sem. - Válaszol vigyorogva az Arctalannak. - De ha a négy elemhez akarjuk őket kapcsolni, úgy nem kézenfekvő az, hogy a föld ura ő lenne Corvuson. Ferrah a tűz, Zujm a víz, s én inkább Mógelnek szavaznám meg a föld erejének birtoklását, Nutahnak pedig megmarad a szélé. - Elhúzza a száját. Így már sokkal rosszabb a lány fekvése. A földtől elszakítani már csak egy dolgot nehezebb valószínűleg: szelet a széltől. Ramkyr és Drenule összeszólalkozása lassan eluralkodik az egész Tanácson, vannak, akik csitítani, és akadnak, akik töltekezni akarnak az intermezzoból. A Változás Őre egyik oldalhoz sem tartozik.
- Mi ez, Ramkyr? A jóindulatunkat próbára akarod tenni? Idehozod a sárkányszuka főpapját, az árulók corvusi helytartóját?

[Szörmók Szyl ]

*Való igaz,Callistoval az előbb egy helyre sodorta őket a hívők imája,de míg ő a rend nevében buzdított,a másik bosszút szított a bányai harcosok lelkében...az ag úgy véli ez egyszer tán valóban megesett mikor két ős áldása kísért egy azon célt,még ha különböző indokkal is.
A törpék védszentje újra anygiasul,a ködszerű képződmény helyét,újra a tényleges entitás veszi át a maga teljes valójában.
A farkas szellem büszke lény,sose vonta kétségbe létezésének értelmét,és szavaival nála jobban tán senki nem ért egyet vele...hasonlókép gondolkoznak ilyen téren,még amaz nem is tud róla.*
-Hagyjuk beszélni őt !
*Hallik dörmögő hangja a szakáll rejtekéből .A kéken izzó szemek érdeklődéssel tekintenek a főpapra....az öreg előre is dől trónusán,pörölyének nyelére immár ismét két kézzel támaszkodva.*
-Elhiszed amit mondasz...vagy csak azért mondád mert tőle is a kép félsz mint tőlünk mostan? A félelem ,vagy az igaz hited az ami arra vezet,hogy szolgáld Ferraht?
*Kérdezi a rémült alakot.*

[Három nővér - Llamar]

- Nem értelek titeket. Miért ne használhatnánk az ő eszközüket mi magunk is? Az eszközt utána el lehet dobni, mi attól még ugyanazok maradnánk. Mindazt, amit az eltévelyedett érkezők elpusztítása maga után vonna, egyszerűen levetkeznénk, mint bőrét a kígyó. És hiába az ocsmány bőrcafat, a kígyó lényege mit sem változna. Nem akartok lesüllyedni a vahadok szintjükre, az mondjátok? Az ostoba erkölcsi és lelkiismereti, meg ki tudja még milyen kételyeket most el kell vetnünk. A csatát is csak úgy vívhatjuk meg velük, ha egyazon harcmezőn viaskodunk. És mond, Callisto, a bosszú mióta válogat az eszközökben? És a Farkas leküzdi-e az ösztönét, ha veszély fenyegeti az övéit? Vagy te, Drenule, ne mond hogy bármiféle ideológiai eszme leveheti vállairól a bűnösség terhét! *mutat vádlón Vadryusra.*
- Az ítélet mindenképp halál kell legyen. De ne csak a jogos büntetését kapja meg, használjuk fel úgy, hogy abból előnyünk legyen. Pusztulása után a testébe bármelyikünk beférkőzhet. Bár ezzel Ferrahot valószínűleg nem verjük át, mégis csalinak tökéletes. Hiszen ha túl egyszerű csalit állítunk neki, rögvest rájön, hogy kelepcébe csaljuk.
- Ramkyr! Vedd le róla a bűbájt, hogy mindenki, aki úgy véli, kitölthesse rajta haragját. Miután a lelke eltávozott, bárki a bőrébe bújhat, hogy csali legyen Ferrah számára.
* Ezután csakis Archas-hoz szól, s hogy más ne érthesse, hát sziszegve intézi hozzá szavait.*
~ Sok minden van, mit lényedből adódóan nem érthetsz meg soha. Hát bíz testvéred szavában. Hiszen én te is vagyok. Én olyan dolgokra is rávilágíthatok, amelyek számodra áthatolhatatlan sötétségbe burkolóznak.

[Kyssa]

- Úgy lészen. Miként a tárnák harcosait sem felejtheti el a kő és érc, hősi énekek... *válaszol tompán, Szörmók Szyl halk, morajló hangjára. A halovány derengésből visszaerősödik eredeti látványa, mintha csak az előbbi szavak ébresztenék. Egy töprengő, meggyötört férfialakban tér vissza teljes figyelme a tanácsba, mivel időközben megkezdte kutató munkáját Sziklaöbölben. Egyre több kérdés merül fel benne, miként a tanácskozás párbeszéde során is, sokakban. Az indulatok is fellángolnak alkalmanként, vagy felcsapnak egyes személyekre, mint a sziklákra egy-egy nagyobb hullám, miközben a cél felé való haladásuk lassú és nehézkes, köröznek egy helyben, mint prédájához kötötten a saskeselyű. Szépszemű kimondja helyette is, amit gondol, hogy ideje lenne számba venni a tudott s még megismerésre váró részeit ennek a kusza történetnek, mely talán feltisztul idővel, mint kikötőváros a hajnali köd alól. De ő maga hallgat némán, s figyeli az elhangzó gondolatokban elszórt igazság-magvakat. Valahogy mindenki féligazságokat lát, miként ők maguk egy-egy ősideához ragaszkodva botorkálnak, magukat nagynak, erősnek és bölcsnek képzelve, de erősen hiányosan. Igaza volt az ifjú Mor-Bainnek, nem sokban különböznek a földi halandóktól, legfeljebb nagyobb léptékben játsszák, a jobb híján életnek és létnek nevezett játékot. A Gyermek szavára válaszolva szólal meg újra:*

- A Mor-Bain sarj, Arturius valóban az az Ezüst Penge, mely szívébe marhat Zujmnak, vagy bármely vahadnak. De nem azért rejtettem el markaimban őt, hogy pusztán tárgyként, avagy bábuként gondoljatok felőle, s írjátok bele meggondolatlan terveitekbe! Gyermek még, kinek szíve nagy és nemes, de többet vesztett már eddig is eme harcban, mint bármelyikünk, égen vagy alant a földön. Minden oka meglenne rá, de nem a bosszúra szomjas, hanem az igazság helyreálltára, s nem a Vahad pusztulására tör, még ha kész is lenne lesújtani rájuk a mindenség rendjének kalapácsaként. S a korát hazudtoló bölcsessége sok oly dolgot mondott már ki, mi bennünk eddig fel sem merült: hogy talán nem is lehet elpusztítani a Vahadot, legyőzésükre más módot kell találni, s hogy fontos azt tudni, mi is mozgatja ezt a négy őselemi hatalmasságot. Ez utóbbi roppant fontosságú, hiszen eldöntheti azt, kell-e egyáltalán harcolnunk, vagy más megoldása is lehetséges az érdekek ellentétének, illetve hogy mire számíthatunk ellenlépéseik során. Ha Thrillionba vágynak jutni, mi pedig onnan visszatérni akartunk, úgy az érdekes fordulata lenne ennek a komédiának... *Így mondja , majd újra akkor szólal meg, amikor a vahadisták sorsa felett mondanának ítéletet egyesek, s bekövetkezik az a különös történés, hogy átcitálnak egyet az ellen bizalmasaiból.*

- Drenule, türtőztesd magad! És ez vonatkozik mindenki másra is! Nem azért gyűltünk össze hosszú korszakok után, hogy bogarak lábainak kihúzgálásával szórakoztassuk magunkat, vagy csillapítva bosszú beteljesítésével a veszteség feletti fájdalmunkat! *maga nem ránt kardot, lovagi fegyvere hüvelyben pihen. A Farkasok Atyja elég lesz talán, hogy türtőztesse a bevadult Egyetlent, ki valóban sokat tett már eddig is híveivel, hogy fékezze a Révben elszabadult tébolyt. De az mentségnek nem elég, hogy meggyalázza a tanácskozás békéjének szentségét, s Kyssa nem tűr ilyet senkitől, s ha kell beavatkozik. Miként teszi is, Callisto élveteg mámorát látva, mely fűteni Drenule egyébként is tűzként lobogó tüzét. Hirtelen eltűnik a törpék bölcsen szóló patrónusa mellől, s a Bosszuálló mögött jelenik meg, kiterjesztett szárnyakkal, mivel átöleli Callisto alakját. A tollak fénylése csak jele annak, miként árad szét lényéből a bátorság szelleme, mely próbálja kiszorítani a félsz szította haragot és agressziót mindenekből. S bátorítja egyként a beidézett tanút, vagy bűntárs emberlényt is... Varázsszóval próbálja meg árnyékba szorítani az elszabadulni kész haragvó energiákat:

"A gyáva ember, szeretni nem tud, nem mer.
A bátor egyszer, csak egyetlenszer hal meg.
A gyáva nem él, halálban van, jár és nyugszik.
Szeretetet kérj, de az csak bátraknak adatik!"

[Ramkyr]

*Llamar szavai elbizonytalanítják. Talán rosszul gondolta. A pajzs bezárul a három nővér előtt, immár nem bízik bennük. Egyikben sem.*
~Ne félj, kistestvér! *szólal meg Vadryus fejében* Nem engedem, hogy bántsanak! Persze csak, ha segítesz.~
*A Változás Őre felé fordul*
- Félsz tőle?

[Drenule]

*A lángok még magasabbra csapnak és állandósul a földmozgás. Drenule körül a könnyebb kavicsok, sziklák lassan elemelkednek a talajtól.*
-Félre az útból, Bolhás!-*hördül rá a Farkasszellemre, de a mentális üzenet, mely ezt követi, tiszta, nyugodt és érzelemmentes.*
~Jó városőr, rossz városőr...-*mert Drenule most arra utazott, hogy megtévessze a többieket. Hiszen ő a tiszta mentál, a kiegyensúlyozott, érdekközpontú, hideg nyugalmú ősmágus, aki kedveli a kiemelkedni vágyókat, a hasznosakat, az erőseket.*

*Magában fejét csóválja: sosem értette a többség Érkező-imádatát. Ő nem tartja azt a közkedvelt axiómát, miszerint mindenkinek joga van az élethez. Miért lenne? Csak a kiemelkedettek, a tökéletesedni vágyók, a hasznosak joga és jussa, hogy bejussanak Thrillionba, a többiekre a szemétkupac alja vár.*

*Bár tovább tombol, de ez csak a felszín. Ó, elég hihető, van mihez nyúlnia, ha álharagját tovább kívánja hevíteni. Egy aprócska dolgot próbál csak, mágikus erejével készül átnyúlni a pajzson, hátha az asztrális vonalon nem olyan erős Ramkyr védelme. Szellemkezének ujjkörmével finoman megkarcintja Vadryus agyát, és elé tárja a sötételf jövőjét: a kárhozatot. Éppen csak egy pillanatra: nem akarja, hogy az őrület rántsa magához a sötételfet.*

*Eddig minden tervei szerint alakult, megmutatkoztak az erővonalak, felsejlett, mely frakció az, melynek élére állva az egész Pantheont a Vahadok elleni gyilkos háborúra sarkallhatja. Ám Callistó reakciója és hatása több, mint megdöbbentő: a másik ősmágus ereje nem hozzáadódik az övéhez, hogy hatványozottan megsokszorozza azt, bíborvörös-éjfekete ködve borítva az eddigi jéghideg logikát.*
-BOSSSZÚÚÚÚÚ!!!-*bődül, és hosszú másodpercekbe telik, míg legalább belül visszanyeri az egyensúlyát, nem kevéssé Kyssa tettének hatására.*
~Míly csábító ez az út...

~¤~ Gaia ~¤~

*Hála, hogy a Szépszemű - Trükkös harcból nem lett semmi. Nagy sóhajjal lebben vissza az ő Lunája mellé, s megvirógatja a felhőpamacsból született kölyökfarkast leánya ölében. Nem ereszkedik már vissza a maga felhőpárnájára, egyenes tartással, lebegve figyeli a többi mágus beszédét. Üdvözli közben a később érkezőket, nem neheztel ő ezért az "elegáns" késésért sem, nem az a dolga.
A megjelenő Gyermeknek apró főhajtás a jussa, tán csak a Sors furcsa fintora, hogy szülötteit ő is ezen a néven illeti. Mindet, egyenrangúként.
Jó darabig nem szól bele a történésekbe, csak magában gyűjtögeti a tényeket, elméjében próbálva összerakni a kirakós kép kockáit. Még mindig nem világos neki a dolgok miértje és hogyanja, de egyre közelebb érnek hozzá. Csak győzzék az indulataikat lecsitítani, hogy ne éktelen sárdobálás legyen a tanácskozásból. Ennyi jellem egy helyre összezárva nem túl szerencsés állapot.
Végül Ramkyr hozza el számukra a megoldást -vagy legalábbis annak egy lehetséges módját- Ferrah főpapjának képében. Gaia pedig látja a fellobbanó haragot, a bosszúvágyat, azt a sok-sok sötét érzelmet, ami felkavarodik az ellenség egy apró szemcséjének láttán. Hol van hát a hidegvér? Így akarják megoldani az ügyüket? Csak még nagyobb sziklákat görgetnek így az útra!
Drenule kirobbanó dühét megérzi még ő is, így hát leszáll ismét Luna mellől, s elméjének fátylát Vadryus köré fonja védelmül.*
- No, elég a drámából, ezzel nem érsz el semmit! Úgy követelőzöl, mint egy hisztis gyermek! *szól erélyesen az Egyetlen felé fejcsóválva, mint igazán csalódott Anya.
Nem foglalkozik tovább a harcoskedvű ősmágussal, inkább a sötételf felé fordul, hogy a maga módján bírja szóra.*
- Nem kell félned. Nem fogunk ártani neked. *Ő maga legalábbis biztosan nem, s ha kell, meg is védi az Érkező életét a többiek haragjától.*
- Segíts nekünk... Az Érkezők, Corvus népe békére szomjazik, de azt nem adhatjuk meg nekik, míg a pusztítás jelen van. Tán azt akarod, hogy a társaid, testvéreid szenvedjenek odalenn?
*Nem utasít, csupán kér... S ha a főpap a zöld árnyalataiban kavargó íriszekbe pillant, érezheti, hogy a Gyermekeinek javát kívánó Anya szólította meg, nem egy vérszomjas Ősmágus. Ő nem atyai pofonokkal követelőzik, hanem szelíd szóval, nyugalommal... Talán így szóra bírhatják a férfit.*

[Farkas Szellem]

*A Farkas sosem értette társai rivalizálását igazán. Ö sokkal egyszerűbben létezik saját vadász síkján. Ő egy vadász aki nyomot fog majd elkapja a vadat. Talán pont e miatt választotta a természetet magának, mikor félorksámán porhüvelye megszűnt s csak színtiszta szellemi ereje marad meg. Természetben mindennek meg van a saját maga helye, ugyan úgy a fényé s a sötétségé mi állandóan harcol egymással , de nem létezik egyik sem a másik nélkül.
A rend ami fenntartja az egyensúlyt a legfontosabb, bár időszakonként ide oda tolódik, ami nem épp egészséges.
Hisz akkor fertőzött lények jönnek létre mint a Vahadok. Szereti ő az Érkezőket, nem szól bele az életükbe, megadja nekik a választás esélyét. De ha egy Érkező még a sötét oldalra is áll nem ő pusztítja el , hisz tiszteli benne a választást hanem irányt mutatt a fényben élő érkezőknek, hogy az egyensúly megmaradjon s rend győzedelmeskedjen.
Ilyen a természet ami irányit mindent s jómaga is így érez. Ő egy Farkas ha kell ordas, vagy ha kell szerető atya.
Drenule sértésére felágaskodik, két lábra áll, s felveszi az ordas formáját. Karmai megnyúlnak élesebbek s erősebbek a kardnál. Agyarai jóval nagyobbak, fekete szőre akár egy páncél védi a testét. Hatalmas alakja szinte eltakarja a sötét elfet Drenule elöl. Széttárja kezeit, s egy bődülés hagyja el. Mibe beleremeg Corvus síkja.
Szellem hangot halja, s egyet ért Drenulevel*
~Légyen úgy testvér~Szól szellemhangja csak Drenulenek. Szellem teste felfogja az Egyetlen asztrál csápját, s önmagát fókuszként használva, összesűríti az asztrál érzést egy vékony de erős sugárban a sötételf pap elméje felé.
De vége szakad a játékuknak Kyssa miatt. Farkas lenyugszik, asztrálja tombolása alább hagy. De össze huzza vörös szemeit, félti az Egyetlent ki jó ellenfél s még jobb harcos társa a Farkasnak.*
~Nyughass testvér, de add magad Callistónak önként. Ö célja csak a káosz s nem érdekli Vahad. A legnagyobb hatalom: önmagunknak parancsolni! Ezt ne feled! ~szól szellem hangja énekelve az egyetlen felé. Majd vissza veszi a Farkas formáját s fejét Callistóra emeli s torkából mély figyelmeztető morgás tőr fel.

=-_ Callisto _-=

*Késő már.. A Bosszú árja áttörte a gátat s tombolásában, úgy tetszik, még Drenulét is magával rántja. Hogy végleg entitása mélyébe bukjon, azt csak Kyssa zavarja meg. S talán épp ez a pillanat, mikor az Egyetlen is kapaszkodóra lel Callisto erejével szemben. Balszerencsés együttállás. Kyssa békíteni akar, de nem biztos, hogy átgondolta.*
- Ne érints! *löki el magát Callisto előle, mielőtt a fénylő tollak hozzáérhetnének.* - Te ne... *A bosszút bátorsággal elegyíteni egy ilyen kényes pillanatban talán végzetes lenne. Drenule tombolásának vágyát talán visszafogná, de Callisto... Ő más. Alakja elhalványodik, sebesen rebben arrébb, olyan lendülettel, hogy szinte nekizuhan Lamurani, az őssárkány lustán heverő testének. Bár az átzuhan rajta találóbb megfogalmazás lenne. Bölcsesség és határtalan türelem... Ez az, ami most megtisztítja lényét. Lamurani pedig talán nem több, mint egy morgolódón füstölgő szusszanással kiadja az indulatot, melyet a Bosszúálló nála hagyott.
Nem kedveli ezt az érzést. Akár a párnák közt hagyott beteljesületlen szerelem. Eszi a lelket azzal a hiányérzetet lihegő elégedettlenségével. Callisto dühösen tápászkodik fel és egy távolabbi sziklaperemre röppen. Térdeif felhúzva, gyilkos tekintettel figyeli az eseményeket. Most már igazán lehetne vége... Döntsenek, s ő hadd tomboljon szabadon, ahogy a természete diktálja... vagy hadd induljon alattomosan a kígyó útján, hogy az szabjon irányt az elégtételhez vezető úton. Csak ennek legyen már vége... Ennek az ideges toporgásnak. Mint vadászat előtt az ebek... ráadásul Drenule színjátéka vért is szagoltatott vele, amit elég nehéz kiűzni a gondolatai közül.*

Vadryus

*Az első Érkező, akit meghívtak a Tanács ülésére... mégse érzi magát megtisztelve. Egyre kevésbé kapálózik. Kezd rájönni, hogy nincs értelme.*
- Ferrah...
*Suttogja immár, mint egy utolsó sóhajt. Nem fog jönni. Nem jön el érte, és nem menti meg. Azzal kell gazdálkodnia, amilye van. A Szellemfarkas, a Ramkyrnak nevezett és az anyáskodó istennő egy szilárd háromszögbe zárja, ami megvédi a többiek haragjától. Egyelőre. Aztán ki tudja, hogy milyen sorsot szánnak neki, ha már megkapták, amit akartak? Annyi bizonyos, hogy többé nem láthatja viszont az Úrnőt, akármi is lesz.*
- Ez a hit alapja.
*Felel meg Szyl kérdésére. Igaz, ezzel abszolút nem válaszolta meg, de kitűnhet belőle, hogy ennél többet ő se tudna erről mondani. Fogalma sincs, mit jelent, hacsaknem azt, ami nyilvánvalónak tűnik.
Ramkyr és Gaia, akik hatalmukkal óvják őt, úgy bánnak vele, mintha a családjuk tagja lenne. Ramkyr mint a bátyja, Gaia pedig az anyja. Neki soha nem volt egyik se. Talán ilyen érzés lehet... Nagy hatással vannak rá, de főképp az istennő. Nem a szavaival, azok leperegnek róla, hisz mindig is hidegvérű gyilkos volt. Nem tudná megmagyarázni. Megnyugodni látszik, bár a rá szegezedő tekintetek feszélyezik. Most valahogy tényleg úgy érzi magát, mint rosszalkodó kisfiú, aki megütött egy másikat (Drenule), és emiatt az egész környék rosszallóan néz rá, miközben az anyja... nem, nem pofozza fel. Megértőnek tűnik. De az egész olyan... álomszerű.
Hallotta, miképp akarják felhasználni. Akár a halála után is fegyverré válhat Ferrah ellenében. Azonban megfogadta, hogy élete végéig hű követője lesz a Vahadnak, esküjét vérrel pecsételte meg. Haláláig kitart mellette büszkeséggel, vagy...*
- Áruljam el a hitem? Megint? Mindent hátrahagytam miatta. Már csak Ő mar...~Ő~...adt nekem *Megrázza a fejét szemeit lehunyva. Mikor kinyitja, valakit keres az istenek soraiban ~Ne gyűlölj ezért!~ Úgy tűnik, bárkit is keresett, nem találta meg.* Ha megint elhagyom a hitem, mi marad belőlem?
*A szellemi csapástól ketten is védik, talán az elegendő lesz. _Ha nem_, úgy a szívét már nem fogja kiönteni, mert épp a kezeit a fejére tapasztva üvölt. A hangját ekkorra már rég túlerőltette, így torkából nem csak hang, de vér is távozik. Bele a kék lávába...*

[Ramkyr]

*Bizony a Fényhozó nem csak a sötételf testi épségére gondolt, mikor pajzsot vont köré. Gaia segítségének hála pedig abszolút teljes a védelem, többen kellenek ahhoz, hogy áttörjék. Hanem ő maga megérzi a csapást és beleremeg. Tudja kitől jött, de nem teszi szóvá. Csak megjegyzi.*
- Téged is figyeltelek ám! *mondja Vadryusnak* Régen a vahad-hívők ellensége voltál. A drenulitákkal vállvetve indultál csatába. És most? Ferrah főpapja lettél. Különös ez, roppant különös...

[Szörmók Szyl ]

*Kezdenek elfajulni a dolgok.Átkok röpködnek társaiktól,társaikra...nagy hatalmú fegyverek villannak,és isteni erők gyűjtik haragjukat,hogy eldöntsék igazukat.*
-Arghh...
*Fújja ki lassan a levegőt az öreg,majd szemei a magma fényében izzanak fel.*
-Legyen már elég !
*Áll fel trónusából,dobbantva egyet pörölyével,mellyel ha egy pár pillanatra meg nem is akasztja a vitát,de egyértelművé teszi,hogy szívesebben látná a percekkel ezelőtti szervezett megbeszélést,mint a tébolyt.*
-Llamar,hogy mondhatsz ilyet?...ép olyan létező mint te vagy én.Vétet érkező társai ellen nem kétséges,de halál csak még több halált szül...ha teremteni nem tudunk,ne pusztítsunk többet!
*Azzal lassan,fegyverét oldala mellett lógatva áll a Farkas szellem mellé.*
-A nagy farkas jól beszél Drenule...és nem vonja senki kétségbe,hogy hívied odaadása nem vált volna Corvus hasznára.De ha megöljük nem leszünk jobbak mint ők...mert bár haragod jog szülte ,isteni mivoltod okán nem teheted meg,hogy érkező életet vegyél el!
*A pallást meglibben az öreg körül,szigorú tekintete Callistora villan.*
-Bölcsebbnek hittelek,nem rég még megelégedtél azzal ami lényed valója...ne szítsd köztünk is a parazsat!
*Végül Kyssahoz szól.*
-Öböl megsegítője ereszd el kérlek...
*Szól szelíden a a tisztelt nagyhatalmúhoz,hisz érti cselekedetének okát...de nem akarja,hogy Callisto "tombolása" rá is árnyékot vessen*

[Y`Uaeta]

- Itt senki nem figyel a másikra...
*Szólal meg egyszerre összes lénye, majd mind megvonja a vállát, és megindulnak a háromlábú trónon üldögélő szilánk felé, és végül teste újra egybeolvad. Ha nem gondolná méltóságon alulinak, most jó nagyon sercintene maga mellé. Körmét piszkálgatja, mert ő ugyan nem fog senkivel sem megverekedni. Ilyen tekintetben egy ősmágustól sem marad el - hiszen nem bolond ő -, de, mint ahogy az évszázadokkal ezelőtti tanácskozáson, úgy most sem fog csatázni. Ő nem képzel magának nagyobb hatalmat, mint ami van - mint mondjuk Egyetlen -, és már régen elfogadta a sorsát. Természetesen nem veti meg az isteneket, ők is mind voltak egykoron halandók - vagy valami ahhoz hasonlók - Thrillionban a kipottyanás előtt. Egyik ősmágus sem azért létezik, mert hisznek bennük, ezzel legfeljebb erejük növekszik. Aki ilyet állít, az bolond, és megkergült a corvusi élettől. Nem hitből vannak, hanem thrillioni anyagokból, mely számukra épp oly fölfogható és értelmezhető, mint az érkezőknek a hús vagy a vér. A nem létező piszkot piszkálgatja a körme alatt, míg a sok önhitt társa elcsámcsog az teljesen értelmetlen dolgokon. Ha majd újra a lényegre terelődik a szó, majd ő is méltóztatik megnyilvánulni.*

[Pheadras]

*Úgy tűnik nemcsak ő vélekedik úgy,hogy a Vahad követőket nem kéne megölni,hanem mások is.Az erőszak erőszakot szül,s abból csak a bosszúállás és harc istenei járnának jól.De úgy kell megvédeniük híveiket,hogy minél kevesebb áldozat legyen benne.
Darabkáit lassan összeszedi.Egész alakban áll ott,egészen addig míg Ferrah főpapja meg nem érkezik.Akkor szárnyai kitárulnak,s eszébe jutnak mit tett a sárkányféle,mit tett az érkezőkkel,hogy áldozatot követelt tőlük,véráldozatot.Ha nem lenne igazságos s békehívő,valószínűleg megtámadná de nem válna vele senki hasznára.Ramkyr a Farkas Szellem és Gaia védelmező háromszögbe vonják a sötételfet míg a többiek javarészt fenyegően néznek az érkezőre.
Ő úgy dönt inkább a védők oldalát erősíti.Feléjük lép,majd szembefordul a többséggel.
-Akármi is a hite,nem ölhetjük meg.A mi dolgunk híveink és az Érkezők védelme,nem pedig az,hogy elpusztítsuk azt aki másban hisz,mégha e hit ellentmond mindennek....-mondja nyugodtan.
-Ferrah nem törődik most papjával,el nem fog érte jönni.Túlságosan legyengülne tűzfészke nélkül.Nekünk viszont segítségünkre lehet,segíthet,hogy legyőzzük a Vahadot s hívőiket a mi oldalunkra állítsuk.Az egymás elleni acsargás csak minket gyengít.....-mondja s egy pillanatra elhallgat.
-Nem követhetjük el ugyanazt a hibát amit századokkal ezelőtt.Nem hagyhatjuk,hogy a Vahad tovább uralkodjon és azt hogy egymás ellen fordítson minket.Nézőpontjaink különböznek,de célunk egy.Ha ehhez az ő segítsége kell,akkor tőle várjuk.....-int a sötételf felé.Smaragd tekintete megvillan,s beáll ő is a védők sorába.Immáron négy ősmágus védi az érkezőt,Ferrah főpapját.*

¤Luna, az Elsőszülött¤

*A legrosszabb hullámvasútnál is jobban felkavarja a gyomrot a tanácskozás menete, ha akarná se tudná már követni, hiszen több társával együtt kivonta magát a főbb eszmecserékből. Jómaga sem ismeri a Vahadokat, ám gyűlöletét és harci kedvét szítja az, amit azok a dögök gondolnak magukról. Tudja jól, hogy híveik közül páran őket, főleg az Anyát okolták az erdő pusztulásáért, amit mi is égetett fel? Sárkány volt az, s Ferrah miféle dög? Nincs több kérdése. Az pedig több a soknál, hogy a szörnyeket félresöpörve az ő édes testvérkéire fenik a fogukat. A gomolyagfarkas jólesőn szuszog az ölében, aztán megint egy csapásra elszabadulnak az indulatok: valaki közéjük toppan. Egy halandó. Érkező. S főpapja az egyik átkozottnak! Az Egyetlen feltörő haragja benne is harcias lángokat gerjesztenek, de anyjától örökölt békessége erősebb harci kedvénél, így hát nem ugrik rögtön, ahogy Gaia a harcias felekhez lép. Körülötte egyre többen engednek vágyaiknak, a bennük tomboló érzelmeknek. Ezek istenek? Hol marad a fenkölt büszkeség és az, ami halandók közt is iszonyat keveseknek adatik csak meg? Önmegtartóztatás.. Nem állatok, akiket csak az ösztönén vezérel.. Isteni erők, s most úgy civakodnak, mint a farkaskölykök a vackukon. Erélyesen pattan fel most pamacsáról, miután öléből a kölyköt maga mellé tette. Ezüstösen kavargó íriszeit a háborgó istenségekre függeszti, fejét hitetlenkedve megcsóválja.*
-Hát ide jutottunk..
*dörmögi kedvetlenül.*
-Drenule! Ne feledd, nem csak a tiéid hullottak a Katedrális ostromakor! S látsz rajtam, vagy szülőanyámon ilyen kitörő haragot? Nekünk tán nem lenne több jogunk egy Vahad főpapjának életét elvenni? Még sem tesszük.
*az, hogy Gaia miért kél az Érkező védelmére, több, mint egyértelmű. S hogy a most harciasan felszólaló Luna miért nem társul a főpapot támadók mellé? Mert csak akkor öl, ha annak értelmét látja, s védeni kell az övéit. A sötételf darabokra cincálása semmire se vezetne, nem tudnának semmivel sem többet, viszont elhíresülnének arról, hogy már ők is Érkezőket ölnek. A hit nevében. Hát persze.
Az Ősmágusok közül sokan tobzódnak most az egyre gerjedő indulatokból táplálkozva, ám ő nem kíván tovább szítani a tüzet senkiben sem. Kisebb kitörését követőn visszahúzódik, ám óvó tekintete anyján időzik. Próbálja csak meg bármelyik szentségesség Gaia-ra emelni kezét, vagy erejét ellene fordítani.. épp csak körvonalazódna elméjében a gondolat, máris Luna nyílvesszeje fúrná át áruló szívét...
Már nem unatkozó arccal ücsörög a felhőpamacson. Feszülten várakozik, izmai bármelyik pillanatban a szolgálatába állnak ha kell, hogy egy szélsebes támadást intézzen bárki irányába, aki továbbra is vérontást akar.*
-Hallgassuk meg, biztos van mondanivalója.
*bök még fejével a főpap felé, majd újfent hallgatásba burkolózik. Nagyon reméli, hogy ez a mostani, vahadmentes tanácskozás nem fog ezúttal is dulakodásba torkollni..*

~¤~ Gaia ~¤~

*Körbehordozza tekintetét a többi Ősmáguson, szépen lassan. Akad-e még olyan közöttük, aki ártani akar annak, aki most talán az egyik esélyük lehet megérteni, megismerni a Vahadot? Akár igen, akár nem, az Anya elméje továbbra is erős pókhálóként fonódik a főpap köré.
Neki ajándékozza aztán minden figyelmét... Tudja jól, hogy Első gyermeke, Luna védeni fogja őt, bármit tegyenek is a többiek, míg ő maga Vadryusra figyel, bántódása nem eshet sem az Ősanyának, sem az Érkezőnek.
Próbálja a félő lelket melengetni, a rémületét feloldani saját lényében, elűzni a sötét rémképeket az Érkező elméjéből. Álom talán az egész, de ebben az álomban talán megnyugvást találhat. Olyat, amit Ferrah-tól sosem kaphatott meg.*
- Hited-e valóban az, amit magadának vallasz most? Mit adott neked Ő? Erőt? Hatalmat mások felett? Vagy rettegést, fenyegetettséget?
*Tekintete most a főpap nyakán éktelenkedő sebhelyre villan, félreérthetetlenül sugallva a rosszallást, mit érez.*
- Milyen isten az, ki kínoza legfőbb hívét? Azt aki az életét áldozná érte. Megérdemli a hűségedet?
*Haragos zöldbe fordulnak a szemek, de hamar úrrá lesz gondolatain, s az íriszek ismét a tavaszi fű melegséget árasztó zöldjében pompáznak.*
- Nem hit az, amit erőszakkal tartanak fenn, csak szolgaság. Ha elhagyod, felszabadulhatsz újra. S ha félnél tán az elmúlástól, vagy rossz sorstól, a földanya magába fogad akkor is, mert egy anya akkor is anya marad, ha Gyermeke eltéved az Élet kanyargó ösvényein...
*Áttetsző fényselyembe bújtatott teste haloványan felizzik szavai nyomán, sejtetve a végső nyugvóhely jelenlétét. Mindenki, aki megtért valaha az Ősanyához, benne létezik, s ha Thrillion Kapui újra megnyilnak, vele együtt térhetnek vissza az őshazába.*

[Drenule]

*Már úrrá lett Callistón, legalábbis magában, de kifelé még vicsorog.*
-Az ilyen gyengeség miatt kapaszkodhattak a nyakunkra ezek a dögök...-*vicsorog, de ez már nem igazi, csak a terv része. Azért vet egy lapos pillantást Callistóra - egyikőjük sem hitte, hogy a Bosszú és a Vér ilyen jól illik a Háborúhoz és a Felsőbbrendűséghez. Persze a közösség mindig megvolt, de nem ennyire.*
~Új világ van születőben...Novus Ordo Seclorum.-*sóhajt, aztán ellobban tüze.*
-Nem követjük el újra ugyanazt a hibát. Meghajlok akaratotok előtt...ezegyszer...-*asztrális támadását visszavonja, mielőtt elérhetné Vadryus elméjét.*
-Most megyek, megnézem az enyéimet...mire visszatérek, válasz legyen, vagy ez a pondró lesz az első, kit belefolyton Corvus alvilágának tisztátalan mocskába...-*ezzel eltűnik, legalábbis egy időre.*

[Három nővér - Llamar]

- Álnokság. Fondorlat. Hazugság. Árulás. Kétszínűség. Egyik érkező sem mentes ezektől a jelzőktől. Ha Ferrah ismeri a reá leselkedő veszély mértékét, vajon miért engedte volna Vadryust a kezünk közé? Mert terve van vele. Mi több, azt is előre tudta, hogy bárgyú módon lesznek, kik a védelmére kelnek. Ne higgyétek, hogy a főpapot szelíd szóval és pusztán kérleléssel ráveszzük bármire is. Még ha halandó elméjét le is gyűrhetnénk, Ferrah bizonyára felkészítette védencét ez ellen is. Előre tudta, hogy úgysem bírunk majd egyességre jutni a sorsa felől, és ez viszályt okoz köztünk. Talán ez is volt a célja. *tekintete elidőzik Calliston, míg fejében egymást kergetik a gondolatok. Néhány pillanat töprengés után folytatja.*
- Egyetlen lehetőségünk van. Ne hagyjuk, hogy az ő számításai szerint menjenek a dolgok, és húzzuk keresztül a számításait. A zavarosban halászni még mindig jobb, minthogy Ferrah mindig előttünk járjon egy lépéssel. Lássuk, kínjában mennyi használható információt ad ki nekünk, majd végezzünk vele. Már puszta jelenléte a tanácsban túlságosan veszélyes. Általa talán Ferrah ebben a percben is kihallgat minket. S mi a biztosíték, hogy Ferrah elárulása után nem árul el bennünket is. Már így is túl sokat hallott. Ezt nem kockáztathatjuk.

[Három nővér - Archas]

~Ezért vagyunk nővérek, ezért adta atyánk a tudást, s a három pólust... Meila szólj hát, dönts! Mert akaratunk egy kell legyen, s a többség akarata mindig szent. Most a sas adja meg a végszót. Halállal a vahad ellen, avagy az Érkezőkbe vetett erővel, ármánnyal és áldással. Ez a kérdés... Beszélj hát...~
*Szól elméjében nővéreihez, ám ekkor bezárul előtte a fal, s a védelmező erőre tekint.*
- Megértem döntésed...
*Arcát társai felé fordítja ez után.*
- Ne beszéljünk mellé, ne életet követeljünk és Pusztulást!
Mutassuk meg az Érkezőknek, `testvéreinknek`, hogy van más út.
A vahadok minden városból eltűntek!
Adjunk hát erőt, a híveinknek, adjunk erőt nekik, hogy visszaállítsák a kultuszokat! Ne vért kérjünk, hanem belénk vetett bizalmat, s adjunk okot, hogy mások is így tegyenek!
Élelmet az Éhező távolrévi szegényeknek, tiszta forrásokat Pormedernek, erőt azoknak kik a Csillagpengéket kutatják, Építsük fel újra oltárainkat a Kapuk Templomában, s Zöldvölgyben hadaink csodásmódon nyerjenek teret!
Osszunk áldást! Módunkban áll, s ha adunk, jutalmunk szeretet, és hit lesz. Mely ellen a Vahad is képtelen lesz tenni. A hívő lélek megtörhetetlen, a Szikra elfojthatatlan...
Ha a Vahad fellép testvéreink, híveink ellen, védjük őket! De ne pusztítsunk!
Pusztítani oly könnyű, ám teremteni, már nem.
Mit szóltok?
Mutassuk, meg, hogy mi kegyesek vagyunk! Mi Thrillion fényében fürödve cselekszünk, míg a vahadok képtelenek lemosni magukról, az orkok hitének bűzét!

[ Vulpia ]

*Istenek parlamentje... Nem mások még ők, ősmágusok sem, mint az Érkezők, elvégre egymásból táplálkoznak, emitt letisztultabb princípiumok feszülnek egymásnak, amott megannyi kis összetett világ vívja harcát. De a harc ugyanaz, a káosz ugyanaz, az intrika és ármány nem változik sem Corvuson, sem a Kincsek hegyén. Vulpia pedig lakomázik.
Ha volna tekintete, amely porcelánmaszkja mögül pillanthatna társaira, most megvetően seperne végig mindegyiken, ám így csupán vaksötéten ásít a gomolygó káosz. A maszk festett ajkai gunyoros mosolyra hegyesednek továbbra is, a kép nem változik, csupán halványulni kezd, ahogy Vulpia is átszüremlik övéihez. Felesleges itt csépelni a szót, ahol mindenki csak hajtogatja a magáét, vagy döngeti a mellét, esetleg vérgőzös elmével hagyja kiáradni haragját. Már ha hinne a látszatnak. Drenule színjátéka azonban nem maradhat titok a káoszúrnő előtt, szép is volna, ha az ezermaszkú arctalan díva nem ismerné fel a játékot, melynek maga is mestere. Kettejük kis titka marad ez, miért tenné szóvá? Miért is ejtene itt egyetlen további szót is? Ez a tanács sem különb, mint a másik, épp oly kevéssé kecsegtet józan eredménnyel. Kihalványul hát, ideje olyan vidékre látogatni, ahol érdemben terjesztheti ki erejét.*

[Három nővér - Melia]

*Llamarral abszolút nem ért egyet, Archas javaslatát sokkal ésszerűbbnek, megfontoltabbnak és békésebbnek tartja. Habár sajátmaga Sas, mégsem olyanak a tulajdonságai. Jobban szereti a dolgokat békésen, célravezetőbben, áldozatok nélkül elintézni. Most sincs másképpen a helyzet.*
~Ó testvéreim. Ne vesszen azért megannyi Érkező, mert mi halálosan, véresen le akarunk végezni a Vahadokkal. Ha így cselekszünk egykori követőink ugyanolyan isteneket láthatnak bennünk mint a Vahadokban. Azt mutatnánk, hogy minden áron meg szeretnék a hatalmat szerezni, hulljon el több ezer ember, vesszen az akit tőrbe csalad a galád ellenségünk? Az erőszak nem megoldás. Azt javaslom, hogy próbáljuk visszanyerni a tekintélyünket azzal, hogy minél többet segítsűnk a hajdani híveinknek. Terjesszük el újra a belénk vetett hitüket egész Corvusban. Fel fog csillani még a Természet is, ha helyreáll a rend.~
*Ezek után reméli a Sas, hogy a helyes utat fogják választani és hogy a Kígyó is végre lehiggad, és rájön, hogy heves indulatai irányítottak. A harag és a düh sohasem jó tanácsadó. Gyilkolászásra, álnokságra kényszeríti az embert.*
-Testvérem, Archas. Úgy gondolom, hogy sikerre vezethet, ha a helyes utat követjük. Nekem helyesnek tűnik az, hogy inkább az Érkezőket segítjük, minthogy orvul az ellenségnek szaladunk. Ha sikerrel jártunk alkossunk új lakóhelyeket, hogy a szaporodó nép jól megférjen egymás mellett...
-Most mindenkihez szólok, én Melia. Egyesítenünk kell a hitünket, erőnket, elszántságunkat, de nem kell pusztítani. Ne tapadjon vér a kezünkhöz. Azt a gyalázatot soha nem tudnánk lemosni magunkról. Tovább vándorolna az évezredeken keresztül eme döntésünk mocskos bűze.

Trükkös

-          Csak semmi meggondolatlanság kedves Drenule. ¤ szól gyorsan, a mágus vészjsló tekintetére reagálván. ¤ A te híveid az én híveim is, sosem bántanálak. ¤ vigyorog rá, de nem erőlködik tovább, Szépszeműt sem macerálja. ¤
- Ne most Y`Uaeta, sokkal szórakoztatóbb dolgok vannak készülőben holmi narancssakknál. ¤ üdvözli a mellette megjelenő alakot. ¤
- Most nézd meg, egy rakás beképzelt hólyag, meg egy kölyök, aki mellesleg pont úgy beszél és viselkedik, mintha egy harmadrangú hősi eposzból lépett volna ki, fogják megmenteni a világot. Hát nem csúcs? ¤ mondja, annélkül hogy érdekelné esetleg ki hallja meg. Aztán tovább figyeli a tanácskozást összkomfortos felhőjének kényelméből. Egy-egy felszólaló nagy kinyilatkozásán hangosan felnevet, máskor csak fejet csóvál, de alapvetően nemnagyon szól közben, ám ez sem tart örökké. ¤
- Ó képmutatás, istenek a neved. ¤ szólal meg hangosan. Mivel a többiek felett lebeg, így jól megállapítható honnan, kitől jön a hang. ¤
- Ugyan mit számít nektek néhány vahadista élet? A híveitek azelőtt is gyilkolták egymást, sokszor különösebb ok nélkül. Nemhiszem, hogy bármelyikőtöknek lelkiismereti problémát okozna, hogy "Érkező"-vért kell ontani bármilyen okból is. ¤ fejezi be gondolatát, majd visszadől felhőpamacsai közé. ¤

Vadryus

*Gaia isteni kisugárzása megnyugtatja. Vadryus számára megszűnik mindaz, ami az életét fenyegeti. Még mintha egy mosoly is kialakulóban lenne szája szélén, pedig küzd ellene. Nem akarja az ősmágus segítségét. Nem akarja, hogy elpuhítsa az elméjét. Ám hogy is tudna ellenkezni? Rongybaba ő az isteni hatalmak között.*
- Hatalmat. Ferrah hatalmat adott nekem. Nagyobb hatalmat, mint a Névtelen valaha is. Hatalmam lett mások felett, ahogy mindig is vágytam. Egymagam felérek három mágussal.
*Lassan kezdi megadni magát az istennőnek. Ahogy annak idején elámult Ferrah erejétől, ugyanez játszódik le benne most már Gaia révén. Vadryus szíve gyenge, és könnyen csábul. Az egyetlen, ami még megtartja vahaditának az a misztikus hűségeskü, amit letett annak idején. Kicsit jobban kell akarnia Gaiának, ha ezt is át akarja törni.
Megérinti a sebhelyet.*
- Ezt... megérdemeltem. Haboztam teljesíteni az Ő parancsát a szükség órájában. Ferrah veszélyben volt, de én késlekedtem... megérdemeltem...
*Lesüti a szemeit.*

[Alkesz]

*A kéklő szellem nézi az érkezett érkezőt, és felismeri, akárcsak a többiek. Elméjében kettősség: egyfelől a sötételf segítette híveit és a szeszkápolnáját is védte, bár erről talán nem tudott a főpap, másfelől viszont valóban a vahad szolgája. Az előbbi miatt védelmét élvezi, vagyis Alkesz biztosan nem fogja megölni, az utóbbi miatt pedig ritkán tapasztalható dühét.*

- Mégis mivel vett rá, hogy a szolgája lettél, Vadryus? Talán ez lényeges pont szintén, hogy mik hatnak az érkezőkre az italaimon kívül. *Nézi Vadryust, akiről hívei még egyik italát is elnevezték. ~Valamiért kedvelhetik, és tudni akarom miért.~ Zárja le magában.*

[Ramkyr]

- Hagyjátok őt, pusztulnia csak akkor kell, ha nincs a hasznunkra. Én ragadtam el őt ide, ha ki akarjátok élni gyilkos ösztöneiteket, keressétek a többit, de Vadryus élete tőlem függ, nem tőletek. De azt ne feledjétek, hogy 707 éve a vahadok vélekedtek így, s mondtak le a kistestvéreinkről. Ha az útjukat akarjátok követni, azt most közöljétek, és takarodjatok előlünk! Az Érkezők okkal süllyedtek odáig, ahol most vannak. Mutassatok utat nekik vissza hozzánk, mert ez a dolgotok! És különben is... Sokkal fontosabb okból gyűltünk össze, mint az ő végzete. Őt bízzátok csak ránk!
*Ekkor veszi észre a kistestvér kezében Ferrah pikkelyét. Elveszi tőle.*
- Ezzel is kezdhetnénk valamit...

=-_ Callisto _-=

*Egy darabig csak fortyogva gubbaszt a szikla tetején. Tekintetben szinte fúj, mint a macska. Honnan is tudhatnák ezek? Olyan éhség mardossa, mint még soha. És mindenkiben szinte ott ragyog az a szikra, ami szinte kínálja magát, hogy elvegye, hogy lángba borítsa s jóllakassa vele ezt a kényszerű koplalást, mit e tanács mér rá.
El is halványul pár pillanatra, hogy egy híve szólítására máshol is testet öltsön, aztán ahogy visszatér, az arcán aljas mosoly bomlik. Kitárja szárnyait s a Vadryust védelmező Ramkyr elé reppen.*
- Kétlem, hogy tuda Ferrah gyengéiről. A vahadok sem ostobák, hogy féltett titkaikat halandókra bízzák *mondja. Aztán megvillan a szeme. Nem olyan olthatatlan, féktelen tűzzel, mint az imént láthatták. Ez most más... aljasabb.*
- Azt akarjátok, hogy beszéljen? Add őt Nekem.. *húzódik mosolyra a szája. Ramkyr remélhetőleg megérti a logikáját, hogy Callisto miként teheti a számukra sokkal hasznosabbá és beszédesebbé ezt az érkezőt.
Ha közel engedik, Vadryus szemébe fúrja átható tekintetét.*
- Vonulj vissza most, kérlek *szól Gaiához.* - Nem bántom.
*Callisto kitárja szárnyait, hátraveti fejét és hatalmát lassan a főpap köré fonja. Kétség... Suttogás a fejében, emlékek, szavak és tettek... Gaia jó alapot hagyott hátra a számára. A kétely lassan haraggá bukik át, hiszen hol volt Ferrah, mikor az istenek elragadták? És hol van Ferrah most? Talán ő is csak annyit számít neki, mint az előző főpap, akinek a halálán felkapaszkodott... Pedig ő mindent odaadott. Elárulta istenét, hitét és hűségét letette Ferrah lába elé... és ő cserébe... Harag gyűlik meg a lélekben. Cserben hagyták... Eldobták... Callisto ereje befurakszik a szívbe, parazsat szít, fekete lángokat. A szent gyűlölet tüzét, míg egy lobbanással el nem borítja Vadryus lelkét a _bosszúvágy_. Ha valami, hát ez lepattinthatja a hűségeskü béklyóját s szolgálatukra fordíthatja ezt a halandót Ferrah ellenében.*

[Ramkyr]

*Az odaröppenő Callisto szavaira bólint. A Bosszú sokak szerint nem helyes, de mindenképpen őszinte érzelem. Így Callisto is bizonyára az, és az istenek különben se szoktak hazudni. Hacsaknem pont annak az istenei. Utat nyit Callisto-nak a maga részéről, és bólint Gaia felé is, hogy tegyen ugyanígy. Ő is nagy sikereket ért el, de így mégiscsak gyorsabb. Azért szemmel tartja a sötételf fejében lezajló dolgokat.*

~¤~ Gaia ~¤~

*Figyel a válaszra... Megtehetné ő is, hogy kutakodjon a sötételf fejében, de mégsem teszi. Talán ha magától árulja el, ha magától jön rá az összefüggésekre, akkor talán...*
- A hatalom nagy felelősség. Ha nem bánsz vele megfelelően, visszaüthet. *szól csendesen, továbbra is Vadryus előtt lebegve. Még nem végezte be a saját dolgát, addig nem engedi át másnak.*
- Az az isten, aki így bünteto a saját kiválasztottját... Nem érdemli meg a hűséget. Az agresszió a félelem jele, hogy nem tudja megtartani azt, amit megkaparintott. Ha ő nem őszinte a hívéhez, a hívő miért bízzon hát vakon benne?
*A kérdésre nem vár választ. Inkább magában lássa meg a főpap az igazságot.
Callisto közeledésére aprót vonaglik az arca, s felnéz a másik istenre.*
- Figyellek...
*Hangja halk, inkább tárgyilagos, semmint fenyegető. Nem ő lesz az, aki megkezdi az egymás közti viszálykodást. Ám mielőtt ellibbenne Vadryus elől, futólag megérinti a sötételf mellkasát. Talán még maga az érintett sem veszi észre az apró mozzanatot, mégis elég ennyi ahhoz, hogy az Ősanya mágiáját belé plántálja az Érkező testébe. Érzelmet. Tisztán látást. Igazságot.
Átengedi eztán a Bosszúvágy istenségének, de ereje még mindig védő lepelként hullámzik a főpap körül. Figyelmeztetés ez arra, hogy még mindig nem adja alább a védelmet a halandó fölött.*

[Éj]

* Csupán érdeklődve hallgatta az elhangzó dolgokat, lényeges dolgokat úgysem tudott volna hozzáfűzni a tanácskozáshoz. Unaloműzésként felbontotta megszokott sárkányalakját, és mindig az emlegetett Vahad körvonalait vette fel. Ő nem nagyon törődött az evilági történésekkel, nem gondolta lényegesnek őket.
Mígnem megdöbbenve rá kellett döbbennie, hogy valami nagyon nem stimmel. Még legkedvesebb hívői is inkább Mógelnek hajbókoltak.
Most már nem váltogatta alakját, megmaradt a Hegyomlás zömök formájában, s mérgesen mormogott. Az eddigi vidámságot félretaszítva furakodott elő benne a düh, a mérhetetlen csalódottság, de leginkább a bosszúvágy.
Ráadásul csendes forrongásából hamarosan felriasztotta a vad perlekedés zaja, s Ramkyr egy újabb fertezett elméjű sötételfet is az orruk alá tuszkolt, még inkább emlékeztetve Éjt saját híveinek árulására.
Visszavedlett sárkányalakjába, alakja hol elhalványult, hol megsűrűsödött, gondolatai valahol Ötbányán, egy papírmalomnál s attól egy nem messze lévő barlangnál jártak. *

[Y`Uaeta]

*Továbbra is körmét piszkálgatva várja, hogy fejeződjön már be ez a közjáték, és térjenek vissza az eredeti témájukhoz. Mert ellenkező esetben itt hagyja a mókás társaságot, és maga lát neki a dolgokhoz. Aztán, aki csatlakozik, csatlakozik. De ennyit beszélni fölöslegesen... pedig a Tünemény is szeret terjengősen beszélni, de ez teljes mértékben fölösleges. Szerencsétlen főpapból úgy sem fognak semmit sem kiszedni. Egyrészt mert valószínűleg nem tud akkora dolgokat, másrészt pedig azért, mert ő nem csak egy sima hívő: ő egy főpap. Valószínűleg még kínzással sem tudnának belőle mit kiszedni. Az pedig meg sem fordul az okos istenek fejében, hogy egy sima, egyszerű, még érkezők által is elsajátítható, együttműködés varázst bocsássanak az elméjére. A tünemény jót kacag ezen, mely látványos ásításba csap át. "Semmit sem áldozni, de mindent akarni."*

[Gyermek]

*Nem szól közbe, miért is tenné. A civakodást most meghagyja Drenule és a Farkasszellem duónak. Bár hozzátenne jópár dolgot, inkább egy pillanatra máshova koncentrál, Sziklaöbölbe. Alakja megfakul, és mintha némaság is burkolózna rá, miközben Szépszemű mellé lépdel.
Utóbb újra teljessé válik testének kontúrja, s Kyssa felé tekint.*
- Véreink harcban állnak, a várost élőholtak támadják. Bár, gondolom, te magad is érzed ezt...
*Csendesen mondja, és valahogy úgy hat a dolog, hogy csak Kyssa veszi észre, valójában megszólalt. Hangjában némi csalódottság, féltés csendül, aztán megpróbál ide figyelni.*
- Ramkyr, megnézhetném?
*Lép előre, majd kezét nyújtja a pikkely felé. Miközben kézbe fogja, méregeti, lényegét keresi érzékeivel, Callistora pillant. Kíváncsi, mit is silabizál ki a főpapból...*

Vadryus

*Gaia szavai elgondolkodtatják.*
- Én...
*De nem tud mit mondani. Elvakult fanatikus volt, átérezte Ferrah szeretetét... a hűségeskü után. Talán saját magát bájolta el vele. Számára jelenleg csak Gaia létezik, észre se veszi, hogy elorozzák szent szimbólumát is, és Alkesznek se válaszol. Aztán az Ősanya megérinti, és amit eddig sötétség borított, most láthatóvá válik. Felfogni azonban nincs ideje, mert az anyja eltávolodik, miközben Callisto kezelésbe veszi.*
- Ne!
*Nyújtja ki kezét Gaia felé, mint gyermek akit elszakítanak édesanyjától. Egy pillanatra megint megrémül, de aztán... démoni szempár ejti rabul elméjét és szívét. Ferrah...
Callistót ő most Ferrah-nak látja. Még csak most ért ide? Már rég megölhették volna, ha az anyja és a bátyja nem óvják meg! Miért nem akadályozta meg, hogy idekerüljön?*
- Ribanc!
*Ordítja a Bosszúálló arcába. Vér ízét érzi a szájában. A saját vére. Hogy miért? Mert a sárkányszuka lángoló karmai elmarták a torkát. A mocsok! Mintha az alatt a pár perc alatt, amíg összeszedte magát elérkezhettek volna Pormederbe... Aztán a teljes sárkánygárda kivonult, őt meg otthagyta védtelenül! Áldozatot követelni ismeretlenektől, azt tudott! De aki őérte annyi áldozatot hozott, azzal miért nem törődött? Kinyúl Callisto torka felé, hogy megszorongassa, ahogy Ferrah tette vele akkor.*
- Megöllek!
*Ezt ismételgetné még jó néhányszor, de már tényleg nincs hangja.Tekintetével ölni tudna, szájából vér buggyan ki. Igen, még vért is köp rá. Az éleslátás és az elfojtott érzelmek felszabadításának együttes ereje végleg elszakította most már Ferrah-tól. Kár, hogy beszélni már nem tud önerejéből...*

¤ Az Arctalan ¤

Világos-sötét ruhába burkolt, falatnyi felhőn rendíthetetlen szobormerevséggel délcegen álló alakja elevenedni látszik, ahogy némiképp visszanyeri egészen megfakult színét - épp a tanács felé fordul tekintete. Érkezett módjára nyitja fel szemét és mosolyog, bár atyai elégedettségének oka egyértelműen nem az, amit a Kincsek hegyén tapasztal, inkább az, amit városok messziségéből még magával hozott.
~ Nem jutunk egyről a kettőre, testvéreim, sohasem. ~
Felhőhídon lép a sok entitás által, sokszor megkínzott Érkezetthez, ki küllemre hasonlít Gyermekeinek többségére, ráadásul az erejét lassan elvesztő, vértköpő test már épp őfeléje, a Végzet ezer arccal arctalan eszméjéhez közeledik... Amint szívéből több erő által kitépik Ferrah képét, ez az iménti két benyomás már gátak nélkül szerettetik meg vele e halandót.
Amint megáll Vadryus mellett arca már felismerhetetlen, hiszen ő az tömérdek úton végigjárt élet és megélt halál. Szikrázóan fehér tenyerével az Érkezett száját érinti, ujjait megfesti a vér, Vadryusban pedig ezzel egy időben fellobbantja a bizalmat. Nem elsöprő erejű érzelmet, csupán annyit, amennyivel megnyugtathatja, az így is elgyötört lelket nem kívánja további tüzes érzések által hánykódtatni. Még a Ferraht láttató képzelgést is sikerül szétoszlatnia, mint holdfénynek az éjjeli ködöt. A biztonság érzete lép helyébe puhán.
~ Gondolataid szócsöve leszek. Segíts nekünk, Vadryus, mi nem leszünk hálátlanok! Mondd el, milyen titkokat tudsz Ferrahról és a többi vahadról. Hol vannak most, mire készülnek, miben áll erejük és gyengéjük? ~
Visszhangzik a sötételf fejében az atyainak tetsző kérés, mely hasonlómód vár választ. Átnyújtotta neki alaktalan száját.

[Ramkyr]

*Átnyújtja a pikkelyt a Gyermeknek. Jó, hogy valaki még emlékszik, miért gyűltek össze. Visszafogja Vadryust, úgyse tehet kárt Callisto-ban, nincs értelme.*
- Cssss! Nyugodj meg! Ferrah nincs itt!
*Az Arctalant először akadályozná, de amikor megérzi, hogy most valami pozitív érzelem készül áthatolni a pajzson, inkább engedi. Persze kezdhették volna mindjárt ezzel... vagy kiolvashatták volna a fejéből azt, ami kell. Hogy miért nem tették, erre mindenkinek legyen meg a saját indoka. Ramkyr örömét leli a szenvedésben is, ha az a jó irányba edzi a testet vagy a lelket. Vadryus-szal most ez történt. A telepatikus kapcsolatot a sötételf és az Arctalan között még engedi, de Callisto-t kirekeszti újfent. Már nem kell tovább gyötörni szegényt.*

[Három nővér - Llamar]

*Elgondolkodva nézi a többiek ténykedését Vadryus körül, mikor a csak számára hallható sziszegés megüti a fülét. Egy gyors kézmozdulat, s a tenyeréből addig ereget bíborszín ködfátylat, míg a füstpamacsok megsűrűsödve egy kígyó alakot nem formálnak. Az sziszegve tesz jelentést az ősmágusnak, mire kissé össze húzza szemöldökét. Az árnyakat megszaporítja maga körül, majd varázslatba kezd. Aki esetleg szemmeresztve áttekint az egyre mélyülő homályon, az láthatja, hogy körvonalai elhalványulnak, egyre bizonytalanabbá vállnak és egy Érkező alakját kezdik felvenni. Hamarosan egy ezüsthajú, szögletes arcú, idősödő férfi áll ott, ahol az előbb még Llamar állt. A szürke szemek egy pillanatra mintha kétségbeesett őrületet sugároznának, és szája is hangtalan ordításra torzul. Valahol messze egy Bertold nevű halandó öntudata feneketlen mélységekbe fakul. Egy bíbor villanás, és az őt körbeölelő sötétség szertefoszlik, csak úgy, mint a kezében tartott fekete kígyó is.
- Különbek a Vahadoknál. *fordul a tanácshoz, miután szó szerint levetkezi a felvett alakot. Először az arca reped szét, majd fokozatosan lehámlik az egész bőr, a ruhákkal együtt földre hullik az idegen hús. Egy szívdobbanásig meztelen valójában áll a tanács előtt, majd a környező mágusok és sziklák árnyékát magára bűvöli, az ellopott árnyakból éjszínű köpenyt sző magára.*
- Különbnek tartjátok magatokat a Vahadoknál. És most nézzétek, mit műveltetek az eddig olyannyira védelmezett érkezővel. *mutat a vért köhögő Vadryusra* - Testét vonakodtok elpusztítani, elméjét mégis kényetekre-kedvetekre gyötöritek, mit sem törődve a lelki sérüléssel. Elpusztítani nincs jogotok, kedvetekre formálni viszont igen? És a szabad akarat? *néz kérdőn Callistóra.*
- Hol van most a jóindulat, amivel eddig hitegettétek? ’Nem esik bajod’ ígértétek, de meglepődnék, ha épp elmével térne vissza, miután mind széttúrtátok a fejét. Nem süllyedtetek le máris az ő szintjükre? Mondjuk nem is baj. Így sokkal könnyebben célt érünk. Csak nem értem, hogy akkor eddig miért kellett ez a színjáték?

~¤~ Gaia ~¤~

*Nem távolodik el messzire, épp csak annyira, hogy ne kelljen közvetlen közelről látnia Callisto ténykedését. Nem szereti a módszerét, de ha már engedélyt kapott rá, hát tegye amit akar, gyorsan. Hallja még a gyermek kétségbeesett kiáltását, de ha kezét fogná, talán nem lenne semmi értelme. Ami nem öl meg, az megerősít, azt tartják. De ha egy pillanatig is úgy érezné, Vadryus belehalhat a történtekbe, nem fog tétovázni, magához venni őt.
De az Anyának fáj látni, ahogy a keserűség a felszínre tör a sötételfből, elméjének fátyla ölelőn simul köré hát újra, szorosabban, eltaszítva Callisto sötét fonákjait a férfitól.*
- Elég volt ennyi. Már megtört, láthatod... *szól csendesen, s közelebb libben újra a vérző torkú gyermekhez.
- Halgass, kígyó... *fordul még Llamar felé, de több szót nem pazarol egy viszálykeltő rosszakaróra.
Az Arctalan éppen időben érkezik, hogy együttes erejük megnyugtassa a háborgó lelket. ~ Ne félj... Nem eshet bántódásod most már... Ő nem fog téged többé fenyegetni, és én megvédelek... ~ hallhatja az Ősanya hangját a fejében Vadryus, majd közvetlen utána a másik istenség is beszélni kezd hozzá, szájjá, s hanggá változva. Gaia nem tudja, mit beszél a sötételfhez az Arctalan, de érzi a változást, s mielőtt bármi is történhetne, újra szellemhangon szól a férfihoz. ~ Ne aggódj. Visszakapod a hangod. Meggyógyítalak... ~ Azzal az alabástrom bőrű, karcsú kézfej halvány derengésbe kezd, árulkodva a gyógyító erőről, melyet az Anya felszabadít saját bensőjéből. Csak egy kis türelem még, s elfelejtheti a torkát égető sárkánynyomot a szenvedő...*

[Kyssa]

- Eszemben sem volt, hogy hozzáérjek a Szító testéhez, nincs mit rajta elengednem... *mondja Szörmók Szyl szavára, bár Callisto már előbb elszabadította magát tőle, hogy ezt bizonyítsa. A szárnyaival csak a mágikus teret akarta lezárni előle, de szerencsére magától is lecsillapodtak a kedélyek. Hogy mi lenne, ha ők ketten egyesülnének, feltételezésnek erős fejtörő, hiszen Kyssa az erényesek oldalán áll ősideájával, míg amaz egy teljesen más oldalon, köztük kevés a közös pont. Hogy az újabb összetűzés lángja visszahull a homályba, melyről már maga is kezdi sejteni, erősen teátrális jelenetre lett megcsinálva valaki akarata és szándéka által, visszatér lebegő járásával az eredeti helyére. A vallatás közben egyre folyik, egyre kegyetlenebb módszerekkel, s neki nincs is jó szava hozzá, lényéből árad ellenkezése iránta, miként lénye is ellenkezik minden hasonlatos módszerrel szemben, mely a gyávaság akár apró árnyalatát is viseli magán. Az egyenes beszéd híve, s ha belegondol, az ő követői sem árulnának el semmi érdemlegeset. Kevesen kísértek át több vértanút a túlvilágra, mint ő a Szellemlovagok közül... A Gyermek szól hozzá, s ő válaszol:*
- Igen, szólongatnak engem, s bátorságot kérnek küzdelemhez, kárhozott lelkek s életre kelt holtak ellen. Vissza is térek figyelmemmel hozzájuk, itt úgysem találok szájam ízére valót, ezen emberteremtmény kínzásában... *mondja keserű indulattal, majd alakja ismét elhalványodik.*

[Kegyelmes]

*Az eddig hallgatagon jelen lévő, megeshet fel sem tűnő átlátszó fénytest most sem tesz mozdulatot. Felsejlő arcán a béke és egyensúly félreérthetetlen jeleivel szemléli az egészet, hallgatja az eszmecserét.
Ámde asztrálvilágban lassan az Érkező felé nyúlt, körülölelve a szerencsétlen meggyötört elmét.
Vadryus megnyugtató, kellemes felszabadultságot érezhet most, ahogy lefejti agyáról a rákapcsolódó "vérszívókat". De ezt is lágy, kitartó szelídséggel. ~Elég!~ suttogja.
Ha sikerrel járt, úgy a többi Ősmágus csápjai hiába is próbálkoznak Vadryus elméjét gyötörni követelőző kérdésözönökkel, mert kiterjesztett pajzsa egy időre biztos megszabadítja a kínzott férfit tőlük. Azok pedig dühönghetnek, de semmi biztos forrását nem lelik talán e védőburok gazdájának. Persze nem lehetetlen, ámde jelenléte nem fodrozza az érzelmek, az asztrál, és fizikai világ rezgéseit, békét, és harmóniát hoz, épp ezért semlegesként talán észrevétlen maradhat minden rossz szándék nélkül persze...
Nem szól. Még nem.*

=-_ Callisto _-=

*Arcába vér freccsen, ahogy a főpap tombolását erőlködéstől bugyborékoló szavakba önti. Ha rajta múlna, így, ebben a szent őrületben vissza is küldené a mélységit "imádott" úrnőjéhez. Nem hiszi, hogy egyébként bármi hasznuk lehetne belőle. De úgy tűnik, azok, akik még sosem gázoltak térdig a vérben, nem túrtak könyékig a halálban, most is finomkodó oltalmuk alá veszik ezt az elesettet. Putyujgatják, mint valami anyátlan gyermeket. Callisto csak horkant egyet s visszavonul. Így valóban nem fognak előrébb jutni.
Llamar pillantása elől nem tér ki. Nem fog bűntudat éledni benne. Neki eddig se számított semmit ez a halandó. Nem lettek volna erkölcsi aggájai, ha esetleg ott pusztul a nagy vallatásban. Kicsit sem érdekli. Ahogy az sem, hogy jobb-e avagy rosszabb a vahadoknál. A lényeg, hogy ő legyen az, aki marad, akinek a hatalma gyarapszik, ne pedig más.
Nem fordít több figyelmet a vergődő kis halandóra. Percnyi életű kis semmiség. A Gyermek közelébe vonul vissza, s kényelmesen elhelyezkedik egy sziklaperemen. Oldalvást a sárkánypikkelyre sandít.*
- A Farkasszellem valami ereklyéket említett... Talán azoknak utánajárni célravezetőbb lenne, mint ezt a kis kukacot nyúzni *bök állával Vadryus felé, mint valami kínzómester, aki könyékig véresen rogy le egy kis uzsonnára egy fárasztó tortúra után.. ki fülében csengve hallja még a kiabálás, a sikolyok mostanra már szörnyen elcsépeltté unt hangjait.*

*Az istenek játékszere. Ha akarják nyugodt, ha akarják szeret, ha akarják gyűlöl, és ha azt akarják, akkor bízik bennük. A düh elmúlik, ahogy felébred Callisto átkos rémálmából. Most eltelik egy kis idő, mire felfogja, min ment keresztül. Átértékeli a helyzetét, a múltbéli tetteit, végül egy könnycsepp jelenik meg egyik szemében. Egyetlen egy. Többet nem enged, hisz férfiúi büszkesége és fajtája gőgje nem engedi. Ezt az egyet is csak azért engedte útjára, mert Gaia megajándékozta az Érzéssel. Végül nagy sokára megszólal, de a szavak nem az ő sebzett torkából jönnek, hanem az Arctalan alaktalan szájából.*
~Sajnálom. Mindent, amit tettem. Nincs rá mentségem, hiszen én akartam... de nem tudtam, hogy ez mivel jár. Ha a bűnömet nem is tehetem jóvá, de talán enyhít rajta... elmondom nektek amit tudok, vagy tudni vélek.
Ferrah gyengébb lesz a víztől, bár ezt biztos ti is tudtátok. Gyűlöli a fél-orkokat. Hogy miért, azt nem tudom. Nem fél tőlük, sokkal inkább undorodik.
Egyetlen egyszer láttam igazán kétségbeesettnek. Megrendeztem egy dalnok-versenyt, ahol bárdok himnuszt írhattak róla. A végeztével felsikoltott. Motyogott valami Időcsapdáról és pikkelyekről, aztán elhalványodott. A főpapnő kezébe kapaszkodott, az tartotta meg a mi világunkban. Ha az Álomőrző nincs, talán teljesen elnyelte volna. Nem tudom, mi az az Időcsapda. Ám a Csillagtorony mágusai tudják. Állítólag ők idézték meg. Ferrah gyakran elszórja a pikkelyeit, talán az egyiket megszerezték a mágusok, és azzal csalták csapdába.
Többet nem tudok mondani. Fogalmam sincs, hol van Ferrah.~
*Érzi közben a gyógyító erőt, ami belé áramlik. Úgy érzi, nemsokára a saját szájával tud majd újra beszélni.
Sőt! Felnevet. Olyan jóízűt. És nem fáj a torka közben. De aztán hirtelen abbahagyja, és szégyenkezve lesüti a szemeit. Nem tudja, min mulatott az előbb. Béke-harag-béke. Közvetlenül egymás után ráerőszakolva isteni erők által. Talán Llamar mégse beszélt zöldségeket, és Vadryus nem úszta meg ép elmével. Mindenesetre most csendben várja az ítéletet.*

[Három nővér - Llamar]

*A halandók közt könnyű viszályt szítani, de úgy tűnik az ősmágusok sem tökéletesek. S ugyan nem csupán ő okozta a zűrzavart, mégis büszkén néz végig a társaságon. Mindent összevetve még jól is érzi magát.*
- Még egy jóéjt puszit had adjak neki én is, mielőtt kioltjátok a fejében az értelem lángját. Szánjátok őt? Már túl késő. Nem sokáig bírja ezt a mentális huzavonát. Ami azt illeti, nem kár érte. Már azt is megtiszteltetésnek veheti, hogy az ősmágusok személyesen döntenek életéről vagy haláláról. Ha megengeditek, én is szemügyre venném. *Lép egyet a főpap felé, és menet közben cinkos mosollyal odakacsint Callistonak. Ha az úgy véli, Llamar ellene van, téved. Ő is csak annyinak látja Vadryust, ami. Kérészéltű semmiség.
Fejéről lehúzza a csuklyát, és most először láttatni engedi igazi arcát. Már amennyire egy isten arca igazi lehet a hús világában. Szürke bőrében vékony vágásoknak tűnnek az orrnyílásai, gúnyos mosolyra húzott szájából villás nyelv jár ki-be. Fülkagylója nincs, apró lyuk jelzi csak hallójáratát. Finoman megfogja a főpap állát, szinte kényszeríti, hogy farkasszemet nézzen vele.*
- Ez már mind tudjuk. Ha nem tudsz mással szolgálni, itt az ideje, hogy befejezzük ezt a kis intermezzót. De lásd, én sem vagyok kegyetlen, megajándékozlak az eszelősök és őrültek gondtalanságával. Így vagy úgy, a tudatod végül úgyis öntudatlanságba fakul. Ne félj, nem fáj. Sőt, ha úgy nézzük, a káoszba fulladni a leggyönyörűbb érzés a világon.
*Vörösen izzó szemét Vadryus tekintetébe fúrja, és ahogy a fekete íriszben, úgy a főpapban is fellobbantja az őrület lángját. Ha pillantása eléggé mélyre hatol a sötételfben, épp ésszel leírhatatlan zsivaj és zűrzavar támad az elméjében. A minden érzékre kiterjedő, véletlen ingereket okozó értelmezhetetlen egyveleg csakhamar átszakítja majd azt a vékony gátat, ami az értelmes lényeket elválasztja nemlét örök sötétjétől.*
- Azok után, amit ti tettetek, nekem is jogom volt bemutatkoznom neki. *vigyorog teli szájjal a többi ősmágusra.*

¤ Az Arctalan ¤

Kitátott szája bármiféle mozdulat nélkül ontja ki magából a szavakat Vadryus hangján. Ezúttal isten közvetíti halandó mondandóját istenek felé - meghökkentő jelenet. Miután a fiú befejezte vallomását, megérzi az Érkezett testében szétáradó ősmágiát, mely talán egyenesen az Anyaföldből árad. Ekkor meglepő gyorsasággal vissza is húzza kezét halandó szájtól, mintha csak tüzet érintett volna. Kihátrál a Halál útján épp visszaforduló gyermek látóteréből, arca felveszi a testvérei számára már ismert vonásokat, a hosszú útján elinduló sápadtan erős ifjúét. Színén sötétségből, fonákján fényből szőtt kendővel tisztogatja le ujjairól a vért.
- Köszönjük, Vadryus, istenek gyámolítottja.
~ ... játékszere. ~
Nem keresi a többi ősmágus tekintetét, nem figyeli a lemondóan összepislogó tekinteteket, melyek a haszontalan fáradozáson sajnálkoznának. Hiszen lényegében mindezt már maguk is tudták vagy amit nem, az pusztán újabb kérdéseket szült...
- Kívánjátok a Lieath Gilminas nagy mágusát is tanácsunk elé idézni?
Villantja meg a lehetőséget, főképp a három nővér előtt, hisz ezzel többet megtudhatnának az akkor lezajlott eseményekről, már ha e faggatósdit akarják folytatni. De fel sem pillant akkurátus tevékenységéből, melyet a kétszínű kendővel végez, alakja ismét jobban elhalványodni látszik.

[Gyermek]

*Érzi Kyssa válaszát, nem csak hallja. Biccent felé, bár nem mindenben osztozik érzéseiben. Pár pillanatra újra kifakul, hogy Sziklaöböl egyik pontján jelenjen meg újra, néhány Érkező előtt... Ezúttal egy koldus képében. Rövid intermezzo, melyből Callisto érkezése rántja vissza.*
- Ereklyék, igen...
*Sóhajt fel, látva Vadyrus sorsát. Kellemetlen érzések keringenek benne, noha korábban oly könnyedén akarta volna a főpap halálát. Fiatal még, gyakran meggondolatlan, mégis...mégis hatalmas erők birtokosa, és ez veszélyes kombináció. S legtöbbször az első felhorgadó dac, bosszúvágy, mi vezérli. Talán ezért is érkezik mellé ismét Callisto.*
- Úgy tudom, akad egy tőr, mit a Mor-Bain fiú birtokol, és egy másik, mit Zujm adott Daevald Mor-Bainnek, hogy győzze le vele a Ködvölgy ősi teremtményét, mi Újszikla pusztulását is okozta. Meglehet, a két tárgy egy és ugyanaz... És itt a pikkely. Megeshet, Zujmtól is tudunk szerezni hasonlót, hisz a pikkelyes bőrét le kell vedlenie neki is. Az már kető a négyből. A sivataglakóból is kaphatunk egy csipettel, elég, ha valaki eloroz egy keveset abból, mi összefogja. A törpék átkával más a baj, sosem láttam még, nem tudom, mit tehetnénk ellene...

Kegyelmes

*Halk sóhaja nem volt hát elég, hogy megfékezze a kegyetlen vágyakat. Így hát sikertelensége után fel nem adva önnön lényegét komolyabb beavatkozásba kezd...
Miközben Llamar beszél, s a főpap elé áll Vadryus körül megmozdul a föld. Zöld indák indulnak felfelé, s egy szempillantás alatt körbefonják a férfit. Mint tojáshéj a fejlődő kiscsibét, vagy mint erszény az érmét, úgy öleli körbe e puha, selymes növény a sötételfet. Ezzel megakadályozza a Kígyó őrjítő tekintetének találkozását a megfáradt elmével.*
- Elég!
*Hangzik immár hangosabban a még mindig kedves hang. S a zöld növényburok Llamar felé tekintő oldalán egy arc formálódik.*
- Elég!
*Hangzik ismét ez az egyszerű szó. Közben Vadryus mély álomba zuhan a növényburok belsejében. Nyugtató, békés álmot alszik.*
- Nem Érkezők lelkével jöttünk játszadozni, Llamar. Vonulj vissza, s hallgass nővéreidre! Már idehozni is balgaság volt...
*Tekint a szempár az "illetékes" felé.*
- ... az Érkezők élete nem holmi játékszer, bár hatalmunk megvan hozzá... Vadryus megkapja majd méltó büntetését tetteiért, ha úgy kell lennie. De ha úgy találtatik majd, kegyelmet is kaphat. Nem vele kell végezni, az semmit sem old meg... Ferrah-val foglalkozz, ne az elvakított szolgájával... hiába ölöd meg az inast, az úrnő felfogad mást...
*A növényburok lassan süllyedni kezd a földben. S még mielőtt megkérdeznék, miért teszi mindezt, s milyen jogon, egy halk elhaló hang szólal meg.*
- Irgalmazok, kinek irgalmazok, s kegyelmezek, kinek kegyelmezek.
*Eltűnik a földben növényburok - oltalmazó védelmében a főpappal, hacsak meg nem akadályozza a többi ősmágus...*

[Drenule]

*Ezt a pillanatot választja, hogy visszatérjen. Bár elégedett - övéi jól helytállnak, bár még lehet javítani a dolgon - mégis, a többi ősmágus furcsa változásokat vehet észre rajta, különösen az apró különbségekre érzékenyebbek. Bár a külalak is beszédesen átalakult...Alkarnyi vastag bíbor villámok csapkodnak körülötte, de ez már nem a tombolás fékevesztett időszaka, nem.*
- Drenule vagyok. A háború, a küzdelem, a kiemelkedettség és az egység istene...-*suttog, szellemszavaival mindezen fogalmak valósághű képét vetítve a többiek agyában. Háborúba vonuló milliók...gyilkos csaták...állati sorba süllyedt pondrók között sétáló, szinte már félisten Érkezők...és egy egyesült Corvus.*
- Drenule vagyok...-*valami végérvényesen felborult az egyensúlyban. Eddig Drenule a Rend oldalán állt, és bár nem tagadta meg híveitől a gyilkolás esélyét, de védte az Érkezőket, még ha nem is voltak rá méltók. Ám lényének kettészakadása és Callistóval való meglepetésszerű fúziója átlökte a határon. A többiek előtt egy sokak számára elborzasztó jövő jelenik meg - fanatikus légiók masíroznak a Egyetlen Isten véres zászlai alatt, és a szent háború tüze végigperzseli Corvust. A Rend átlényegül...örökkön-örökké, míg a világ tart.*
-Vadryus...

[Melia]

*Úgy tűnik, hogy Archas és Melia szavaira nem is hallgatnak, a többi játszadozó ősmágus kegyetlenül bánik Ferrah főpapjával. Miért kell ilyen célra használni az erejüket. Ezekre nem lehet hatni, össze kell fogni valakivel. A már régen ott lévő Kegyelmesre pillant, benne még bízik, hogy ő másképp tevékenykedik az erejével. Mint ahogy neve alapján is lehet hallani, reméli, hogy ő megkegyelmezik Vadryusnak. Llamar is, ki nővére ugyanolyan aljas játékot művel. Nagyon ellene van ennek a Sas, így megpróbál az elméjével hatni rá.*
~Ne tedd ezt nővérem. Ne legyél ilyen. Jó érzés lesz neked, ha bánthatod szegény párát? Nem azért lettél erővel felruházva, hogy ilyen förtelemes dolgokra használd.~
*A következő pillantban sok földből felfelé törekvő indára figyel fel, amely behálózza a főpapot. Nem tudja eldönteni, hogy ki tette ezt, de elárulja magát Kegyelmes és a kígyóval elkezd vitatkozni.*

Negator

*Hosszan hallgatott mozdulatlanul a kéz, segítő suttogása sem foglalt állást az események láttán. Az érzelmek világa távol áll tőle. Most "jelentkezik", szót kér.*
Az idő halad, haditervünk még nincs. Az érkezők többet tesznek odalent a vahadok ellen, megszégyenítenek minket bátorságukkal. A vahadok legyengíthetők, ezt megtudtuk. Érkezőknek és ősmágusoknak együtt kell harcolniuk... ezt sejtjük. Az ő hitük a mi erőnk, a mi erőnk egyelőre szabadon tombol, nem irányítjuk fegyelmezetten.
*Pattint egyet a mutatóujj.*
Az ő hitük a vahadok ereje is. Ha megdöntjük a hitet a vahadok erejében, akkor megroppantjuk az erejüket. Ki kell választanunk egy várost, ahol bebizonyítjuk ezt. Kérdésem tehát az, ősmágus testvéreim... melyik városra koncentráljunk? Pormeder, Ötbánya, Távolrév vagy Sziklaöböl vahadját kíséreljük meg elűzni? Hol a legerősebb az ellenállás? Hol a legnagyobb az ősmágusokba vetett hit? Mely város érkezői tudnak leginkább összetartani a harcban?
*Felemelkedik, egy különös ujjmozdulattal.*
Szavazásra bocsátom a kérdést!

//Hétfő 12:00-ig kérek állásfoglalást. Nagyon remélem, hogy utoljára kellett ebben a játékban felvennem a vezető, irányító szerepet. Jövő hét végéig valami hatékony szervezetté kellene alakulnia a társaságnak - vagy legalább egy részének. Szerintem van bennetek elég vezetői potenciál, kreatív problémamegoldó képesség... most rendelkeztek vépét súroló eszköztárral is. Minden információ a rendelkezésetekre áll, gondolkodni öröm, jöhetnek a tervek. Tényleg rajtatok múlik most, hogy merre alakul a keretjáték forgatókönyve!//

Drenule

*Megszakítja a folyamatot, melybe épp belekezdeni vágyott, és Negator, az Ősi szavaira hallgatva szavaz.*
-Távolrév, a Bizonytalanság városa, a Lázadás és Rebellió fészke. Ott tartottak ki legtovább a vahad ellenesek és ez a város most a leggyengébb. Híreim szerint még mindig vannak híveim, Fehérhon sem hódolt meg a vahadnak. És ott a tenger...Ferrah ellen.

*Alkarnyi villámokat kezd maga körül szórni.*
-ÉS OTT VAN CALLISTÓ EREJE, MELY CORVUS LEGERŐSEBB KLÁNJAIT VEZETI FANATIKUS DZSIHÁDRA!-*hördül.*
-Az enyéim készen állnak...

[Három nővér - Llamar]

*Úgy tűnik, Vadryus mégiscsak megmenekül. Nagy kár. Mielőtt azonban a Kegyelmes növényburka összezárulna, még valami aprósággal megajándékozza a sötételfet. Az elméjét ezúttal békén hagyja, túl kockázatos lenne bármivel próbálkozni, elvégre ki tudja hány ősmágus tanyázik még a fejében. Elengedi a főpap állát, de miközben kifelé húzza a kezét a gyorsan szaporodó indák közül, gyengéden végigsimít annak mellkasán. Nem betegséget vagy fertőző kórságot plántál a testébe, mert ugyan megtehetné, a többiek valószínűleg észrevennék. Ahogy az elméjét, úgy ez egyszer a testét is békén hagyja. Apró kis fekete kavicsot teremt, egy obszidián kövecskét míves ezüst foglalatban, hosszú kígyóláncon. Vadryus nyakába varázsolja, a ruhája alá, hogy ne tűnjön fel senkinek. A hirtelen támadt védőburok oltalma talán meglepi még az elfet is annyira, hogy senki ne vegye észre az ékszert.*
- Jól van, legyen. Szálljunk alá Távolrév városába, és essünk neki Ferrahnak. *vonja meg unottan a vállát Negator szavaira. Kegyelmes és Meila szavait szinte meg sem hallja, érdemben nem is reagál rájuk. Megszokta már a szánalmas próbálkozásokat, amelyek a lelkiismeretére próbálnak hatni. Sose fog sikerülni.*
- Talán ha a vehemensebbek közülünk az Érkezők soraiban harcolnának, a hitük is kellően felerősödne. Ehhez azonban nyíltan meg kell jelennünk a halandók közt. Ezt kívánjátok? Lépjünk ki az imák és fohászok övezte homályból, és a templomi csuhások társaságát cseréljük a harcmező hőseire?

[Ramkyr]

*Még mindig ott áll Vadryus mellett, és még mindig védelmezi a hatalmával, és ráadásul nem csak ő. A Kegyelmes indái csak úgy fonhatják körül a sötételfet, ha a Fényhozót is, az altatásnak pedig kifejezetten ellene van.*
- Ezt mind tudtuk. Azonban azt nem, hogy az Időcsapda miért nem fogott Ferrah-on, és hogy miért fogott majdnem. Pikkellyel csalták csapdába, és egy hívébe kapaszkodva menekült meg végül. Vadryus elhozta a nekünk Ferrah pikkelyét is... Ám a legfontosabb, hogy bizonyított nekünk! Immár nem Vahad-hívő, hanem a mi oldalunkon áll *Vadryus felé fordul* Légy az Én hívem, és akkor mindig óvni foglak a többiek haragjától. Mert aki közületek kezet emel rá, annak én fogom irtani a híveit, és azt hiszem, erre semmi szükség. Ugyan nem voltál a hasznunkra eddig Vadryus, de még lehetsz. Visszaküldelek Távolrévbe, és megbízlak egy feladattal. A dolgod az, hogy törd össze azt az eszményi képet az Érkezők szívében Ferrah-ról, amit tévesen látnak. Ha jól végzed a dolgod, és életben maradsz, úgy papommá szentellek. Ha belehalsz, úgy magam viszem a lelked Thrillionba. Ha nem engedelmeskedsz, úgy leveszem rólad a kezem, és hagyom, hogy Drenule és Llamar megverekedjenek a jogért, hogy megölhessenek. Mit mondasz?
*Ha Vadryus beleegyezik, úgy szavához hűen visszaküldi, hogy teljesítse a küldetését. Ha nem, akkor engedi, hogy Llamar a nyakába tegye a kis ékszerét, máskülönben a pajzs kitart, és nem kerül oda a nyakék.*

[Drenule]

*Llamarra, a Kígyóra csak egy rövid pillantást vet.*
-Csak nem félsz az elmúlástól, Llamarrr....?-*veti oda, majd Ramkyr felé fordul.*
-Nocsak...tehát már meg is tért a bárányka, és te, mindjárt oltalmadba is veszed. No meg...fenyegetsz?! Ugye nem, Ramkyr...tisztázzuk ezt le gyorsan...

[Ramkyr]

- Nem téged fenyegetlek, Drenule. Megmondtam: ha nincs a hasznomra, úgy nekem nem kell, és vagy neked adom, vagy Llamarnak. Döntsétek el egymás közt!
*Mondja mosolyogva. Közben kissé elhalványul, ahogy megpróbál valamit tenni, hogy a réviek csalódjanak a vahadban... de hiába. Lemondóan sóhajt, ahogy visszatér.*
- Ferrah elbutította őket. Sok dolgunk lesz...

Vadryus

*Végigtekint az ősmágusokon.*
~Istenek... Érkezők patrónusai... Elítéltek engem azért, mert hinni akartam valamiben, amitől több lehettem *ekkor épp az Egyetlenre néz* Az ostrom idején lettem kinevezne. Nem a Katedrális ostromakor. Akkor, amikor az élőholtak támadták a várost. Én és a sárkánylovagjaim azokat védtük, akiktől Ferrah megtagadta a segítséget! *itt Alkeszon állapodik meg a tekintete* Az ostrom után megrendeztem egy ünnepséget, hogy a nép elfeledje a sok bánatot egy kis időre, amit az ostrom hozott ránk. Végül pedig felavattam egy szentélyt Fehérhonnak, amivel kiválthatták magukat az emberáldozatból. Nem öltem a híveiteket. Nem kínoztam őket. Óvtam, szórakoztattam, és felmentettem őket. Ez a hála?~
*Hallották mindezt vagy nem, egyre megy. Most úgy néz ki, hogy kapott egy második esélyt. Amire kérik egyértelműen öngyilkosság, hiszen amiről a réviek tudnak, arról tudni fog Ferrah is. Azonban Ramkyr nem ad neki sok választást, mert ha nem megy bele, vagy nem végzi rendesen az új feladatát, akkor ők ölik meg. Nem, ő nem fog meghalni! Élni kell, hinni nem! Világéletében ez volt a filozófiája, és most hogy Ferrah már nem istene, e szerint fog élni újra. El fogja végezni a feladatot legjobb tudása szerint... és közben túl is éli! Nem fog...
Felnevet. Már megint minden különösebb ok nélkül.*
- Akarom, mondani... Igen, elv...
*De a mondatot már talán az Arénaszínházban fejezi be. Ha ugyan oda küldik. Remélhetőleg Ramkyr nem hagy neki időt, hogy elbúcsúzzon az ősmágusoktól, mert ha még egy percet eltölt a társaságukban, megutálja őket is. Nagyon kevés kivételtől eltekintve, amikbe még maga a Fényhozó sem tartozik bele.*

[Szörmók Szyl ]

*A kedélyek lenyugodtak,Negator szavai hoznak jogos kérdést a tárgyalók elé,miközben az öreg ismét helyet foglal trónusán.*
-Ötbánya nem ismeri el Mógelt egy igaz urának...fivéreim hite mind itt zöldvölgyben,mint a hegygerinc vidékén erős. A régi istenek tisztelik,nem az új zsarnokot...harcukat tán ott kezdhetnénk támogatni először.
*Említi meg nem mellesleg,bár láthatólag a nagy többség Drenule-t,és távolrévet tekinti a világ közepének,az egyetlen lehetőségnek ,melynek létezése elsőbbséget élvez.
Nincs félreértés,ha kell segít révnek,de ötbánya négy jelentős klánja a Fekete unikornis lovagrend,az Ishariták, a szabad vándorok,és a törpe légiók mind csak a lehetőségre várnak,hogy tőrüket végre megforgathassák a zsarnok szívében ki elbitorolja otthonukat.*

Kegyelmes

*Minő csoda! Ramkyr mentális pajzsa úgy tűnik, azután, hogy Egyetlen, Llamar, Callisto támadását is kivédte, mely bizony komoly fegyvertényt jelent, így talán az eddig oly kevéssé ismert Ősmágus talán a vahadokat is képes lehet egyőzni egyes egyedül... nos, ez a mentális (?) pajzsfal úgy tűnik egy egyszerű fizikai "támadást" (mely inkább védelem) is képes felfogni. Bámulatos!*

~Erősebb és kitartóbb, mint hittem...~
*Kegyelmes növényi burka a mágussal együtt veszi hát körbe a főpapot, de mivel ez nem éppen célja, így megáll a burok növekedése.
Egy inda azonban tovább emelkedik, s körbeveszi Vadryus fejét. Csillámló porrá őrlődik szét az inda, mely egy pillanatra belebegi a sötételf arcát, s fejét. Egy szippantással bekerül a férfi szervezetébe, ha nem, akkor a bőrén keresztül szívődik fel.*
~Aludj szépen, s ez álom törölje ki elmédből mindazt, amit it láttál. Mindazt, amit itt halottál. Mindazt, ami az Ősmágusok Tanácsáról tudomásodra került. Aludj tiszta álmot. Egy dolgot azonban megengedek: emlékezz Ramkyr-re, kit új istenednek fogadtál, s Ferrah árulására irátad. Emlékezz döntésedre, s fogadalmadra, mit Ramkyr-nek tettél. De minden más, mit a Kincsek hegyén tapasztaltál, a feledés homályába veszik álmodban...~
*Az igék halkan szólna Vadryus elméjében, hiszen míg Ramkyr elhalványul, s Révben oszt kenyeret, addig pajzsa bizonyára legyengül annyira, hogy mindezt _ne tudja megakadályozni_. Ferrah (ex-?)főpapja pedig mindent elfelejt, mit itt látott és hallot, kivéve új istenének (?) parancsát és a neki tett ígéretet.*
~Álmodj hát...~
*Az indák pedig visszahúzódnak a földbe, s Kegyelmes előző helyén újra fölbukkannak, humanoid formává alakulva. A növényi karok pedig ismét hófehér ruhájú ragyogó fényű alakká alakulnak vissza. Kegyelmes fölvette jellemző formáját.
Kis csönd után pedig meg is szólal.*
- Távolrévben s Sziklaöbölben van legtöbb híve a vahadoknak. Ötbányán s Pormederben talán erősebb az ellenállás... de menjünk hát Révbe, ha így dönt a Tisztelt Társaság. De Én a Halál osztásába nem egyezem bele. Archasnak adok igazat: teremtsünk. S az alkotás, az áldás majd elfordítja az Érkezőket a követelő és áldozatot kívánó vahadoktól...
*Hangja friss hajnali szellőként simogatja meg az ősmágusok elméjét. Majd elhal e hang, s csöndbe burkolózva némul el ismét Kegyelmes.

[Ramkyr]

*Az Egyetlen visszavonta a támadását, Callisto-é át lett engedve, a pajzsot pedig nem egyetlen személy táplálja, mert erősíti még Gaia, Fedras is segítséget ígért, és állítólag a Kegyelmes is tett hozzá. A felejtést ő maga akarta rábocsájtani, ezért ezt mindenképpen engedi, aztán tényleg útjára engedi új védencét.*
- Köszönöm *mondja a Kegyelmesnek, majd a többiek felé fordul* Én is Távolrévre szavazok.

[Három nővér - Melia]

*Az események leforgása gyorsan történik, az ősmágusok nagyobb hányada a főpapot próbálta a lehető legnagyobb erővel megsebezni, de inkább ki szerették volna oltani az életét. Csak egy-két normálisabb ősmágus van a tanács köreiben. A Sas Kegyelmes és jóval okosabb nővére mellé áll.*
-Teljesen egyetértek veled Kegyelmes! Menjük Távolrévbe, de inkább teremtsünk, és ne legyünk halálosztók.

[Gyermek]

*vár, figyel tovább. Visszatér Sziklaöbölből, és szánja a főpapot. De nem tesz érte semmit sem, mert minden érkezőnek, akárcsak a mágusoknak, viselni kell döntései súlyát.
Drenule őrült kirohanása megrémíti, de el nem tántorítja attól, hogy kinyilatkoztassa a maga igazát.*
- Távolrév? Felprédálták, felégették, és darabokra tépték. Halott konc, miért nem érdemes küzdeni. Bánya, de még inkább Öböl, hol sikert remélhettek! Nem máshol. Zujm távol, és jelét sem adja, hogy visszatérne. Sziklaöbölben tán csendes, visszahúzódó a várakozók tömege, de ott van, és csak a jelet várják... Én megjelentem előttük, s többen vannak, mint reméltem. Arturius lesz a vezérük, az egy, aki elhozhatja az igazságot, az Érkezők Bosszúját. Menjünk hát oda, és teremtsünk ott békét, hol még van értelme, ne ott, hol már csak romok vannak...Sziklaöböl egységes, a vahadot rettegik, nem tisztelik. A nép nem feledte, és sosem fogja Szépszemű és Villámúr hitét, a csodákat, miket nekik köszönhetnek. Hallgatni fognak a szavamra, ha kell. Ha segítetek, legyőzhetjük Zujmot, ki talán a legerősebb mind közül. Ha ő elűzzük a városból, rettegni fogja erőtöket mind a többi... És aki fél, könnyebben hibázik. Az érkezők, a város ereje pedig nem mérhető máshoz, ha megmozdul, beleremeg majd maga Corvus is! Ezt is vegyétek figyelembe...
*A többiek felé tekint, majd beleegyezően bólint.*
- Teremtsünk hát, de ne Távolrévben, hanem Sziklaöbölben!

[Alkesz]

*A főpapot figyeli, miközben igyekeznek megosztozni rajta testvérei.*

- Érdekes, hogy nem akarjátok megölni, mégis úgy osztozkodtok belőle és rajta, mint pormedri keselyűk a koncon. *Közben Vadryusnak küld egy sugarat a szökőkútból, mert bizonyára megszomjazott. ~A végén még szomjan hal és oda a mese.~ Gondolja, és mivel a hívei kedvelik Vadryust, ő nem fogja bántani.*
- Igyál, és tisztítsa meg elmédet az élet itala. Az élet pedig nem a vahad által, vagy a vahadokban van... *Ilyet úgysem tudnak a többiek.*

*Majd a Gyermek felé nézve kérdezi.*
- Sziklaöbölben? Ahol minden csurom víz? Vagy változtassam alkohollá a tengert? *Csillan kedve szerinti tettre a szeme.* - Bár ebben az esetben tartsátok távol a tűzmágusokat és a sárkányokat...hacsak nem akartok érkezőket sütögetni.
*Azért nem szeretné annyira, hogy Öböl új himnuszában megjelenjen a "lángtenger felette" szakasz.*

=-_ Callisto _-=

- Távolrév Corvus lüktető szíve! *felel meg a Gyermek méltatlankodására.* - A Városok Városa.
- Mindennek onnan indulnak a gyökerei. Egy jelkép. Rév lehet véres zászlónk a vahadok uralmának korszaka felett. Révnek _kell_ lennie!
*Érti a másikat, hogyne értené, hiszen minden porcikájában érzi.*
- Ne háborogj... Bosszúd napja csupán eltodódik. De igazuk van... ez a harc nem a miénk. Ez a harc az érkezőké elsősorban.
*Kiterjesztett szárnyakkal emelkedik fel a, hogy jelét adja, kinyilatkoztatta a döntését. Érzi a vér szagát a levegőbe keveredni... háború, lángok... Az oly nagyon vágyott dolgok reszkető indulata költözik belé, s karmaival a lényét tépi immár.
A szelídebbek a maguk módján fognak harcolni... de vannak mások, akik rászabadítják dühüket Corvusra a vahadok ellenében. Így lesz. Talán egymás mellett, egységesen lépnek fel a betolakodók ellen, de hogy egyféle módon... Ahhoz túlságosan különböznek.*

~¤~ Gaia ~¤~

*A gyógyító energia lassan kiszűri a sötételf torkából a véres gócot, de Gaia keze erőtlenül hanyatlik alá, s az is csupa vér, mire végez a dolgával. Másik kezének mutatóujját végighúzza a gyógyító kézen, s a sérülés belé ivódik, elnyelve Ferrah mancsának nyomát, mintha ott sem lett volna.
Elméjének burka is meggyengül erre a pillanatra, így képesek a többiek kivonni Vadryust az Anya figyelő tekintete alól. Mély sóhaj száll el az ősmágus ajkairól, ahogy zöld szemei búcsút intenek a sötételf férfinak, ki mostantól nem emlékezhet rá, mi történt vele itt, hála a Kegyelmes varázslatának.
Nem mondja már ki, de vigyázni fog rá ezentúl is, még ha híve nem is lesz. Egy anya akkor is szereti a gyermekét, ha a gyermek nem is tud a létezéséről.
Mostantól más problémára kell figyelmeznie. Döntést kell hozniuk végre.*
- Gyermekeim évszázadok óta harcolnak az Enyészet ellen, s az Élet nevében osztanak halált annak szolgáira. Ha a Vahadok is az Enyészet szolgái, úgy pusztulniuk kell. De a kicsiny gyermekek nem lesznek elegendők ellenük, míg le nem gyengítjük őket. Távolrév most gyenge, Ferrah elhagyta és Sziklaöbölben sincs ott Zujm. De Távolrév helyzete most mégis előnyösebb lehet számunkra, ha ott akarjuk elkezdeni meggyengíteni őket. Ha egy kihullik, a másik három is meg fog gyengülni, mert rájönnek, hogy nem legyőzhetetlenek.
*Ez persze csak az ő véleménye. S ő nem is olyan makacsul ragaszkodik az igazához, mint a többiek. Amennyiben logikus érveket hoznak fel neki, más tervet is elfogad.*

Vadryus

*Soha nem fogja elfelejteni mindezt... Hogy is tehetné? Hát isteni hatalmak közrejátszásával természetesen! Ha akarják, felejt... Cseppet sem hálás a Fényhozónak, elvégre miatta szenvedte ezt most végig. Az álom gyorsan száll a fejére. Az Élet Itala még eléri, de megköszönni már nincs ideje. Gaia felé is már csak egy utolsó hálás pillantást tud küldeni, mielőtt lecsukódnak szemei. De nem örökre! Még nem!
Végül maga mögött hagyja a tanácsot. Ha másra nem is, a küldetésére emlékezni fog. Talán ezzel meghálálhatja a segítséget azoknak, akik hittek benne.*

[Sötét Megváltó]

*Egy árnyék bújik elő a földből. Még úgy tűnhet, hogy lelkek kezei kapnak utána, hogy visszarántsák az árnyak közé. Ám ahogy teljes alakjában kiteljesedik, az éjfekete kezek elenyésznek. Az előbbi árnyék helyén pedig egy arcát eltakaró alak támaszkodik rá, a már jó öreg kaszájára. Övén, ahogy megmozdul három kis koponya, rezdül meg egy pillanatra. Tessék a halál mindenkire rámosolyog, és sajnos sokan nem tehetnek semmit sem ellene, csupán annyit, hogy visszamosolyognak rá. Nem szól semmit, helyet foglal a tanácsban egy félre eső helyen. Nem akarja megzavarni az épp kibontakozó jelenetet. Csontos fekete anyagba bújtatott ujjai karmokban végződnek, ám oly vékonyak, miként egy csontváz ujjai, és ezekkel matat a fekete nyelű kaszán még ültében is. Meglehetősen megkésve érkezett a tanácsba, magyarán szószerint a végére. Ám meglehetősen viharos időszakon kellett átsegítenie a híveit. Leégett a rendházuk... Ám egy társuk még is ellent tudott mondani Ferrahnak... Őt pedig, magához vette és azon értékes lelkek, közé helyezte, kik biztosan beléphetnek majd Thrillion kapuin. Ahogy lassan vége lesz a vitának, halkan megköszörüli a torkát.*
- Szép napot. Én ugyanúgy érvelek, akár csak Callisto. Távolrév mozgató rugó, jelentős város akár mennyire nagy benne a fertő, és a mocsok. Ám megérdemli magának a függetlenséget. Aztán rátérhetünk, a többi városra is. Csupán annyi a kérdés, hogy ezt egymásért és a híveinkért közösen hajlandók vagyunk e megtenni. Úgy értem, hogy képesek vagyunk e segítő kezet nyújtani egymásnak?
*Pár pillanatig hallgat, meghitten cirógatja a kaszájának nyelét, ebből is az látszik, hogy mélyen elmerül saját gondolatai és emlékei közé. Ám csuklya alatt, hol Drenule-ra villannak szemei, hol a Szépszeműre, ám igaz, ami igaz ő se nagyon kedveli a Drenule-t. Ehhez hozzá adódik az, hogy híveik, se épp barátként tekintenek egymásra, ennek ellenére, hajlandó megkeresni a közös hangot. Hiszen jelenleg egységes itt mindenki és mindenki egyet akar. Ám abban biztos, hogy az ő hívei még most is kitartanak a vahad ellen, ha nem is harccal, de folyamatosan mondanak nemet a vahad szemébe, ha kell. Egyik kiváló harcosa ebbe pusztult majdnem bele. A nem régében hozzá megtért valaha vahadista lélekről nem is beszélve.*
~Úgy tudja a fatty, hogy híveim halottak, holott nélkülük én sem lennék sehol... Bár ha tudná...~
- Hiszen mint tudjátok, Corvus nem csupán egyetlen városból áll. Nem csupán Távolrév népe várja a felszabadulást, hanem valamennyi városé. Részemről az lenne a leghatásosabb, ha megjelennénk híveink előtt, teljes valónkban... Hogy lássák, mi is oly hús-vérek vagyunk, mint az ellentábor imádott vahadjai.
*Nevet fel harsány hangon, mely leginkább az égen köröző dögkeselyű hangjára emlékeztet.*

¤Luna, az Elsőszülött¤

*Végképp feladta már, hogy bármit is kibogozzon a nagy hangzavarból, s idővel fenyegető tartása is lazul, ahogy a főpap körül összegyűlteket szemléli. Kissé unottan pislog, ahogy az ősmágusok egymást túlharsogva akarják megölni, s szüntelen gyötrik az elméjét. Szíve szerint mindőjüket elnémítaná, s hagyná, hogy Gaia egy anya gyengédségével bírja szóra a gyermeket.. amit hellyel-közzel meg is tehet. Ő maga nem kíván az ideráncigálthoz szólni, átengedi azt a többieknek, mígnem mindenki boldogságára -legalább is többekére-, Vadryust elküldik, feladattal, törölt elmével és gyógyultan. Halovány mosoly szülőjének a jussa, mely büszke gyermeke ajkaira húzódik, majd újfent megkomolyodik örökifjú arca, s ezüstös íriszeiben is alábbhagy az örvény. Negator szavait figyelmesen végighallgatja, jóformán egyedül neki szentel ennyi figyelmet. Szavazás? Újabb vitalehetőség, melyet persze meg is ragadnak a többiek. Jómaga ebből szintén kivonja magát, tekintve, hogy harcosként van jelen, s őt hadba csak Gaia vezérelheti.*
-A mi híveink többsége harcos, s mindig is a harcmező hősei voltak, minden tekintetben.
*pillant Lamarra, Drenule kérdésére széles vigyor kél ajkain. Lám, a hit mennyire kölcsönös! Bár közte és testvérkéi között mindig is több volt egyszerű hitnél. A múltjuk része, s ár legenda fonódik alakja köré, minden éjszaka még is láthatta őt bárki, aki vette a fáradtságot és felpillantott az égre. Bizalom. Ez köti őket össze és a feltétlen szeretet. Se kényszer, se megszokás, vagy elvárás nem köti a híveket a két istenséghez. Önként tartanak ki anyjuk és az Elsőszülött mellett, így hát Lunában fel sem merül, hogy bármelyik oldalon is gyengülne a kapocs.
Kegyelmes szavaira nem sokat tud reagálni. Teremtsen? Az nem az ő reszortja. Jómaga az Enyészet esküdt ellensége, s annak minden szolgáját írtja, ha tudja. S imígyen, inkább elveszi az életet, mint adja. Így hát a békés feladatok az Anyára hárulnak, már ha tényleg az isteni erő pozitív oldalát ily módon kívánják reprezentálni. Majd végignéz a jelenlévőkön, s szinte biztos benne, hogy olyanok is vannak, akik itt nem jelentek meg. Az istenségek serege most tényleg azon filozofál, hogy _mind_, együtt melyik városban kezdjék a népek felszabadítását? Talán nincsenek elegen, hogy több helyen legyenek, ott, ahol a legnagyobb szükség van rájuk? Se Ferrah, se Zujm nincs a helyén, mit sem tudni róluk.*
-S ha Távolrévben és Sziklaöbölben egyszerre indítanánk támadást? Egyszerre fednénk fel kilétünket az ellenállóknak. Sokan vagyunk. Erősek. Jól tudom, a vahadok is hatalmasak, de ha egyszer elnyelte őket a föld, tán nem alkalmas az időpont arra, hogy minél több ritualistát fordítsunk el tőlük?
*nem hangosan beszél, épp csak annyira ereszti ki hangját, hogy tisztán hallja mindenki. Amennyiben meghallgatják a hosszú ideje először felszólaló istennőt. Amennyiben zsigerből elvetnék ötletét, csak ránt egyet vállán. Ő tud egyezkedni.*
-Bár én nem stratéga vagyok, csupán harcos. Ahova vezényeltek, oda megyek, de természetesen anyám szava mindennél előrébb való.
*pillant itt Gaia-ra, aprót biccentve. Jómaga nem városhoz kötődik, ő mindenhol `otthon van`, ami csak Corvus ege alatt húzódik. Pontosabban Corvus minden alant elterülő szeglete felett van otthon. S természetesen szívének legkedvesebb mindig is az a földszeletke lesz, melyen testvérkéi megvetették lábukat. Ennek tekintetében, oda megy, ahova az Anya.. ez nem is kérdéses. Az istennőhöz lép, hófehér, hosszú ujjait összefonja az övéivel, majd halkan megszólal.*
-Kicsiny gyermekeid valóban gyengék még ezek ellen a szörnyek ellen. De hiszem, hogy látványunk erősítettek rajtuk, s ezt a hatást minden Érkezőnél el lehetne érni. Azt hiszem, valóban ideje rászabadulnunk a világra.
*akarva-akaratlanul is elvigyorodik mondandója végére, melyet Gaia-nak címez, de persze bármelyik nagyhatalmú tisztán hallhatta ha akarta.*
-Döntsetek hát, ahogy jónak látjátok. Egy biztos: én harcolni fogok, s minden Testvérem követni fog.. lélekben készek a harcra, de a biztos halálba nem fogom őket küldeni. Azt hiszem minél előbb cselekednünk kéne ahelyett, hogy felesleges köröket rónánk... Dönteni kell és cselekedni, amíg van lehetőség!
*fejezi be kissé pihegve, hiszen az elmúlt pár percben többet beszélt, mint földi életre hívása óta. Tekintetében az ezüstös kavalkád újult erővel kavarog, ahogy végighordozza azt minden társán. Nincs vesztegetni való idejük, cselekedniük _kell_.*

¤ Az Arctalan ¤

- Távolrév?
Visszhangozza az újból színre kapó alak, még ha ezt csupán véleménye kinyilvánításának idejére teszi meg.
- Úgy érted, az enyészet és a behódolás városa?
Pillant Drenule-ra, arcán hamiskás mosollyal.
- Ne egykori fénye miatt válasszátok, befolyása ma már árnyéka sem a réginek. Erős klánjainak legtöbbje a sivatagban vagy a délvidéki erdőségekben vívja harcait. Fehérhon megküzdött már azért, hogy a Ferrah által felszentelt révi király hatalma ne érjen már el hozzájuk. Az ellenállás pedig valóban északon, Ötbányán és Pormederben a legerősebb. Első dolgunk legyen visszanyerni a bennünk kételkedők hitét. Segítsük meg mindegyik várost a maga bajaiban, hogy újból meglássák patrónusaikat. Ha pedig előugrasztottuk a vahadokat, akkor koncentráljunk majd csak egyikőjükre. Ferrahra, hiszen az Utolsó Tanácson is ő volt szószólójuk, az ő gyengéiről tudunk legtöbbet és sokatok az ő választott városa, Rév felé fordulnátok. Ne feledkezzünk meg azonban arról sem, hogy még mindig nem tudunk mindent ellenségeinkről. Javaslom, hogy hű híveink közül válogassuk ki azokat, kiket elküldhetünk kutatni az Elemek Ereje után - a városokba és az őslakosokhoz egyaránt.
Végigtekint a társaságon.
- Ezekről mi a Tanács véleménye?

[Szörmók Szyl]

*Javaslata süket fülekre talált...de nem számít már,valamelyikőtük nem is olyan rég megjegyezte pár szóval,hogy testvéreik nem figyelnek más szavára....vagy pontosabban csak egy behatárolt réteg véleménye érdekli őket.Sértett lenne?...talán,de az ag ős már rég túl van azokon az érzéseken melyek féltékenységbe,ne adja mithril irigységbe sodorhatnák.Első a népe, a törpék,utána Corvus maga,és végül minden más ami a jó , a rend,és a becsület elvét követi.
A gyermek se más,csak népének akar jót,ahogy Gaia a sajátjainak...vagy ép bármelyikük,kik nem a pusztítás mellett tette le a voksát,vagy éppen saját szenvedélyeinek él,és híveit használja fel,hogy kiteljesíthesse létezését.Bizar.
Az Arctalan emelkedik szóra,kérdése megfontolandó,de a vén Szylnek elég volt már...szavaival nem sikerült hatást gyakorolni eddig sem,így hát hallgatásba burkolózik kőtrónusán.Ha még is felé pillantanának akkor csak a szemek kék izzása,és a letámasztott pörölye nyelén pihenő sziklaszerű kéz rezdülései adhatnak tanúságot,hogy figyel,és jelen van...*

[Lhon`ma O`ma]

* Elszíntelenedett alakjának fénye újra kitelik, lassú, pulzáló ragyogással. Figyelmét eddig megosztotta a Tanácsban és gyermekei távoli hazájában történtek között, most teljes egészével jelen van megint. *
- Félek, hogy rosszul döntünk... A legtöbben Távolrévre adtátok a voksotokat. Arctalan testvérünknek igaza van - * pillant az elködlő jelenés helyére * - ez a város nem a régi. Most jártam ott. Kevés klán lakja, s azok közül is kevesen folynak bele a városi életbe. A lakosság nagy része nem tartozik klánokhoz, s csüggedtek, hitetlenek, vagy sokan Ferrah hívei. A városőrség az úr mindenek felett, és a városőrség nagyon erős. Lefogatta a nemeseket, s azok többsége szó nélkül engedelmeskedik nekik. Legfőbb híveink nincsenek már a városban. Vadryus megpróbálja felbőszíteni Ferrah ellen a lakosokat azzal, hogy minden családból áldozatot követel a számára. Ramkyr testvérünk is mindent megtesz, hogy hitet tápláljon az Érkezők szívébe, de kevés eredménnyel jár az utca népénél. A klánok közül párat meg tud tán győzni... de az sem biztos.
Ha az a kérdés, melyik városban a legnagyobb az ellenállás, és hol van a legtöbb hívőnk, hol tudnak a legjobban összetartani - márpedig Negator testvérünk így vetette fel - akkor Távolrév a legrosszabb választás. Ha azt nézzük, hogy Ferrah az a vahadok közül, akinek a legtöbb gyengéjét ismerjük, akkor választhatjuk Távolrévet, ám azzal a tudattal, hogy ott az Érkezők segítségére a legkevésbé számíthatunk. Legfeljebb úgy, ha odavezetjük Corvus valamennyi vahad-ellenes népét, klánját és seregét... Ám akkor minden más meggyöngül, s az otthon maradottakra lesújthat a vahadok ereje.
Szívemben leginkább azok véleményét támogatom, akik segíteni akarják Corvus népét, s a megtévelyedettek lelkét elfordítani a vahadoktól. Ám ehhez idő kell, nagyon sok idő, s nem biztos, hogy azzal rendelkezünk. Ha feltétlenül harcolni kell, Ötbányára szavazok. Arctalan testvérünk pedig szerintem bölcsen kijelölte az utat, amit addig is járnunk kell. Ha pedig Rév mellett dönt a Tanács, mindnyájunknak oda kell koncentrálnunk meggyőző erőnket.
* Szavai végeztével szomorúan leejti fejét. Tudja, hogy szavazatával kisebbségben maradt, testvérei között több a lobbanékony, érvekre nem tekintő lélek, akik mennek az első kimondott vélemény után. Hamarabb kellett volna szólni... de előbb meg akart bizonyosodni arról, hogy amit mond, annak van alapja. *

[ Ayra ]

*Istenek és játékaik. Nem több számára ez az egész gyűlés. Nagyon is tisztában vannak egymás hatalmával, egyesek még sem képesek megállni a felesleges erőfitogtatást...főként, ha a nézőközönségbe egy egyszerű halandó is kerül. (Bár ezt ő nem igazán érti, hogy miért süllyedtek odáig, hogy egy közönséges Érkezőtől kérjenek segítséget vagy várjanak megoldást problémáikra...) Bár mindent lát és hall, kívülállóként követi az aktívabb ősmágusok ténykedését és próbálkozását, majd az újabb és újabb ötletellgetést... Túl sokan vannak, eképp hogy várhatják el, hogy csak egyetlen igaz megoldás szülessen végül?...
...Távolrév, Ötbánya, Pormeder és Sziklaöböl mind egyforma neki, különbfajta természeti szépségeket rejtenek magukban, az összes kedves neki...de a lakók nem különböznek sehol sem. Az összes városi Őt tagadja, mikor kőfalak közé menekülnek és megfeledkeznek arról, honnét is jöttek... Választani hát, közülük? Édes mindegy hol próbálják ki maguk a Vahaddal szemben...amelyik város ki akarja űzni magából az élősködő megszállót, az melléjük áll majd és Égiek a Földi gyermekekkel közösen győzhetnek - más lehetőséget, el sem tud képzelni. Noha kétségtelen, hogy azokkal ért egyet, akik Révet már leáldozó csillagként emlegetik...van még értelme azért a városért küzdeni?
Szótlan marad ugyan, de továbbra is jelen van a Tanácsba és ez számára egyértelmű jelzés a többiek felé: bárhogy is döntenek, amikor már cselekedni kell és nem szájalni...ő is ott lesz.*

// Azok az ősmágusok, akik nem adták le a szavazatukat, még ma este 21:00-ig megtehetik. Aki elmulasztja, az elveszíti képességeit. //

[ Pheadras ]

*Lényének egy darabkája maradt csak itt,hisz nagyobb része híveinél járt Távolrévben,így itteni alakja eleddig bizony elég halovány volt.
Ám eme szinte asztrális lény figyelemmel kísérte a sötételf sorsát a többi ősmágus torzsalkodását szavazását.
S bár az ő hívei is Rév városában vannak mégsem ért egyet azzal,hogy Ferrah-t kellene először megtámadni.Azt ki a Vahadok közül tán a legerősebb lehet.
Mikor lénye ismét teljes fényében ragyog,a smaragd íriszek végigtekintenek a többi ősmáguson.
-MEgértem indokaitokat,de a Gyermekkel és Lhonnal kell egyet értsek.Távolrév nem a leglogikusabb hely,hogy a Vahad ellen keljünk.Úgy vélem tán Ferrah,mégha nem is tartózkodik jelenleg a városban,avagy nem látjuk az egyik legerősebb Vahad.Én Sziklaöbölre,vagy pedig Ötbányára szavazok,hogy az ottani Vahaddal harcoljunk előbb.Ám ha a Tanács Rév mellett dönt,úgy ott kezdjük meg a harcot.Erőinket megosztani nem lenne tanácsos,hisz egy Vahad sajnos többünkkel felér,hiába is hisszük ellenkezőjét.NEm szabad abba a hibába esnünk,hogy elbízzuk magunkat,mert úgy pusztulás vár ránk és híveinkre is......-fejezi be mondandóját.Ha rajta múlna nem Révben kezdene de a többség szava számára is szent.*

[Lamurani]

*A többi ősmágus kicsinyes, régről megmaradt harcában semmi kedve részt venni. Aztán az egykori főpapon való osztozkodás is hidegen hagyja. Annyira nem alacsonyodik le, hogy mint valami bosszúszomjas korcs civakodjon egy szánalmas halandó roncson. Így hát elszunnyad, és csak Negator kérdésére emeli meg súlyos szemhélyát, hogy pulzáló bronzszín szemével lustán végigmérje a társaságot. ~Mit sem változtak az évszázadok alatt. Éppoly kicsinyesek, és hataloméhesek mint rég.~ gondolja szánakozva, majd ülő helyzetbe tornázza magát, farkát maga mögé csapja. Mintha eltalált volna valakit. Ahogy hátrapillant, csak két kalimpáló lábat lát kilógni a földből, hogy kihez tartozik, azt nem tudja.*
-Hoppá...elnézést.
*Dörgi minden sajnálkozás nélkül a hangjában, majd Pheadras után ő is szóra nyitja borotvaéles fogakkal teli, hatalmas száját. Ahogy beszél orrlyukain füst hömpölyög elő jelezve egyre paprikásodó hangulatát. Bosszantja a sok versengő ősmágus, akik ráadásul mind érkező alakban vannak (tisztelet a kivételnek), mintha közéjük tartoznának. Mintha nem egymás közt lennének, hanem érkezők közt. Bár mindegy is, ő a maga részéről sokkal jobban kedveli a sárkány alakot.*
-Révnek napok óta nincs vahadja. A vahad révi serege pormederben harcol. A vahadisták hatalma egy városszakadással még kisebb lett. Ez három indok arra hogy révet válasszuk.
*Dübörög fel a torkából bokaremegtető basszus hangja, majd egy szélvihart kavaró légvételt követően folytatja.*
-Pormederben lázadás van, gyakorlatilag nincs ott vahadnak hatalma, más várostól kapott segítséget a lázadás leverésére. A város ezért lenne jó választás. Sziklaöbölben a legnagyobb az összefogás a klánok közt. Ötbanyan meg több felfegyverkezett klán is csak a lehetőségre vár. Így bármelyik mellett is döntünk, mindenképpen lesz rá logikus magyarázat. Ám én most mégis Rév mellett szavazok.
*Jelenti ki határozottan.*
-A város most gyenge és esendő. Kényelemhez szokott lakosai bármit megadnának annak, aki segítő kezet nyújt nekik a bajban. Ha mi leszünk azok, hosszú időre megszilárdíthatjuk a hűségüket felénk.
*Ezzel befejezi a véleménynyilvánítást, és újból visszafekszik. Bár most nem alszik el, kíváncsi a többiek véleményére.*

[Lómedien]

*Csendesen, mozdulatlan áll, csak mélykék haja hullámzik. Mintha nem is figyelne. Pedig nagyon is azt teszi, de a civódás, az acsarkodás oly távol áll tőle, hogy nem csak részt venni nem tud benne, nem is érdekli, lételeme teljesen más. Vadryusra egyszer ugyan rápillant, de nem szól bele a felette való vitába sem. Talán ha a szavak tettekké fajultak volna, akkor... talán. Elvégre Ferrah egykori főpapja tényleg megmentette a Fehérhoniakat az áldozattól. Végül mégis moccan, hiszen szólnia kell, de a döntést hozni most kivételesen sokáig tartott.*
- Ellenállás. A Révi lakosok legtöbbje behódolt Ferrah-nak, a klánok közül is sokan. Most, hgy Fehérhon független lett, az összetartás talán méginkább rogyadozik. A köznép pedig a csodák miatt tiszteli és hiszi Ferrah-t. Sziklaöböl népe sokkal összetartóbb, és azt hiszem, az ottaniak nem feledték el Szépszeműt és Villámurat, és azt gondolom, a Gyermek sokat jelentene nekik. Ötbánya kemény, és ha oda tartunk, sok segítségre számíthatunk. S azt mondjátok, Pormeder gyenge. Én azt mondom, Sziklaöböl, vagy Ötbánya legyen az utunk első állomása, és semmiképp ne váljunk kétfelé. Együtt kell maradnunk, és félretenni minden félreértést. Azokkal ráérünk foglalkozni azután is, ha az Érkezők újra belénk vetik hitüket. S magam is azt mondanám, teremtsünk, ne pusztítsunk, de félek, nem mindenhol fog működni ez. Mégis, óva intek mindenkit attól, hogy akár a vahadok mellett álló Érkezőket is bántsák... Mert akkor ők joggal emelik majd fel hangjukat azért, hogy lám, mi irtjuk az őket követőket, s hogy nekünk nem fontosak.

[Alkesz]

- Mint mondtam már, nekem tetszik az Öbli ötlet, csak körvonalazódjon mit akarunk ott. Híveket szerezni az ellenállók között, vagy más módon legyőzni a nem jelenlévő Zujmot. Ha Ötbányára kell menni mert úgy látják közülünk többen jónak, attól sem zárkózom el, csak legyen alátámasztva megfelelően.
*Jegyzi meg szökőkútja mellől, bár számára egyértelmű volt a korábbi lelkesedéséből, hogy Öböl jó lesz. Hívei közül vannak ott páran úgyis.*

[Archas]

*Halványodik alakja, jópárszor a beszélgetés folyamában, mikoris a főpapot másként vették kezelésbe, inkább képességeit használta, a lehetséges jövőket, szemlélte, a múltat elemezte, visszament, s figyelt, nesztelen és csendesen, hogy felmérje mi az miben sorsuk, jövőjük állhat.*
- Távolrév esszenciája már nem a régi, nincsenek ott a nagy lelkek. Nincsen erő! S ami van, az is egy csalfa szívű érkezőhöz köthető, egy olyan lényhez, ki bár viseli az Érkezők Koronáját, mégis nem hitből teszi ezt, nem Thrillion Szikrájának kutatásából, hanem önző alantas érdekeiből... Belé helyezzük bizalmunk?
Pormeder... Mágusaim kifognak tartani, s tán a Toronyurakkal karöltve ők lehetnek az egyetlenek, kik önön erejükből képesek lesznek felvenni a pajzsot...
Ötbánya, a törpe szív oly erős, és oly rendíthetetlen, jó választás lenne. Ám nézzetek az Érkezők által ismert világ térképére!
Sziklaöböl az ütőér!
Ha nem ezen helyet szabadítjuk fel elsőként, akkor akár Zöldvölgy is veszélybe kerülhet. Ha ezen várost nem nyerjük el újra, Zujm visszatértével elveszhet, az itt lévők után pótlása, s akkor gyermekeitek elvesznek, s nem fogtok ellene tenni semmit!
Sziklaöböl legyen az első város!

(Terra)

*Az istennő csendesen, a háttérbe húzódva hallgatja a többieket. Örömmel figyel fel arra, hogy végre konkrétumok hangzanak el, és értelmet nyer a tanácskozás. Nem szerette volna vesztegetni az idejét, ha fontosabb dolgokra is fordíthatja, de megnyugodva tapasztalja az ellenkezőjét. Tehát egy ideig mégsem röppen vissza a családi dolgokat irányítani, hanem megpróbál társaival, a többi ősmágusssal együtt megoldást találni a Vahad-fedőnevű problémakörre. Reménykedik a legjobbakban, és hogy nem hiába gyűltek össze most, a Kincsek hegyén. Körbenéz a többieken: a valaha volt legnagyobb erejű mágusok, istenek ők, akik minden ereükkel az ellenség ellen fognak harcolni.
~ Mégis csak megérte eljönni...remélhetőleg közös erővel kitaláljuk, hogy hogyan tudnánk kiiktatni a Vahadot, egyszer s mindenkorra. Eleget szenvedtek már miattuk a tiszta lelkűek, túl sok vérrel, túl sok fájdalommal járt az ő ténykedésük már eddig is. Nincs szükség több áldozatra. Nagyon nagy fenyegetéstől kell megszabadulnunk ~ gondolja az istennő. ~ Hogy hol lehetne gyengíteni a Vahadot? Hol máshol, mint Pormederben, ahol nincs igazi kiforrott bázisuk. Itt lenne a legegyszerűbb és a leghatékonyabb támadni őket!~ szövi tovább gondolatmenetét a felmerülő kérdés hatására.
- A megfelelő hely véleményem szerint Pormeder! - ad hangot álláspontjának Terra istennő. Miközben javaslatát előterjeszti, testének körvonalai erősebb fénnyel kezdenek ragyogni. - Hiszen itt van a legerősebb ellenállás a Vahad irányában és a leggyengébb elköteleződés is feléjük! Célratörő volna őket ezen a ponton elkezdeni felőrölni az erejüket! Itt kellene kezdeni, itt kellene először megmutatkoznunk a halandóknak, ahol biztos támogatóink vannak. Távolrévben az ellenállók erejét megtörte Ferrah, a pormederiek viszont már bizonyították hűségüket. Nutahnak alig egy tucatnyi behódoltja van, akikkel könnyedén elbánhatunk. Még mögöttünk állnak nagy mágus klánok, a szent inkvizítoraim és harcosok, fejvadászok tömege - befejezi javaslatának ismertetését, figyelmes tekintettel néz társaira. Bízik abban, hogy előbbi érvei meggyőzik a többieket az igazáról és egyet fognak érteni vele, hiszen ez a legésszerűbb megoldás, amit meg lehet tenni.

[Lómedien]

*Archas szavaira felé fordul, s halvány mosollyal szólal meg.*
- Akit önzőnek, és alantasnak nevezel, a koronáját, és az életét kockáztatta, hogy életeket mentsen, olyanokét, akik nem követik a vahadot. Ferrah hívei talán máris a vérét kívánják. *Nem tesz feltételezéseket, csak annyit mond, ami van.*
- Én mégis egyetértek veled Sziklaöböl felé. És csak remélhetjük, hogy a választásunk jó, és nem késünk el valahol.

[Kyssa]

- Rév, mint lüktető szív? Romlott az velejéig, s általjárta az áruló Invictus-tőr pengéje már rég, elvetve a bizalmatlanság és hitetlenség magvait... *tér vissza derengő állapotából figyelme. Kedvetlenül vette tudomásul néma, figyelő állapotában, hogy egyesekből megalomán vágyak törtek fel sötét buzgárként, mások csak mondják a hangzatos szólamokat, bölcsnek vélt kinyilatkozásaikat, miközben egy arasznyit sem közeledtek közös tömegként a megoldás felé.*
- De nem is ez a legnagyobb baj, miért nem adom szavazatomat Távolrévre, mint csatatérre. Láthatjátok, temérdek időt vesztegettünk az átkos Ferrah nyomorult főpapjára, s vajmi kevés használhatót tudtunk meg általa. Eszesebb lett volna megidézni Zujm egykori főpapnőjét, Mionida Marina-t, akinek volt mersze hozzá, hogy visszaadja posztját, s feladatát a vahadnak. Ő magától is többet mondott volna, bár tudom, egyesek közöttünk élvezetüket lelik az Érkezők nyomorgatásában, így kapva kaptak az alkalmon, hogy a beidézettet kínozhatják... *Kéklő szemei mintha egyszerre néznének számos másik szembe, de csak azok érzik rosszallását, kik tényleg oly érzelemmel viseltettek a helyzetben. Folytatja...*
- A sokat emlegetett Mor-Bain sarj Arturius meghallgatása kellett volna legyen az első dolgunk, de ezt is elmulasztottuk, bár én igyekeztem megosztani a tudást, mit tőle nyertem a vahadokkal kapcsolatban. Azt viszont jól véssétek eszetekbe, hogy bárhogy is döntsön a nemes tanács, ha annak ő látja kárát, megismerhetitek haragomat! Még egy ilyen tiszta lelket nem fogok hagyni veszni, elég volt atyját átkísérni az öröklétbe... *Támad fel a szent harag benne, ami ritka látvány, mint valami haragvó vulkán katlanjának mélyén fellobbanó emésztő tűzé, de gyorsan ki is huny, mert lényére a csendes és bizakodó nyugalom a jellemző. Mivel még nem mondta el érvelésének lényegi részét, rátér arra:*
- Gondolkodjunk számba véve az eddig elhangzottakat, s ismert tényeket: a kérdés most nem csak arról szól, hogy hol csapjunk le elsőként, a meglepetés erejével, de arról is, mi legyen a sorrend a jövőre nézve! Szívem Sziklaöbölhöz húz, de a hadvezéri gondolkodás azt mondatja velem, első csapás helyére, legjobb választásunk Ötbánya lehet. Mert nem elég bevenni egy várat, azt meg is kell tartani, s a végtelen tárnák, s a hegyek természetes védvonala oly erődítéssé teszi törpék és szikár emberek honát, mire harcunkhoz most felettébb szükségünk van. S Rév? Képtelenség lenne megvédeni, ha összefutna ellene a maradék három vahad-lény, s pikkelyes Ferrah első dolga is az lenne, hogy lángba borítja a dohos sikátorok házait, azzal táplálva önnön erejét... De mondtátok is, hogy a lángkígyó Ferrah erejéről tudjuk még a legtöbbet, így hagyhatjuk őt a háború végére, mikor már veszteségeink miatt olyan ellen kell nekünk, kit könnyebben legyőzhetünk. Már pedig a Tűz, mit már nem táplál semmi, magától is kihuny... Számolnunk kell továbbá arra is, hogy talán ostorral kergetik majd a civilizált világra a szörnyetegek seregeit, így Zöldvölgy, mint pajzsunk a keleti végeken, rendkívüli fontossággal bír! Ha ez a hely légiós harcosaival kitart, úgy Ötbánya háta védve lesz. Ha Sziklaöbölt is sikerül visszavennünk, a keleti hadszíntér egybe forr, s marad következő lépésnek Pormeder, hogy általa átkarolhassuk Révet, elvágva vahadját minden reménytől. De addigra már oly érett lesz a gyümölcs talán, hogy egy gyenge szellő Fehérhon felől, s a győzelem koronája az ölünkbe hull... *Szavai alatt képek áradnak belőle, a jövő általa lefestett forgatókönyve, kezdve harci kalapácsok erdeivel, s a törpe harcosok pajzsfalának mélyre nyúló vonalával, mit erősít a Feket Unikornis lovagi kopjáinak szárnyakon robogó hullámfrontja, támogatva vándorok íjaival. Nagy csata képe bontakozik ki, hol alant a mélyben, s fenn az égben is egyszerre jelenik meg megannyi harcba hívott ősi erő, majd egy szemvillanásnyi fényár és robaj után Mógel bukása jövel el. A meglepetés ereje s a sebesség az, minek még az elképzelésben is központi helye van. Bánya képe majd átalakul egy békaperspektívából látott, erőt sugárzó sziklatömeggé, mire három oldal felől zúdul az ár, felcsapó hullámok nyaldossák erődítéseit, de a távolban, hívó szóra, bújnak elő a híven maradtak, hogy Sziklaöbölből kiűzzék Zujmnak még epés ízű emlékét is, visszaállítva Corvus legősibb templomának szentségét. A képek egyre gyorsabban váltják egymást, a megmaradt vahadok között feszültséget mutat, gyötrődésüket a felett, hol egyesüljenek, melyik várost adják fel, miközben a vég számukra kúszik előre, legalábbis, elméletben... Az aláereszkedett illúzió, mint szél fútta felhőgomolyag, lassan eloszlik a szemeik előtt, s marad Kyssa képe, aki folytatja beszédét.*
- De ne higgyük egy emberi minutumig, hogy ez a harc könnyű lesz, mert álmokban sem lehet az! Ha úgy döntünk, lesújtunk, az első lendítésnek oly gyorsnak és erősnek kell lennie, mint még soha! Amint a három másik összefut, a dolgunk ezerszer nehezebb lesz, s ha szerzeményünket elvesztenénk, kezdhetjük elölről... Megosztani kell az ellent, figyelve hátunkat, s mindig ott csípve belé, hol a leggyengébb s legjobban fáj. Veszteségeink lesznek, úgy készüljetek! S mert ősideáink különböznek, s nem is mindegyik a harcra jött a semmiből a létbe, így számba kell azt is venni, ki miként tudja, s hol érdemes neki, kivenni részét a kialakítandó haditervből. *Hosszan beszél, s már maga is unja égi hangját, mely szárnyal egyre magasabb összhangzatban néhány előtte szóló gondolatával. Befejezni készül, s amint a lefelé ívelő hangsúly eléri ismét a körülöttük lebegő szférákat, ismét visszahalványul teste a szürkületi derengésébe:*
- Döntésem tehát ez, halljátok ismét: Ha Sziklaöbölre esik választásotok, ám legyen, saját földem csak erősebbé tesz engem a harcra! De másként, Ötbányát ítélem meg harcunk kezdetére a legalkalmasabb pontnak, hol minden adott rá, hogy erősen üssünk rá a vasra, s hosszú időre készíthessünk általa pajzsot a további harcainkra! Tisztelettel kérem a tanácsot, hogy fontolja meg meglátásaimat, s szóljanak utánam mindazok bátran és nálamnál bölcsebben, kiknek jobb tervük van arra nézve, hogyan győzhetnénk, kicsiny árral, fizetve jajszóval, s fájdalommal...

[Drenule]

*Nyitott füllel hallgatja ársait, és Sziklaöblöt egyből elveti. De amit Ötbányáról és főleg Révről mondanak...az lehet, hogy igaz.*
-Várhatok...-*szólal meg halkan, aztán bíbor örvényt kelt maga körül és eltűnik. Jó fertályóra is eltelik, mire visszatér. És nem lehet nem észrevenni a kárörömöt.*
-A védenced gyors...de nem túl ügyes. Maga a "király" akarja karóba húzatni a fejét és szívét feláldozni Ferrahnak...ami a szavazatomat illeti...konok és elszánt, tudjátok mind, de most meg kell változtatnom döntésemet. Körbejártam a várost: halott, kiégett, vége. A szavazatom Ötbánya...

[Szörmók Szyl]

*Többször hangzik fel ötbánya neve,és az öreget sikerül újra kiváncsivá tenni.*
-Ha ötbánya lenne célotok,biztosítalak titeket afelől,hogy az ottaniak készen állnak...azonban el kell mondanom még nektek,hogy háborúban áll a koponya törzzsel.Erejük csak eztán szabadulhat fel teljesen...
*El kellet mondani ezt is,elvégre amit tudott megtett értük..megátkozta a törzs sámánját,áldást bocsátott a harcosokra,de az érkezők életét nem veheti el közvetlenül,már pedig a barbárok is csak emberek.*
-Én azt javaslom,hogy menjünk fiaim honába,ott tapossuk halálra Mógelt,és a káoszt mit magával hozott!
*Miközben szavai végére érnek, pörölyének feje lángbaborul,érzékeltetve az ős haragját a Vahaddal szemben.
Ha még se ez lesz,maga részéről másodiknak Sziklaöblöt javasolná,akárcsak Archas.

>>> Szavazata ötbányára,ha nem nyer másodlagosnak Sziklaöböl <<<

~¤~ Gaia ~¤~

*Figyel, de nem szól már hosszú ideje semmit. Ez nem az ő döntése, ő támogatni fogja, bármelyik városra esik is a választás. Érvek, s ellenérvek sorakoznak föl újra meg újra, míg végül az Anya belátja, talán elsőre rosszul ítélte meg az erőviszonyokat. De hogy a többiek ennyire lemondóak lennének Távolrévvel kapcsolatban? Furcsállja a dolgot, de erőltetni nem fogja. Sőt, maga is megváltoztatja kissé korábbi kijelentését.*
- Azt mondjátok, másutt nagyobb esélyünk van... De az tény, hogy együtt kell most cselekednünk, így bármi is legyen a döntés, nem akarom, hogy csak újabb vitát szüljön. Elég volt most már a beszéd...
*Ujjai összefonódnak Luna kezével, ahogy az Első gyermek mellé lép, hogy maga is kifejtse a véleményét. Apró szellem-csillanás csak a zölden kavargó szemekben, hogy ez most nem az ő harcuk. Ők akkor fognak tudni hatékonyan tenni bármit is, ha itt egyezség születik.*
- Döntsétek el, mi legyen a célpontunk. Ha nem Távolrév, én Sziklaöbölt javasolnám...

[Gyermek]

*Hallgatja a szakavat, s a lavinát, amit maga indított el. Ő mert elsőnek felszólalni Távolrév ellen... Az a város, az a rom már nem ugyanaz, mi egykor volt. Ezt pedig a többiek is belátják, szépen sorban, és ezek után úgy ránthatja elő fegyverét, mint harcra kész férfiú. Pedig még csak egy kamaszkorból éppen kiérő fiúgyermek ő.
De talán anyja büszke lesz rá.*
- Lómedien, Archas... Köszönöm bölcs szavaitok. Én továbbra is kitartok felvetésem mellett. Legyen elsőnek Sziklaöböl, s utána Ötbánya az első, mit megtisztítunk a szennytől. Szyl, nem kétlem, hogy véreid dicsőn harcolnak majd, de Villámúr és Szépszemű harcosai sem maradnak el mögöttük elszántságban.
*Kardját elővonja, majd finoman hozzákoccantja az őreg törpe lángoló csatabárdjához. Pengéjén villámok rohannak végig, tekintete viharszín fellegeket idéz. Igen, kész a harcra, ha kell, a halálig akár.*
- De legyen akárhogy, én veletek tartok, s velem mindazok, kik nem feledik el Újsziklát... Dicsőség lesz az oldalatokon hadba vonulni, teremteni és pusztítani, ahogy a sors és a bosszú megkívánja!
*Kyssa felé veti pillantását, és az éteri üzenet azonnal célba talál. Csak a lovag hallhatja szavait.*
~Arturiust nem csak te védelmezed majd. A szövetség tagjai, mit kovácsolt, tudnak róla, tudnak arról, miféle hatalommal bír, és védik majd, a saját életük árán is. Ahogy én is, ha kell!~

[Mámor]

~~sokáig töpreng,homlokán elmélyült ráncok vésődnek. Nehéz a döntés, érvek-ellenérvek hadát sorakoztatták fel. Előveszi üstjét, mágikus keveréket kotyvaszt benne, s mágikus igéket sorol felette. Majd hosszan elmerül a keverék mutatta víziókban. Aztán feláll, s kinyilatkozza döntését.~~

-Sziklaöböl!Ez az én voksom!

Kegyelmes

*Elhalványult jelenléte ismét fénylőbbé válik, mikro visszatér Pormederből. Végig figyelt, s hallotta a szavakat mind. Néha érvek is felszólaltak, néha csak érzelmek dübörögtek. De mégsincs döntés még mindig...
Ahogy hallgatja a többieket, úgy dönt, nem szól többször. De végül, mégis rászánja magát a szavakkal való bánásra. Ragyogó alakja - mely eldönthetetlen, hogy érkezői vagy nem - mozdulatlan továbbra is, de hangja kellemes tónuson szól az egybegyűltekhez.*
- Egység még mindig nincs. Távolrévet elvetette hát a Tanács. Öböl és Bánya közül kell dönteni. Nem számít, melyiket választjuk, azt hiszem, a fő, hogy együtt, egységben lépjünk. Öböl vagy Bánya, mint hallottuk, kitartó népek lakják, s úgy tűnik, támogatás lesz mindenütt. Archas érve tűnik számomra azonban meggyőzőnek, miszerint Zöldvölgy érdekében épp Sziklaöblöt kell választani. De attól tartok csupán, hogy a négy vahad közül épp Zujm a legerősebb. Kockázatosnak érzem pont ő ellene vonulni. AZONBAN, ha együtt teszünk, legyőzhető ő is.
Ez a fő! Az egység! Kérlek beneteket, ez vezérelje mindannyiunkat!

[Fehér Hölgy]

*Nem szól közbe, csak türelmesen figyeli a megbeszélést. Néha-néha elhalványul hogy híveivel is váltson pár szót és figyelemmel kövesse mi történik Fehérhonban. Érvek és ellenérvek sorakoznak, minden városnak megvan a maga előnye miért ott csapjanak le először a vahadokra. Mikor Kyssa terve elhangzik szemében kigyullad a fehér tűz ahogy maga előtt látja a látomásokat.*
- Az én véleményem szerint is Sziklaöböl lenne a legmegfelelőbb arra hogy elsőnek lecsapjunk. Így nyitva tudjuk hagyni a Zöldvölgyi útvonalat, és azok a harcosok akik vissza szándékoznak térni nyugodtan megtehetik. Másrészről ha innen indul a támadás, akkor felfele nyomulva fokozatosan kiszoríthatjuk a vahadokat városaikból. Először Sziklaöböl, utána Ötbánya. Ez után előbb Távolrévet ajánlom mint Pormedret. Fehérhonban a sérült harcosokat el tudják látni és a sebekre is gyógyírt kaphatnak hogy újult erővel szálljanak a végső harcba ami Pormederben venné helyét. *mikor befejezi mondandóját a tűz kialszik a szemében*
- Tehát a szavazatom: Sziklaöböl. *fejezi be monológját*

[Ramkyr]

*Drenule szavaira elmosolyodik.*
- Engem mulattat a helyzet, amibe keveredett. Majd megoldja valahogy.
*Aztán a Tanácshoz intézi a szavait.*
- Ha nem Távolrév, akkor legyen Sziklaöböl. Kellően messze van a többi várostól, így nem kell majd attól tartani, hogy közrefogják. És ha valóban Zujm a legerősebb, akkor nem árt vele kezdenünk. Jó lecke lesz ez a többi számára.

// Tehát Sziklaöböl //

[Archas]

- Van valami oka annak, hogy Zujm akarta újszikla vérében növő gyümölcsöt. Van valami oka, hogy bár tud létezéséről mégsem ölte meg, mégis saját hatalmát akarta általa erősíteni. Talán a mohóság? Talán a gyermekben rejlő erő még hatalmasabbá tehetné Zujm-ot, mert olyan esszenciákban mártózott magzata, születésének első óráiban, melyekhez hasonlatosakat nem teremtett mostanság az idő?
Nem tudom a válaszokat...
Én is csak abból táplálkozom, miket "híveim" elméje felfed előttem.
Továbbra is Sziklaöbölt támogatom, annak ellenére, hogy gyermekeim Pormederben élnek...
Az Érkezők érdekét kell nézni, nem lehetünk önzők.
*Hordozza végig tekintetét a megjelenteken.*

[Pheadras]

*Mivel már csak két olyan város van ami közül dönteni kell nos ő is inkább arra szavaz aminek a legtöbb az esélye.
-Mivel Távolrév kiesett,hát legyen az első város Sziklaöböl.Ebben úgy látom egyet értünk....s talán sikerünke felbuzdítja a többi várost is,hogy felkeljenek a Vahad ellen.....-mondja msja ismét hátrébb húzódik,hogy aki még nem tette meg az szavazhasson.

//Sziklaöböl//

[Lhon`ma O`ma]

* Ámulva látja, hogy csüggedése idő előtti volt: szavai után megbolydult a Tanács. Figyelemmel kíséri az egymást követő szavakat és érveket... végre érvek és nem indulatok!
Latolgatja egymás után az érveket és az ellenérveket. A Gyermek és Arkhas szavai után bólint egyet, s aztán érzi, hogy meggyőződése egyre jobban megszilárdul. Megszólal ő is: *
- Sziklaöbölnek erőt ad a már megvívott harcok emléke is, melyben ha sokan elestek is, mégis az ellenállást erősítette. Arturius Mor-Bain nevére sokan ragadnak majd fegyvert... Azt mondjátok, Zujm a legerősebb? Lehet... de mindenképpen számolnunk kell azzal is, hogy ahogy mi is együtt lépünk fel, ők is segítik egymást. Egyetértek: Zujm is legyőzhető. A szavazatom módosítom: Sziklaöböl!

[Drenule]

*Ambivalens érzelmekkel viseltetik a szavazás iránt. Ahogy ő kihátrált Rév mögül, a többiek is sietve követték, mintha csak Drenule konok akarata lett volna, mi az Örök Város felé hajlítja őket. Pedig erről szó sincs...*
~De Öböl tespedt, és igen mélyen és gyorsan benyaltak Zujmnak...kivéve a néhány bátrat Újsziklán. Ó igen...az én hívem is ott volt, Noumar, a Konok...-*morfondírozik, majd Szylhez fordul.*
-Ha valamilyen csoda folytán nem rohanunk a vesztünkbe, Öböl felé, akkor a Koponya klánt bízd rám, Szyl. Koponya ellen Koponyát...ehhez azonban tehermentesíteni kell a Légiót.-*még mindig meggyőződése, hogy Öböl rossz választás. Zujmot nem tudják legyűrni a tenger mellett!*

[Lómedien]

*A Gyermeknek halvány mosolyt ad válaszul a köszönetre. S ahogy a tenger, ha megdagad, úgy söpör át társain a döntés, hogy induljanak, leginkább Sziklaöböl felé. Nem olvas Drenule gondolataiban, nincs rá szüksége, szelíd hangon fűz még egy gondolatot.*
- Sziklaöböl népe összetartó, és keményen lecsap, ha kell. S talán követték Zujmot, de honnan tudjuk, mennyire igaz hozzá a szívük? Hiszen látták a Villámúr pusztulását, és az Örvény köztük maradt, ha mind fellépnek ellene, mind meghalnak. De nekem van bizodalmam bennük, mert ők élni akarnak. És ha látják kik térnek vissza, hiszem, hogy eldobják az új kulcsot a régiért, az igaziért. *Csak akkor hallik haragosnak a hangja, mikor kiejti "Örvény". Háborog a lelke, hogy így meri nevezni magát az a lény. Pillantása immár Szépszeműn.*
- Ha Szépszemű is úgy gondolja, a mi tisztünk lehet féken tartani a tengert, és akkor Zujm gyengébb lehet. *S ha más is segítségükre lenne ebben, annál jobb. Már ha hirtelen haragú társának ez megfelel.*

[Éj]

* Megindult hát a komolyabb tervezgetés, az elszánás, hogy az összegyűltek, hol is kezdjék tisztogató munkájukat. Repkednek a szavazatok, az érvek, ám az árnysárkány csak csendben morfondírozott.
Természetesen mindenben támogatni fogja társait, ám vannak dolgok, melyek nem hagyják nyugodni. És ezek a dolgok az ötbányai sötételfekhez kapcsolódnak. Így gyorsan előrébb is libbent a homályból, hogy végre ős is szóljon.
- Nos, nekem lényegében mindegy hol kezdjük, rátok bízom a döntést. - kezdte sustorgó hangján. - Ám mindezek ellenére, nekem először Ötbányán kell látogatást tennem enyéim között. Kicsit a körmükre koppintok a bódultaknak, hihi. - kuncogta el magát bosszújának gondolatára. - Amint végzek, már vissza is térek.
Felemelintette egyik szárnyát intésképpen, majd mintha csak egy széllökés kapta volna el, alakja szétmosódott, és sebesen elrebbent, hogy később újra sárkányalakot öltve, siessen a nagyszakállú törpék honába. *

[ A Változás Őre ]

Újra csak szócsaták, felesleges körök. A varjúhajú, fekete páncélos Agenis nem egy ízben ásít jókorát, és ha épp nem ezt teszi, úgy azon járatja agyát, hogyan juthatna hozzá a Zöldvölgyben tiltottnak számító szeszhez, egy jófajta vörösborhoz.
~ Alkesz. Ő tudna segíteni... ~
Fejébe is veszi, hogy amint végeznek itt, felkeresi a Hordósok sátrában, és beszerez magának egy flaskával a pult alatt lévő... titkos készletből. Hehe.
De azért nem feledkezik meg arról sem, amiért mind összegyűltek. Mit is tegyenek a Vahad ellen. Mivel a lényeg eldöntetett a kiválasztottak között, számára nem marad más, mint az állásfoglalás abban, hogy mely terepen is vállalna színre lépést, ez pedig soha, egyetlen percig sem lehetett kérdéses.
~ Távolrév. ~

[Y`Uaeta]

*Üldögél magában egy ideig, és hallgatja a sok elfecsérelt szót. Néha el is halványodik, és látványosan unja magát. Aztán csupán egy szót mond.*
- Távolrév.
*Ennyi hát, érveket nem mond, hiszen nagyon kevesen hallgatnak a másikra, semmi értelmét nem látja ennek egyelőre. Aztán csak vár tovább, és a nem létező piszkot piszkálja ki csodálatos körmei alól.*

[ Rannwor ]

* Hosszan morfondírozva simítja végig fonatokra bontott szakállát, végül kalapácsát meglengetve kér szót, végül közli szavazatát. *

- Sziklaöböl. -

* Hisz miért is ne, egyik város ugyanolyan jó, mint egy másik... *

Negator

*A hatalmas Segítő Kéz folyamatosan számlál, ennek következtében időnként sok-sok ujjat is növeszt a tenyér. Az idő furcsán telik a szavazás alatt, talán hosszabbra nyúlik, mint bárki gondolta volna.*
Távolrév és Sziklaöböl között billeg a mérleg. Kiforratlan vélemények, célpont iránt közönyös testvérek.
*a tenyér feléjük fordul*
Zöldvölgyben nincs vahad, innen viszont a leggyorsabban Sziklaöbölbe jutnak el az érkezők hajói. Így két város szállhat szembe azonnal Zujmmal. Ez az egyik érvem. Egyetlen egy érkezőről jósolták meg, hogy felébe kerekedhet a vahadnak ,az pedig Sziklaöbölben tartózkodik. Más város ilyen kiválasztottal nem rendelkezik. Én arra szavazok hát, induljanak a hajók Sziklaöbölbe, duplázzák meg ott a belénk vetett hitet!

//Öt ősmágus: Helm, Vulpia, Krathun, Fényhozó és a Nagy Farkasszellem az enyészet áldozata lesz. Ezzel kapcsolatos játék hamarosan várható.//

Szépszemű

*A döntést követő pillanatban kitépi nyakából az igazgyöngy láncát, a szemek lehullanak annak az öbölnek a vizébe, ahol az érkezők hajói szoktak kikötni. Csakhogy a csobbanáskor már nem gyöngyök azok, hanem hajók - karcsú, gyors vitorlások, szám szerint tizennyolc.*
Induljunk.
*néz a Gyermekre, és feléje nyújtja a kezét. Akár vele tart Villámúr fia, akár nem, ő hamarosan áttetszővé válik, majd egészen eltűnik. Nem marad más utána itt, csak a szelíden ringó flotta a hullámzó, ragyogó víztükrön*

Vératya

-          Mily találó... találó...
*Hangzik egyszer csak a tanácskozáson egy furcsa visszhang, nem sokkal Szépszemű távozása után. Jó pár másodperccel ez után jelenik meg az ősmágusok között egy homályos alak. Első pillantásra nem sokban különbözik testalkatilag egy átlagos érkezőtől, már amennyiben nem számítjuk az elmosódott kontúrjait és azt, hogy furcsán lengik körbe a saját maga által vetett árnyékok. Egész alakja a fekete különböző árnyalataiban játszik, alakját pedig egy köpeny öleli körbe, fejét egy csuklya fedi aki pedig az arcába néz, csupán két vörös fénypontot lát és az azt körbelengő árnyékos sötétséget.*
- Tanácskozás és szavazások... szavazások. Mintha csak halandók volnátok... halandók volnátok. Ohh várjatok... várjatok. De hisz halandók vagytok... vagytok.
*A furcsa visszhang tovább folytatja és immár érezhető, hogy ez az alak kelti, mégis az, az érzése támadhat másoknak, hogy egyszerre jön minden felől.*
- Halandók, kik mágikus képességei... képességei... kiemeli őket a többi közül... többi közül. Ugyan úgy hús-vér... vér... érkezők vagytok mint eddig... eddig... csupán mágiátok szállt a fejetekbe... fejetekbe. Mi jogon nevezitek magatok hát Isteneknek... Isteneknek?
*`beszéd közben` lassan fel alá járkál, már ha ezt annak lehet nevezni. Nem egyszer történik meg, hogy mintha csak feledékeny lenne, kihagyja a tér egyes pontjait útvonalán és tűnik fel annak egy későbbi pontján.*
- Engedjétek meg, hogy bemutatkozzam... bemutatkozzam: a nevem Vératya... Vératya. Én teremtettem Ferrah-t... Ferrah-t és ez által Ő teremtett Engem... Engem. Nem vagyok sem Isten, sem Ősmágus... Ősmágus, hatalmamnál fogva közétek is tartozhatnék... tartozhatnék. De nem akarok... nem akarok. Azért jöttem, hogy megmutassam nektek, tévedésben éltek... tévedésben éltek.

[Szörmól Szyl ]

*Eredményre juttok hát .
Az ag ős egy ideig még figyeli a többieket,hátha letudja olvasni érzelmeiket az arcukról, a döntés következtében,azonban visszhangot vernek hirtelen az ismeretlen érkező szavai.
A törpék védőszentje felemelkedik kőtrónusából,mely mivel már funkció nélkül maradt porlik homokká,majd olvad vissza a földbe honnan származott.
Ismét két kézzel támaszkodik álltában lángba borult fejű pörölyén,és tekintetével követi végig Vératyát,valamint figyelmez szavaira.
Vészjosló az idegen,mondandója még inkább...óvatosságra intő,figyelmeztető jelenés.*

[Gyermek]

*Elégedetten kiált fel, örömében, hisz Zujm hadjáratának hamarosan vége szakad. És az idő a cslekvésre elérkezik.*
- Igenis, anyám!
*Hajtja le fejét, majd Anyja után indul, haragvó pillantása mit sem változik. A kinyújtott kezet elfogadja, támasza és segítője, védelmezője lesz anyjának, amíg csak kell, amíg világ a világ...
De nem fakul ki teljesen, hisz nem teheti. Isteni síkokon látó érzékeivel felfigyel a Vératya érkezésére, és lényegének egy résza szellemként itt marad, és figyel. Megteheti, hogy egy pillanat alatt átszeli a városok közti távolságot... S ha kell, csatába indul majd itt is, ott is...*

[Alkesz]

*Nagyon tetszenek neki a hajók. Ezt még általános jókedve mellett is bizton állíthatja. Aztán persze ott a kérdés, hogy akkor most Öböl?
Vératya érkezése érdekes pillanat, úgy látszik mindig a végén fut be a legjava. Tehát ő tud valamit, amit érdemes tudni nekik is? Nosza rajta, mondja csak. Alkesz figyeli mi az, amit nem tudnak.*
- Tévedésben? Kifejtenéd kérlek bővebben is, amire gondolsz? Mit nem tudunk, ami fontos lehet még?
*A nevét csak azért nem mondja, mert egyértelmű, hogy ő Alkesz...csak rá kell nézni.*

¤ Az Arctalan ¤

Alakja csak akkor nyeri vissza fényének nagyját, mikor a szavazás lezárult. Mit sem számít neki, mely város nyert több támogatót, vagy mely vahaddal akarják kezdeni a sort, hiszen ő maga nem ezen az úton kívánt járni. De ha mégis sorsot húztak a városállamok felett, akkor ő hajlandó lesz saját elképzeléseit a többség akarata alá vetni. Egész egyszerűen azért, mert nem vívhatja és nem is akarja megvívni egyedül vagy mások helyett a háborúkat.
Viszont az armada felállításánál, az istenek akaratánál érdekesebb is történik e percekben.
- Vératya... az vagy, ki a Katedrálisban lelte halálát és tyúkanyója volt a vahadtojásnak?
Ha ez igaz, akkor tényleg nagy tévedésben lehetnek, Ferrah hatalma ugyanis eszerint sokkalta nagyobb, mint azt sejtették, sőt talán még egészen más természetű is.
Alkesz szavaira megbiccenti fejét, feszült figyelemmel hallgat. Hiszen ha ez az alak valóban az, akinek mondja magát, akkor már legyőzte a halált. Ez a tudás pedig számára olyan ősi kísértés újbóli felsejlése, amely egykoron elindította útján és azzá tette, ami - a Végzetben való beteljesülés eszméjévé. Nem kerülhette ki az enyészetet, így hát mindenek ómegájává tette azt.

[ Krathun Szelleme ]

* Furcsa dolog félig-meddig a téridőn kívülről nézni, hogyan sodorja a negyedik dimenzió lustán a többi hármat... akár egy nagy, ügyetlen folyó. Sodródik benne száz meg száz álmodó tudat-szilánk, pont olyanok, mint ő maga - csak éppen...
Egyik-másik leleményesebb kinyújtja a kezét, a vízbe csap, görcsösen, a folyékony közegbe kapaszkodni próbál. Néha kitér egy közelgő szikla elől - vajon hogy vette észre? Hisz előre nem lát, és visszafelé csak emlékezni tud...
Ébredeznek.
Aztán, mert csak a földet lesik a talpuk alatt, belefulladnak újra majd sokan.

Krathun sohasemvolt szelleme tűnődve nézi mindezt - már amennyire a tulajdonságok és személyiség nélküli dolgok tűnődni tudnak. Ha ember lenne, most szomorkásan megcsóválná a fejét.

~ Enyészet... ~

Látja előre - történni fog valami. A három irány ketrecében lecsap egy hatalmas villám, feltör a poklok tüze, izzó atomokra tépik szét a `testét` s ezzel `megölik` `őt`.
Nincs se test. Se halál. Se `én`, hisz aki kívül áll a téridőn, nem nagyon tud meghalni benne. Persze, ha a téridőt álmodók úgy akarják, különösképpen jelen lennie sem kötelező.

~ Legyen úgy. ~ - húzza hát mosolyra most az ember-bábu száját - ~ A testet, amit kölcsönvettem, gazdájának visszaadom. ~
A Tyrus Asrai-nak nevezett képzelt lény most egy holdszínű villanással eltűnik - ám nyom nélkül, még a fénye is, alig-alig karcolja meg a horizontot. Az itteni létezés törvénye szerint anyag nem veszhet el... sőt... nélküle nem lehet gondolat, és mégis:

~ Sok szerencsét Sziklaöbölben! ~ - visszhangzik egyszerre a többiek agyában.
Ő már elmondta, amit akart - a többit majd úgyis eldöntik a Thrillionban álmodók.

* * *

Krathun sohasemvolt hegyén, ezer meg ezer mérföldnyire, egy sámán-táltos pillant fel az égre. Mosolyog, hisz az eső újra eleredt, ezüstös, tiszta cseppjeiben egy másik világ békéje simogatja kortalan-öreg arcát. *
- Hát megérkeztél, újra... - * mondja, csak úgy, magának. Botja tovább kopogtatja az erdő kavicsos, a meredélynél kopárba forduló talaját.

Fehér, élesen ragyogó villám csap le, sistergő csatornája ott reszket a hegybe vájt sziklatemplom felett, akár egy öröktől fogva létező út Ég és Föld között. A krathuni ügyet sem vet a mennyei csodára, vidáman bandukol csak tovább, hogy végül azt a néhány ritka magot elültesse, amit a völgyekből hozott - tudja jól, hogy nem változott semmi.
Hiszen, míg csak egyetlen érkező emlékszik rá, hogy Corvus - álom, s nem valóság - addig Krathun Szelleme is létezni fog. *

  

[Y`Uaeta]

*A kérdés hát eldöntetett, egyesek pedig el is tűnnek. Ez a bizonyos Vératya annyira untatja a stílusával, hogy veszi a bátorságot, és ő is a távozás mezejére lép. Semmi értelme nem volt ennek, csak ez a szavazgatás - gondolja magában, majd megszólal.*
- Hát üdv, barátaim! Valószínűleg még találkozunk...
*Azzal el is tűnik. Ugyan olyan egyszerű módon, ahogy jött...*

[ Rannwor ]

* A döntés hát megszületett, Sziklaöböl lesz az első város, hol megmutatják majd magukat és szembeszállnak a Vahadokkal... Rannwor finoman odébb tessékeli az ölében heverésző Dorombolót, majd könnyedén felkapja kalapácsát, mely mozdulatot távoli mennydörgés kíséri. Már éppen indulna is, mikor egy új érkező kelti fel a figyelmét... *

* Az árnyékokba burkolt alakot az ősz férfiú még sosem látta, bizonyára valamelyik későn érkezett ősmágus gondolja magában, azonban erre máris rácáfolnak a furcsán visszhangzó szavak. Rannwor számára nem világos ki is pontosan ez a Vératya, egy azonban biztos, hogy az ellenségük. Hát mély, tisztán zengő hangján kiált feléje, mely szavakat akár kihívásként is lehet értelmezni. *

- Tévedésben élünk?? Ki vagy, hogy van merszed megkérdőjelezni minket!? –

Vératya

-          Igen és nem... nem.
*Válaszol először az arctalannak sétája közben melyben körbejárja a helyszínt.*
- Tévedtek abban, hogy legyőzhetitek a Vahadot... Vahadot.
*Tekintete ezután egy pillanatra Rannworra vetül, hogy neki is adjon egy választ.*
- Én vagyok a Vératya... Vératya. Aki Ferrahban hisz az bennem is hisz... hisz. Ki bennem hisz az Ferrahban is... is.
*Ezután pedig megáll Alkesszal szemben rá tekintve, de mindenkihez címezve szavait.*
-Mind meg fogtok halni... halni.
*A kijelentés egyszerű, ám a `hangsúlyból` lehet arra következtetni, hogy közel sem végelgyengülésre gondolt illetve sejthető, hogy nem is a távoli jövőre. Összeérinti kezét, mintha valami halkat tapsolna, majd a két elmosódott végtag mikor eltávolodik egy jó alkarnyi hosszra egymástól egy kép jelenik meg köztük. Egy hegy látszik benne, eső mosta, talán sose volt hely. Belenyúl a képbe jobbjával, hogy öklébe zárja és összeroppantsa egy egyszerű mozdulattal. Érezhetik az itt lévők a semmivé foszlást kísérő energiákat és a pusztulás szelét.*
- Krathun Szelleme immár nincs többé... nincs többé. És hihet benne akár ezer és ezer... ezer... Érkező többé már sose lesz... sose lesz. Visszavonhatatlan pusztulás az mi részetek... részetek... nem vagytok istenek... istenek... ha meghaltok utána végetek... végetek. Egy isten viszont bármikor feltámad ha van híve... híve. Már csak annyi a kérdés... kérdés: ki az ki általam pusztul közületek és ki az ki a Vahadok által... által.

Lamurani]

*Tehát Sziklaböböl. Végső soron az sem olyan rossz, egy lépéssel közelebb lesz Gyermekeihez, és ha öbölben elvégeték a feladatukat, már mehet is vissza híveihez, hogy segítsen nekik felépíteni az új kaszárnyát. Ekkor tűnnek fel a hajók. Ha volna bozontos szemöldöke, most biztosan felvonná, de mivel nincs neki, csak lenézően pillant a vízi szállítókra, majd megmozgatja elgémberedett szárnyait.*
-Bahh....hogy sárkány létemre hajóra üljek?! Ez még elgondolásnak is szánalmas...
*Morogja a nem létező bajsza alá, majd hatalmas lábaival elrugaszkodik a talajtól, és a levegőbe löki magát. Aki nem állt sziklaszilárdan a lábán, azt bizony a keletkező légörvény biztosan felborította. A repülés örömétől boldogan szívja tele roppant tüdejét a friss levegővel, és épp bömbölne egy nagyot, mikor meghallja a visszhangzó szövegelést. Lenézően pillant a megjelenő alakra, nagyjából olyan a tekintete, mint egy olyan valakinek, aki valami különösen gusztustalan dologra néz. Hallgatja a beképzelt, fellengzős susogást, majd mikor meghal egy ősmágus társuk, csak gondolatban legyint.*
~Gyenge volt, megérdemelte sorsát.~
*Ezzel több figyelmet nem is pocsékol az árnyalakra, hátat fordít, és elrepül a horizont felé egyenesen sziklaöböl irányába, hogy kövesse a többieket.*

[ Pheadras ]

*Eldöntett hát,hogy az első város,hová az ősmágusok harcba indulnak,Sziklaöböl lesz.Akár mehetnének is,ám ekkor megjelenik egy igencsak érdekes szerzet,ki magát Vératyának a Vahadok atyjának vallja,s bizony az ősmágusok tanácsa elé tárja gyengéiket.
Bármennyire is ellenzi,el kell fogadnia Pheadrasnak is,hogy ő ősmágus,s csak hívei hiszik istennek.
Ebben igaza van a Vahad atyjának.Ám felmerül a kérdés,mi van akkor ha a Vahadot békén hagyjáák,s teremtőjüket veszik célba?Biztos sok áldozatot követelne ám talán sikerülhet.
Mindenesetre az emberi alakot elhagyja az igazság védelmezője,hogy ismét főnixalakját vehesse fel.
Kamurani közben elhagyja a kincsek hegyét,ám a főnix ott marad,nem messze Alkesztől foglal ismét helyet,s figyelmez a Vératya szavaira.
MAgában elsiratja eltávozott társukat,de csak megerősítést nyer abban,hogy a Vahadnak mennie kell.*

=-_Callisto_-=

*Úgy tűnik, a döntés megszületett. Harc lesz.. bár ez szinte az elejétől bizonyos volt. Ki erre, ki arra húz, ám a közös ellenség és a tetteket sürgető történések Corvuson mindenkit arra hajtanak, hogy a többség akarata felé mozduljon. Így lesz.
Vihar lesz. Bizony vihar. Ő pedig előre élvezi. Hogy végül a vahadok mennek-e vagy maradnak... talán nem is számít. Lényegében oly kevés dolog számít a világon. Azt az odalent parádézó újabb figurát nem sorolja ezek közé, ahogy a szavait se.
Lustán nyújtózik, majd a morcos sárkány után röppen. Talán marhat tőle néhány szikrát az úton valami régi sérelem felemlegetésével. Az elkövetkezendő időt valószínűleg a Gyermek mellé szegődve lebzseli végig. Az ő lobogó bosszúvágya felmelegíti, felpezsdíti, erővel tölti el. Kellemes, kiszipolyozható kis forrás Callisto örömére.*

¤ Az Arctalan ¤

- Csakhogy a Vahadok sem istenek.
Jegyzi meg, miután szemrebbenés nélkül végignézte Krathun szellemének elenyészését. Végzet felé menetelnének? Ezzel neki semmi újat nem mondtak. Egész lénye erről az útról szól.
- Nem az a kérdés, ki melyikünk keze által pusztul, Vératya. Hanem az, hogy ki marad állva a végén...
Teste még a corvusi körülmények közt is jóval kisebb jelentőséggel bír, mint egy Érkezett számára a sajátja, így nem is az inak megfeszülésében mutatkozik az összpontosuló erő, hanem az ősenergiában, mely ha látszódna, kékesfehér lenne és rezgő-örvénylő.

[Ramkyr]

*Tehát Sziklaöböl. Kész lenne indulni ő is, de akkor érkezik a Vératya. Tudja kiről van szó, valaha egy sötételf volt. Amit pedig Khratunnal művel... Ha a vahadok teremtményeinek ekkora hatalma van, vajon mennyi esélyük van a vahadokkal szemben? Ramkyr a Vératya ellen emeli a botját, és a végén lévő kristálygömbből gyilkos sugarat lő, melybe minden erejét beleadja.*
- Pusztulj!
*Ha más nem is segít neki, de ő megpróbálja megbosszulni Krathunt, és elpusztítani a vahadok gyilkos teremtményét. Még ha ez örökkévaló lényébe kerül is.*

Vératya

-          Nem foglak győzködni titeket isteni mivoltukról... mivoltukról.
*Válaszolja az Arctalannak, majd újfent kifakul a térből, ezzel kerülve el Ramkyr gyilkos sugarát, mely ki tudja hova megy tovább. Valamivel Ramkyr mögött jelenik meg ezután elmosódott, homályos alakja immár egy tőrt tartva kezében alkarjához szorítva azt. A tőr is ugyan olyan bizonytalan kontúrú mint a Vératya egész lénye és az ittenieknek feltűnhet, hogy lénye valahogy jobban hasonlít az érkezőkhöz mint az itt lévők bármelyikéhez. Lehet, hogy csupán fiatalsága okán, de az is lehet, hogy valami más okozza ezt.*
- Nem figyeltetek szavamra... szavamra. Erre a kérdésre már megadtam a választ... a választ. Mondjuk nem is baj... nem is baj...
*Újabb eltűnés és most egy másik ősmágus előtt tűnik fel. Immár Vulpia a kiválasztottja, a porcelán maszkos káosz. Ám nem csak egyszerűen állva jelenik meg előtte, amikor újból feltűnik alakja karja már nyújtva volt és azonnal átdöfte a porcelán maszkot. Újabb eltűnis majd a tanács egy más pontján rémlik fel újra, folytatva céltalan bolyongását.*
- Mondjuk azt hittem nehezebb lesz... nehezebb lesz. De ugyan úgy nem törődtök... nem törődtök, saját társaitokkal mint az Érkezőkkel... Érkezőkkel.
*Eközben Vulpia porcelánmaszkján repedések futnak végig és pillanatok alatt porrá omlik, miközben újabb ősmágus leli halálát, mindörökké az enyészetté válva. Őt sem támasztja már fel holmi hit...*

¤ Az Arctalan ¤

- De, győzködj nyugodtan!
A kékesfehér vibrálás sietősebben kavarog, benne és körülötte. De berozsdáltnak tűnik, hiszen nem sikerült időben reagálnia a Vulpia elleni támadásra. Édes intrika-istennő volt, hívei szerették, így hát ő is szerette, bár nem az Érkezettek elvakult érzelmével. Nem tetszik neki ez a farkas-hajsza, azt a megalázó érzést kelti benne, hogy a nyájtól elszakadozó báránykákat levadássza valami szemtelen, egykorvolt vagy tán még most is létező Érkező.
Kékesfehér ragyogó sötétségből való kötelékek szakadnak ki a légből, hogy bilincsbe fogják a Vératya elmosódott karjait, lábait, ha tudják.
- Nem az vagy, akinek mondod magad... És nem is itt vagy, hanem máshol. Tévedek?

Kegyelmes

*Véretya szavait némán hallgatja. Nem tudja, hova tegye az elhangzottakat. Ő teremtette Ferrah-t s Ferrah teremtette őt?
De hirtelen felgyorsulnak az események. Előbb Khratun-t, majd Vulpia-t öli meg egy szempillantás alatt.
Kegyelmes nem mozdul egyelőre. A késlekedésnek pedig két ősmágus élete az ára... így hát, mikor Arctalan éjből font kötelékekkel próbálja lefogni Vératyát, ő maga is cselekszik. Alakja még ragyogóbbá válik, s ezzel egyidőben a Napból mintha fénysugarak válnának ki. Napfény lándzsák hullanak a földbe Vératyát körülvéve. Fénybörtönné alakul a hat lándzsa, bebörtönözve remélhetőleg az árnykötéllel lefogott hatalmast.*
- Istenek? Mi a különbség az isten és ősmágus között? De ne válaszolj. Mindegy is. Hatalmad nagy, ezt látjuk mindannyian. Mit akarsz? Miért jöttél ide? S miből gondolod, hogy együttesen nem győzhetünk le téged? Naiv vagy...
*Szavai elhalkulnak, de izzása nem szűnik meg továbbra sem.*

[Szörmók Szyl]

*Néhányan távoznak,pedig ha valamikor most kéne együtt lenniük,mikor a Vahadok szövetségese oly könnyedén teszi semmisé létezésüket,mint ahogy a szent magma olvassza el a köveket.
Néhányan szóba elegyednek a Vératyával,az öreg pedig magában mormol el egy régi törpe jókívánságot,remélve,hogy az elpusztítottak szellemei,vagy bármi ami létezésükből fen maradt békére lel.*
- Megöltél kettőt közülünk,de látom nem elégíti ki vérszomjad. Azonban a vahadok miatt,vagy magadért teszed amit teszel?
*Kérdezi komoran,továbbra is pörölyére nehezedve.*
- Nincs jogunk elvenni az érkezők életét,ahogy nem dönthetünk hitük felől sem erőszakkal...de az esztelen gyilkolás ,és az értelmetlen káosz mindig a bűn cimborái voltak.Ezért tesszük azt amit teszünk,hogy rendet teremtsünk...nem magunkért,ha nem az érkezőkért,kik szenvedik jelenlegi uraik hatalmát. Amit hoztak az nem volt más mint viszály,és háború...testvérek fordultak egymás ellen kétségbe esésükben,majd bánván meg tetteiket vesztették el józan eszüket. Árvává lett sok gyermek,mely szüleiket olyan döntés elé sodorta Ferrah,és vérei amiket nem szabadott volna követelnie...hinni kell élni nem?....nem. Élni kell,és hinni a barátainkban és magunkban. Az érkezőket az összetartásuk tette naggyá....és nézd sok azok száma kik továbbra se hajtanak fejet,mert hiszik,akaratuk sajátjuk,és szeretnének véget vetni a jogtalan kompromisszumok korszakának!
*Mordul szavai végén dühösen,hiszen Szyl ,és a törpék értékrendje mindig is a becsület,és a rend mezsgyéjén mozgott...az eféle feltételekhez kötött élet nem az amit eltűrne bármelyik híve.*

[Három nővér - Meila]

*A döntés megszületett. Sziklaöbölben kezdődik az akció. Különösképp nem tetszik neki az elhatározás, de ez van. Nem volt eddig sem a tanács középpontjában nagy figyelemmel övezve. Igazából megvallva vannak ősmágusok, akik nagy fellépésűek és határozottak. Az ő döntéseik alapján születik meg minden. Eközben Vératya érkezik meg, aki Ferrah teremtőjének vallja magát. Tekintélyt parancsoló a kinézete, szóval visszább húzódik.*
-Gondold át a döntéseidet Vératya! Nem vagyunk arra felhatalmazva, hogy csak oly könnyelműen ontsunk ki életeket.

*Arctalan kékes kötelékei rácsavarodnak végtagjaira és szorosan tartják azokat. Ő pedig nem mozdul, talán nem is tud. Talán csak pillanatnyi a késés Kegyelmes részéről és a börtön immár kiegészül hat `lándzsával`. A két vörös fénypont először az Arctalanra vetül mikor megszólal.*
- Tévedsz... tévedsz. Nem tisztem győzködni.. győzködni. És az vagyok akinek mondtam magam... mondtam magam. Csupán ti értitek félre a szavakat... szavakat. Ez pedig teljes valóm... valóm.
*Ezután tekintete Kegyelmesét kersi és rövid szünet jön melyben valami kacagáshoz hasonló is felhangzik.*
- Nem vagyok naiv... naiv. Sose mondtam, hogy túl fogom élni... élni. Legyőzhettek és le is fogtok... le is fogtok, de amíg kell kitartok... kitartok. A célom már elmondtam... elmondtam, és mindent meg teszek, hogy azt végrehajtsam... végrehajtsam.
*Tekintete tova siklik, egy darabig elidőzik a végtagjaira font béklyókon illetve börtönén, majd mintha sóhajtana egyet, majd Szyl az ki szembenézhet a két vöröslő ponttal.*
- Szavak... szavak. Te talán hiszel benne... hiszel benne, és talán még félmaréknyian... félmaréknyian. De ti nem tesztek semmit... semmit. Mások pedig még csak nem is hisznek benne... hisznek benne. Ugyan úgy káoszt hoztok... káoszt hoztok, Drenule épp kisgyerekeket gyilkol le... kisgyerekeket gyilkol le, mi hát a különbség köztetek és a Vahadok között... között? Pusztán annyi, hogy gyengébbek vagytok... gyengébbek vagytok. Mielőtt megjöttek a Vahadok mit tettetek... mit tettetek? Semmit... Semmit. Hát ti milyen jogon viseltek hát hadat ellenük... ellenük?
*Újabb szünet és egy hang hallatszik, mely legközelebb talán a "Hmpf"-höz esik, de a viszhang okán nem teljesen kivehető.*
- Engem felhatalmaztak tetteimre... tetteimre.

[Gyermek]

*Mint ősmágus, ha kell, szempillantás alatt képes átkelni a tér szövedékén. A hegyen hagyott rész, mi lényéhez tartózik, újra élettel telik meg, s a hajón utazó válik most szellemszerűvé.
Látott, hallott, érzett mindent, mi történt eleddig, s immár cselekvésre is elszánja magát. Villámló kardja villan egyet, az ég elsötétül a hegy felett... Viharfellegek gyülekeznek, s a Gyermek tekitnete is atyja dühével parázslik fel. Testébe éles villanással, hatalmas csattanással csap a mennykő, végtelen energiákkal töltve el a nimmadok leszármazottjának testét. Ekkora erőt még ő sem bitorolhat sokáig, előre löki hát bal kezének ujjait, irányt mutatva a pusztító hatalomnak. Szabad bal kezéből csap ki a nyers energia, be a lándzsák közé, egyenesen a Vératya testébe.*
- Ha pusztulhatsz, pusztulj idejében, és ne követeld többek életét értelmetlen! Tán ha te halsz, Ferrah is veled hal, nemde? Meglátjuk!
*Utolsó löket az energiának, majd immár csak a lándzsákon belül tombol a vad energia, és ott sem sokáig. A fénykévék egyre kissebbé válnak, egymásba, utóbb végleg a Vératya testébe olvadnak. Hogy elpusztítják, megsebzik, vagy csak csiklandozzák kissé, azt a Gyermek egyelőre még nem tudhatja.Egy dologban biztos csak.
Érzi Callistot maga körül. Most lesz min táplálkoznia a bosszúangyalnak. Csak apró gondolatfoszlányt küld felé.*
~Ha eljön az idő, elvárom, hogy egy részét visszaadd nekem...~

[Alkesz]

- Ferrah annakidején eléggé akarta a révi helytartó, Sonir Norend halálát, ha jól emlékszem...bár akkortájt kezdtem eléggé jól működtetni a szökőkutam... *Dünnyőgi maga elé úgy, hogy azért hallható legyen.*
- Utána alkalmanként, vagy még előtte? vératyának nevezte őt, ahogy a nádas susogta...de ez is halovány emlékfoszlány.
Ferrah azért úszta meg az időcsapdát, mert egy hívébe, egy érkezőbe kapaszkodhatott. A fél-orkokat pedig nem szereti, emrt nem érkezők teljesen.
Vajon mindennek van valami köze egymáshoz és ahhoz, amit a Vératya most mond?
*A szökőkútnak határozottan vérnarancs színe és illata lett, gyaníthatóan valami erős szesszel keveredve, mert Alkesz erősen gondolkodik.*

[Drenule]

*Miután megszületett a döntés, azonnal lép. A teste eltűnik, hogy először Távolrévben lökjön egyet a hintán, őrületet és tébolyt hintve el a Vahad elvakult követői, az életre méltatlan pondrók között. Aztán Sziklaöböl a cél, hogy a templomot átformálva bizonytalanságba és rettegésbe taszítsa a Tenger Városát.*
-Mert a rettegő tömeg manipulálható...így szül a Káosz Rendet...-*gondolja, majd visszatér a Szigetre. Így saját szemével lesz tanúja a két társ halálának és a Vératya tobzódásának. Bár társai foglyul ejtik, ő, Drenule, nem érzi úgy, h ez bizonyos csapda lenne.*
~Értem szavad, Vératya....nem kell többet mondanod. Ezt az árat vállalnunk kell. De...nincs rád több szükség!-*gondolja, majd mikor Vératyát a többiek kalodába fogják, lép. Azaz teleportál, egyenesen a Vératya mögé. Fegyvere, az ősmágusok egyik legerősebb gyilok-eszköze már kezében van.*
- Nem hittem volna, hogy fél-munkát végeznek híveim, Vérfattyú...-*vicsorogja a senemvahad-senemősmágus lény fülébe. Karja lendül és ha tudja, átdöfi a Vératyát.*
-Sic et sor...pusztísd el a testet...és láncold meg a lelket...-*ha minden tervei szerint alakul, a Vératya alapeleme, a vér porrá omlik és a kard magához köti a felszabaduló lelket, hogy önmagát erősítse. Mert minden hatalom, mit elpusztít, a kardot erősíti.*
-Bevégzem a munkát...

Doromboló

Ugyan, hagyd...
*macska alakjában ugrik föl, de már hajlékony nőként áll Kulgar pengéjének elébe. Forró lehelete felizzítja a "vasat"*
Nem kaland ez a számodra, Drenule... ily pompás harcos nem enyészhet el most a szükség óráján...
*duruzsolása remélhetőleg emlékezteti az ősmágust arra a törvényre, mely szerint aki testvérét megöli, halálos gyengeségbe süpped*
Inkább...
*ajkaival csücsörít, szelet fúj, mire az alant megjelent flotta vitorláit kedvező szél dagasztja*
...a híveid élére állj.

[Ramkyr]

*Meglepi a gyorsaság, amit a Vératya produkál. Érkező volt, és most nagyobb a hatalma mint sok ősmágusnak. Mintha mégis megtalálta volna az utat a régi önmaga felé, amit elfelejtett. Amire minden Érkező törekszik. Amit az ősmágusok akarnak, hogy elérjenek. A Vahadok útján ez lehetséges volna?*
- Hibáztunk? *kérdi inkább csak magától, de akár mondhatta volna a tanácsnak vagy a Vératyának is. Sárga szemei lángot vetnek.*
- Neked akkor is pusztulnod kell!
*Azzal odaröppen Vératyához, és a botjával a fejére sújt. Isteni hatalmából már nem tud meríteni, ez pusztán a saját fizikai ereje lesz, ami a megjelenése ellenére szintén figyelemre méltó. Talán elég lesz. De ha egy ütés nem elég, akkor amíg amaz fogva van, lesújt újra és újra.*

Kegyelmes

*A fény-börtön hat lándzsája között különös energia-háló szövődik. Emiatt lett ez igazi börtön. Gyermek gyors támadására Kegyelmes felengedi a háló azon részét, ahol az ifjú (ős)mágus támad. Egyetlen, Doromboló és Ramkyr esetén is ugyanezt teszi, s így a végére úgy dönt, értelmetlen is e védelem, hisz mindenki ki-be járkálni kíván. A háló feloszlik hát, a lándzsák azonban egyelőre maradnak. Ha Vératya mozdulna, újraszövődik azonnal a fény-burok.*
- Csak egy kérdés van még, mi tisztázást igényel... Ki az, ki felhatalmazott téged, Vératya... ki az, hogy jogod magasabb rendeltetésű, mint a miénk? ...
*Hangja továbbra sem dühös. Kegyelmes az élet védelmében cselekszik mindenkor. Halált csak akkor támogat, ha az életeket véd. S most ez a helyzet. Mind a vahadok, mind Vératya esetén. Nem örömmel teszi ezt azonban így sem. S bár kívül nem látszik, belül könnyezik a Fénybe Öltözött...*
- ... Ki az?

¤ Az Arctalan ¤

Alighogy elhangzik a válasz, talán már meg sem hallotta, elhalványodik alakja, a fényből és sötétségből való kötelek megremegnek, gyanús, hogy esetleg még kissé meg is gyengülnek, mikor is mérföldekre innen felsejlett alakja találkozik Nutah védőmágiájával. Ezt követően színei felélénkülnek, immár kétségtelen, hogy teljes valójában e tanácson van jelen. Ha a Vératya nem használta ki ezt a kis bakit, akkor megerősíti a kötelékeket. Ha ezzel elkésett volna, nos akkor csak ragyogó-sápadt, gondterhelt fiatal arcával fordul az alak irányába, figyelve lépéseit és szavait, felkészülve a következő farkasharapásra.

Vératya

*A béklyóba vert Vératya mozdulatlanul várja be Gyermek támadását, nem is tudna nagyon mit tenni láthatólag. Ám a támadás nem teljes erővel kapja el, mintha csak sikerülne egy részét elvezetni, magukra a kékes kötelékekre melyet Arctalan varázsolt rá. Ez és Arctalan ideiglenes `meggyengülése` az mivel leválik róla ez a fajta béklyó. És abban a pillanatban, hogy Kegyelmes az újabb támadóknak felnyitja börtönét ő már el is tűnik onnan, egy pillanat alatt fakul ki mintha ott se lett volna. Távolabb, az immár elpusztult Vulpia helye mellett jelenik meg, fél térden és láthatóan megtépázva, elszenesedett darabok hullnak le köpenyéből. Nem egy lyuk is megjelenik a `ruházaton` de ugyan úgy homályos körvonalú elmosódott sötétség az egész lénye. Megrázza magát, majd újra eltűnik újfent máshol megjelenve majd megint eltűnve, ezt folytatva beszéd közben.*
- Kérdéseket tesztek fel... tesztek fel, de a válaszra már nem figyeltek... nem figyeltek. Szervezetlenek vagytok és figyelmetlenek... figyelmetlenek. Nincs már miért válaszoljak nektek... nektek.
*Újfent láthatóvá válik, immár a Farkas szellem előtt, majd mögött és mintha alakja felsejlene még máshol is körülötte. Majd újra tovább fakul, miközben a Farkas szellem semmivé foszlik előző két áldozatához hasonlóan...*

*** Lhon`ma O`ma ***

- Nem vagyunk istenek, csak a vahadok azok? Lehet... mi együtt jöttünk az Érkezőkkel, őket itt találtuk. De számít ez? Azt mondod, elpusztulunk, végérvényesen, őket azonban a hit újjáteremti. Hát ez az, amiben tévedtek, Vératya. A hit az, ami minket is táplál... és nem a mi erőnk számít, hanem a híveinké. Elpusztulhatunk testben, mégis erősek maradhatunk, mert hisznek bennünk. Nem ez a mi közegünk, nem a Tanács, hanem az Érkezők lelke és tettei. Csak az számít... A vahadokat az elkeseredettség táplálja, az önzés... minket az összefogás. És sok Érkező van Corvus-szerte már, akik tenni akarnak egymásért, tenni akarnak a vahadok ellen. De ki az, aki benned hisz, Vératya? Te maga vagy az önzés! Felhatalmaztak téged a tetteidre? Hát minket is... a híveink.
* Fényének opálos pulzálása kicsit csendesedik, ahogy végiggondol mindent, ami itt törttént. A Vératya megölt közülük hármat... de nem mindenkit, aki előtt megállt. Mintha valami kiszámítható lenne abban, ahogy cselekszik. Krathun szelleme, Vulpia, a Farkasszellem... mi köti össze őket? Látszólag semmi. És mégis... kell valaminek lennie. De mi? Alig szólaltak meg...
Vagy talán éppen ez. A tétlenség. Fénye ezüstösen felvillan, ahogy megszólal: *
- Testvéreim! A Vératya azokkal szemben erős, akik tétlenek, akik nem fognak össze a többiekkel. Ha tenni akarunk valamit, itt az alkalom! Tartsuk magunkat az elhatározásunkhoz! Ott várnak a hajók, menjünk, vár bennünket Sziklaöböl, várnak a híveink! Ne késlekedjünk tovább!
* És nem is vár. Alakja ezüstös gömbbé formálódva távolodik, s megáll az öbölben ringó hajók felett. Csak a hangja visszhangzik, a Kincsek hegyén és az Érkezők táborában egyaránt: *
- Sziklaöböl vár mindenkit, aki tenni akar valamit a vahadok ellen!

[Alkesz]

*Ő is indul már, eleget vesztegette az idejét, pedig azt hitte valami lényegeset fog hallani. A hajókhoz tűnik és indul, ahogy megbeszélték. Reméli, hogy a többiekkel sikerül megvalósítaniuk, amiért tulajdonképpen láthatóvá lettek az érkezők számára.*

Zurrah Mótah

*Csak nevet és nevet az ellene intézett támadásokon*
- Saját elemeimmel támadnátok rám? Hát fegyverrel mikor darabolta fel bárki a vizet? Vahadok által tanított mágiát mikor nem ismert maga a Mester? Piti tolvajok...
*Folytatja kacagva, aztán Drenule-nak is válaszol*
- Látom, sokat fejlődtél. Az egyszerű szavak helyett már versszerű monológ is összejön. Dicséretes! Pár évszázadod ha lenne még mellettem, kedvesem, talán félnének is. Ám ha már az ügyes kis trükköknél járunk...
*Hatalmas vízoszlop emelkedik ott, hol állt, melybe először belekap a szél, majd a tűz öleli körbe. Végül - és addig tám Llamar elmenekül a durva földmozgástól (ha nem, nyugodjon békében) - a föld nyeli el mindezt, és pár perc múlva egy nagyon furcsa alak lép ki mindebből. Hangja és alakja egyszerre az összes Vahadé*
- Zurrah Mótah vagyok, Corvus ura és asszonya, e világ teremtője. Eddig így még nem láttatok. Halálotok előtt felfedtem hát mindazt, ami maga az igazság: egy a Vahad, és Corvus belőle lett. Az utolsó kívánságok órájának ezzel vége...
*Hegyek emelkednek sorra a sziget körül, tetejükön körbe vadul tombol a tűz, mely alól víz folyik, melyet a hegy alján a fagyos szél jéggé varázsol*
- Az út zárva van.

[Szörmók Szyl]

*Egyesül a négy elem,elzáródnak a menekülés útjai,társai támadásai haszontalannak bizonyulnak.*
-Ha el kell vesznünk,hát e világban élők védelmében vesszünk...
*Hordozza körbe tekintetét a többi ősmáguson. Ha létezése meg is szűnik tudja ,hogy e világ nem lesz kevesebb nélküle...míg a törpék népe él, és a hitük erős,ő büszke marad.*
-Ha e világ teremtője vagy...ha valóban alkotónknak mondád magad akkor miért veszel? miért követelsz? és miért várod el ,hogy teremtetjeid érted haljanak,ha mások akaratod ellen cselekednek?
Egy apa tanítja sarjait...egy anya óvja véreit,és végül hagyja,hogy maguk boldoguljanak úgy,ahogy ők jónak érzik. Egy bölcs szülő tanácsot ad,néha fed...de sohase kényszeríti gyermekeit olyan bűnős helyzetbe,hogy egymás vérét vegyék érte!
*Harag?...nem,azon az ag már túl esett. Ha valóban e világ urával kerültek szembe jó eséllyel sorsuk megpecsételődött.de van valami ami még a vahadoknál is hatalmasabb...ez pedig az idő.A változás,mely biztosít minden létezőt,hogy semmi se örök.Se az ősmágusok,se az érkezők...se Mótah.
Szyl ismét végig tekint a testvérein...bár sokat nem ismert jól,most még is úgy tűnt tán egyszer képesek lesznek félre tenni önös érdekeiket,és az érkezők jövőéért tenni.*
-Harsannak a kürtök....szól a lelkek kórusa.Véreimnek dala,véreimnek dala. Ha menni kell hát menjünk,nyíljanak feledhetetleneknek csarnokai....ömöljön moha ser ajkainkra,legyen halottaknak utolsó útja,legyen nevüknek dícső hona. De üvöltsön még utoljára a fegyver,verjen még utoljára a szív...a törpe meg nem alkuszik,míg menni bír!
*Azzal magasba löki a pörölyt,és azon nyomban halhatóvá válnak a törpék imái,ahogy távol ötbányán az alsóvárosban énekük kél.Ahogy a törpe légiók Thánja,Arik nevét ajkaira veszi,ahogy Donon Doren bízik az alapítóban,ahogy a mondák erdejének harcosai lelnek újra erőre....ahogy a törpék büszke népe dalolja az ősök történetét.
Szyl pörölyéből híveinek ereje sugárzik elő....ha elemekkel el nem pusztíthatják őket,tán az érkezők beléjük fektett kéréseit meghalva még tehetnek utoljára értük,hogy hitük hatalma legyen az mely által maguk a hívők lehetnek uraiknak kovácsa,és az ősmágusok pedig lesznek a hüvely,mely közvetíti akaratuk.*
-Jó az amit jóvá teszünk!
*Hangzik a törpe légiók ősi mondása....meglendül a pöröly,mithril szín fény tőr elő a fegyverből,vakító fény oszlopként támadva az Úrra.*

=-_Callisto_-=

- Ez csak anyag... mint a hús... Életet _MI_ lehelünk belé!
- Alkudj hát meg, te "teremtő"! ..vagy térj vissza a feledésbe, oda, ahonnan előbuktál!
*Callisto hangja mennydörög, alakja testtelen lobogássá válik, mely mintha vonzana, eggyé kapcsolna mindent. A hit ereje, az érkezők közös akarata nekik is megadhatja az erőt, hogy egyként nézzenek szembe e "teremtővel". Sár és tűz, víz és szél elegyével szemben, mindaz, ami uralma alá hajtja ezeket, mely élettel tölti meg Corvus földjét. Élet! Ezt adják ők ennek a nagy teremtőnek a "művéhez".
Ha a többiek engednek ennek a hívásnak, kiteljesedhetnek egy kollektív, hatalmas erővé, mely korántsem az, amin Zurrah Mótah kacaghat. Egyenlő félként állnak akkor szemben, mert az anyag nem több az életnél, de az élet se létezhet anyag nélkül. E harcot le kell zárni. Le! ..mert ellenkezik minden Törvénnyel. Oly Törvényekkel, melyek _Mindenek_ felett állnak.*

[Pheadras]

*A sziget lezárult,s kik benn voltak,itt ragadtak.A Vahadok eggyé olvadtak,s az elemekből épült falak köröttük örvénylenek.
Az elemeket uralják ők.Ám hiába teremtették meg a vizet s minden mást,életet az ősmágusok leheltek bele.Az érzések az örömök és bánatok ők.
Callisto terve jónak bizonyul,s a főnix csatlakozik is hozzá.Egy szárnycsapással a bosszúálló mellett terem.
-Te teremtetted a világot s ami rajta van.De mi teremtettük az érzelmeket,mienk a hit,a bizakodás a bosszú.Mienk a fény.....-szól éles hangon,s kitárja szárnyait.Testéből vakító fény tör elő,s hatalmát Callistoéhoz adja,s ha szellemük eggyé válhat akkor csatlakozhat minden ősmágus,hogy lezárják végre az évszázados háborút,s eljöhessen aminek jönnie kell.*

[Drenule]

*Kudarcot vallott, de legalább némi elismerést kicsiholt a dögből. Nincs más ötlete, mint Callistóé, ezért csatlakozik hozzá. Konok, vadul lobogó éjfekete lánggal ég, miközben ő is megnyilatkozik.*
-Tiétek a matéria, a teremtés és halál. De ami közte van, a miénk! MI teremtettük a mindent lebíró akaratot, a törekvést és vágyat, a kitartást, hűséget és reményt....miénk a Lélek Tüze!

[Gyermek]

*dühödt villanás a szemekben, viharszín, haragvó áradat. Kardja a semmit szeli, villámai mit sem érnek az egyesült vahad ellen... De a düh, Callisto érintése az, mi mégis cselekvésre sarkallja.
Az a düh, mely az Érkezők felől sugárzik felé. Akárcsak az erő, mely atyja szentélyében megnyilvánul. Az áhitat, mely onnan ered felé, Sziklaöböl egy apró helyéről. Vagy épp az ispotályból, hol megannyi hálás lélek szólítja őt nevén. Bár sokan nem ismerik még, neki mégis elég ez, hogy tudja: ha veszni kell, sem cselekszik hiába.
Szyl egymaga indította most a támadást, s a többiek Callistohoz csatlakoztak. Hogy eggyé váljanak mind, a Gyermek köddé esik szét újra, hogy a magányos törpe és a három másik testvér - míly furcsa is kimondani - közt maga legyen a láncszem. Kardját a kemény sziklába vágja, miközben kinyújtja két karját. Egyik keze a főnix szárnyát karolja át, a másik a törpe vállán nyugszik.*
- Az Érkezők akarják így, nem csak mi, nem csak én... Atyám értük küzdött, ezt teszem én is, ezt tesszük mi is... Sziklaöbölért, Távolrévért, Pormederért, Ötbányáért, Fehérhonért, Zöldvölgyért... És azokért, akik készek voltak egykor értünk, a hitükért áldozni életüket. Mert nem hinni kell, élni inkább, szabadon, a döntések jogával!
*Zendül a kamaszkorból kinőtt fiú érces hangja. Mintha az apjára hasonlítana... S mellvértjén felizzik a jel, a villámmintázat, a nimmadok jele és ereje, majd éles, vakítóan fehér fényű kéve csap ki belőle, csatlakozva a többiek támadásához. Ha győzni tudnak, csak együtt győzhetnek, ha vesznek, olyan példát mutatnak, mint még soha, senki sem...*

Kegyelmes

*A világ változik. Az élet is vele. De a lélek örök...
Változások történnek, szélsebesen. Mikor Zujm megjelenik, Kegyelmes mozdulatlanul tartózkodik helyén tovább. Elhalványult néha, de most azonnal visszatér. Vératya körüli fénylándzsái szétoszolnak, s elszállnak a széllel. Földmozgás, szél és tűz. A négy elem egyesül, s tán valóban Corvus teremtője áll velük szemben. Ekkor már lendül Kegyelmes fénylő alakja, kissé távolodik, hátra. Nem menekülni készül, csak nem akar túl közel lenni...
S menekülni úgy sem lehet már. Jéggé fagy a hegy határa, börtönné válik a Tanács.*
- Itt van hát a vége a történetnek...
*Mondja ki halkan a szavakat.*
- ... de két történet hangzik most egyszerre, s én nem vagyok biztos abban, melyik záródik le ma...
*Ősmágusok vagy A Vahad...*
- Testvéreim!
*Sosem nevezte így a többieket. Soha ezelőtt, de most ideje tán.*
- Egyenkénti támadásoknak ereje nincs. Egyesítsük mi is erőnket!
Lelkeinket mindig egymás ellen fordítottuk! Bízzunk meg egymásban! Nyissuk ki lelkünk kapuját, s engedjük be a másikat! Próbáljuk meg. Talán nem sikerül, s elveszünk. De tán _mi is egyesülhetünk egy Ősmágussá_... soha senki nem próbálta meg, itt az idő, hogy megtegyük!
*Kiált föl hirtelen. Hangja minden ősmágushoz szól. Talán ők is egyesülni tudnak? Kegyelmes megpróbálja hát a lehetetlent...
Felfénylik teste, s megnyúlik. Humanoid formája elmosódik, s egy íves kapuvá alakul. Transzba esik lelke, s azt megnyitja a többiek előtt. Kapuvá válik, melybe tán megpróbálhatnak mind ´csatlakozni´ eggyé válva ezzel... nem biztos, hogy működhet, de tán...*

¤ Az Arctalan ¤

Alighogy a Vératya lerázza magáról a meggyengült kötelékeket és újabb testvérük vérét veszi, megjelenik Zujm. Erre valószínűleg egyikük sem számított, pedig számíthattak volna, hiszen erejük egy morzsáját sem használták fel arra, hogy gyűlésüket titokban tartsák. Amilyen amatőr módon viselnek hadat, az mindenképpen az Érkezettekhez teszik őket hasonlatossá, ez pedig megmosolyogtatja az Arctalant. Callisto kezdeményezésére feltehetnek mindent egy lapra, lesz, ami lesz... Ő pedig nem riad meg a Végzet útjának tapodásától, ebben leli minden örömét.
Kékesfehér ragyogássá lényegülve először körbeöleli az egyesülő erőt, majd belé olvad, még színesebb kavargássá, a reményben, hogy még hihetetlenebb hatalommá tevék önmagukat. Aláveti magát a teljes egységnek, hagyva, hogy egója kiszökjön a lényét jelentő eszméből és hívei szívébe meneküljön, hiszen most legfeljebb nekik van rá szükségük. Vajon a többi ősmágus is képes lemondani önmagáról, hogy végül mentsék azt?...

Kegyelmes

*A megnyíló kapu körülöleli tehát a már egyesülő ősmágusokat, s így kavarogva egy erővé... Callsito... Pheadras... Drenule... Gyermek... Arctalan... és Kegyelmes immár...
Ha a többi ősmágus is csatlakozik, erejük többszöröse tán elég lesz...*

//Bocs, de visszaolvasva eléggé félreérthető volt az előző reagom. Ezért most "pontosítok"//

~¤~ Gaia ~¤~

*Vératya megjelenését szótlanul figyeli, csak akkor rezzen meg fehér fényalakja, amikor egy-egy társa elbukik az idegen hatalommal szemben. Zöldszínben pompázó szemeiben kavarognak az árnyalatok, miként a düh és a féltés váltakozik lelkében. Nem akarja vesztét látni testvéreinek...
Végül maga Zujm jön el eléjük, s az Anya elé rögtön ketten is lépnek védelmezőn: Luna és Pheadras. Hálája apró villanással érinti meg a két segítőt, de Gaia maga kilép mögülük, hogy aztán az egyesülő Vahadok szemébe nézhessen.*
- Zurrah Mótah..? Milyen teremtő az, aki elpusztítaná, amit ő hozott a világra? Milyen atya, milyen anya?
*Hiszen, ha a szemben álló a Minden teremtője, ők pedig "csak" ősmágusok, ennek a teremtőnek a kreálmányai, hát bizony szülőként nem szerepelt túl jól...
Nem kívánja a harcot egyetlen porcikája sem. De ha szóval nem hathatnak a Vahadra, ő maga is erejét adja a többiekéhez. Az Anya teste lesz a hús és a vér, az alak, mely egybefoghatja a többiek erejét. Hogy ne egyenként szurkáljanak apró tüskékként a másik talpába, hanem egységes fegyver legyen hatalmuk a fenyegetéssel szemben. Mert bár a Vahad minden elem, egyenlőkként léphetnek fel ellene. Közöttük is megvan minden olyan, aki képes egy, vagy több elemet irányítani. Együtt sikerülhet.
Ha nincs már más megoldás, csak a harc...*

[Lómedien]

*Talán Drenule egyedül kevés... Talán a Gyermek egyedül kevés, de ha mind... a gondolat megszakad, ahogy az elemekből eléjük lép az eddig nem látott alak. Szavai nyomán szeme zöldje megnyugodni látszik. A többiek után halkan szól, szinte dalol.*
- Ha te vagy az úr és az asszony, a vahad és maga corvus, akkor tudnod kell, amit testvéreim mondtak, igaz. Hiába teremtesz múlandó földet és húst, ha nincs benne lélek, hit, és értelem. Te is hozzátettél valamit-e világhoz, és mi is. Elveheted, amit mi hoztunk létre, de akkor porba hullik saját munkád is. Hát gondold meg. S ha mégsem, mi megkíséreljük megmutatni az Érkezőknek, az élet maga a hit, s élet nélkül a test mit sem ér. *Jobban örülne a békének, mint a harcnak. Benne nem lobog Callisto tüze, nincs meg benne Drenule ereje, sem a Gyermek elszántsága. Szyl, Phaedras, a Kegyelmes, Gaia és Luna, és mind kik itt vannak még... mind mások, mégis egyek valamiben. Kevés esélyét látja, hogy Zurrah Mótah jobb belátásra tér, s ha nem teszi, ő is csatlakozik a többiekhez. alkaja megremeg, s vízpermetté válik, hogy Kegyelmes kapuján átsuhanva a többiekkel összefonja erejét.
Ha már nincs más megoldás, csak a harc...*

¤Luna¤

*A békítő szavakra megvetően horkant. Menniük kell? Mily érdekes, hogy _pont_ akkor, mikor megjelenik az ellenség...
Az egyesülés először letaglózza, majd csak elvigyorodik s kivillantja fogait, levetve eddigi szelídségét. Mikor Mindenek Anyja előlép, Luna akaratlanul is megrezzen, rántaná vissza, hiszen kinek hiányzik több veszteség? Míg Gaia beszél, dühödten fújtat mögötte, egyre csak az Egy Vahadot méricskélve. Úgy tűnik, a hegy jött el Mohamedhez, de ha már így alakult, ő áll elébe. Callisto egybehívja minden ősmágus erejét, ám jómaga picit tétovázik.. lenne pár szava ehhez a beképzelt förmedvényhez, hiszen olyasmiket állít, amitől legszívesebben isztérikusan felkacagna. Még hogy ő lenne a Teremtő? Számára egyetlen Anya, Szülő létezik, az pedig Gaia, ki épp most társul a többiekhez. Tán a vahadok nem az Anya testét tapodják? Tán nem az ő vizei felett uralkodnak? Ám nincs idő mérgelődésre, pillanatok alatt foszlik teste ezüstös fénygomolyagra, mely hozzáadódik az egyre növekvő erőgóchoz. Ha Gaia a test, ő maga lesz a kar és az elme ereje, mely határozott, pontos, és végzetes csapást mérhet Zurrah Mótah-ra.. Őt nem zavarja a harc. Már az első pillanattól fogva készen állt rá, s bár nem sikerült békésre a tárgyalás, talán most és mindörökre le lehetne zárni ezt az egészet...*

[Három nővér - Meila]

*Vératya után nem sokkal megérkezett Zujm is, személyesen tette tiszteletét az ősmágusok színe előtt. A Sast ez nagyon meglepte, mert nem számított ilyen történésekre. Egészen érdekessé vált ez a kis tanácskozás a kezdete óta. Úgy tűnik, hogy lesz még meglepetés. Végig pillant a társain, és testvérein is. Beleszólása nincs a dolgokba, hiszen nem olyan nagy erőt képvisel. Így csak szemlélőként vesz részt, de ha olyan döntésről van szó, akkor már kinyilvánítja a véleményét. Nagy meglepetés közepette Zurrah Mótah is megjelenik aki Corvus teremtőjének vallja magát.*
~Ő lenne a teremtő!~
*Kegyelmes megszólítja az ősmágusok összességét és egy beszédet mond, amely inspirálóan hat az Áldásosztóra. Tehát követi Kegyelmest és a többi nagy hatalmat, így ő is nekiáll az összeolvadásnak, melytől egyre erősebbek lesznek.*

*** Lhon`ma O`ma ***

* A sziget fölé érve az ezüstös gömbbé vált alakja megáll ereszkedésében, s csillámlóporként hull alá. Az út el van zárva a szárazföldtől és a tengertől, de nincs az égtől, ahonnan végignézte Zurrah Mótah megtestesülését. Gondolatai felsziporkáznak a poresőben, s ha hangjuk nincs is, mégis hallhatóak: *
~ Corvus teremtője vagy talán, a sárgolyóé és a rajta lakó szörnyeké. Az Érkezőkhöz semmi közöd, mégis az Érkezőkre van szükséged. Nem mutatja-e, hogy te vagy a gyengébb? Rajtunk, általunk akartál eljutni Thrillionba, pedig ahhoz sincs közöd. Ahhoz kellenek az Érkezők... egy-egy kis szilánk, kis szikra az ősi, tiszta Városból! Pedig mi vagyunk a szikrák, sok kis szikra, külön talán gyengék, de együtt erősebbek vagyunk a te tüzednél, vizednél, földednél és levegődnél, erősebbek és tisztábbak vagyunk! Nem magunkért harcolunk, hanem gyermekeink, az Érkezők lelkéért, s ezért nem nagy ár a halál. Az Istenek halnak, az ember él... ~
* A felszín közelébe érve az ő csillámló porszemecskéi is beleolvadnak a többiek közös akaratához és erejéhez, magukkal víve mindent, amit hordoz: a lélekbe, a szeretetbe és a jóságba vetett hitet, a megértést és az anyai önfeláldozást. *

Zurrah Mótah

-          Új mutatvány, vásári bohócok? Még a végén nevetni is fogunk.
*Hallatszik a sok beszédre a válasz*
- Ősmágusok vagytok, ugyanolyan Érkezők, mint bárki más, csak megkaptátok tőlünk a Szérumot, hogy sokáig élhessetek. A legönzőbbjei voltatok már akkor is azoknak az Idegeneknek, kik Corvus-ra jöttek. Persze, immár TI teremtettétek az Életet is, sőt! Rég kihaltatok volna nélkülünk, mint megannyi társatok, szeretőtök, és némelyikőtök gyermeke. Tőlünk lettetek hosszú életűek, különlegesek, és Ti vagytok a Vahad VALÓS kísérletei. Nem az Érkezők. Ők csak formában különbek, mint az általunk gyúrt Igazak - akiket Ti orkoknak neveztek -, vagy Ügyesek - kiket goblinnak neveztek. És most TÁMADJATOK! Támadjatok, és hasítsatok keresztbe. Erre az órára vártunk évszázadok óta, mióta megitattuk veletek a Szérumot. Gyerünk!
*Ösztönzőül egyik kezéből egy hatalmas szikladarabot, a másikból egy tűzlabdát küld az egyesülő ősmágusok felé*

[Szörmók Szyl ]

*A Gyermek közvetítésével, a törpék ősatyja is egyesíti testvérével erejét.*
-HALLAK TITEKET FIAM!....TUDJÁTOK MEG......BÜSZKE VAGYOK RÁTOK VÉREIM! KHAZAD DAIMANO! (Az ősök védjenek)
*Bődül el a vén a harcos,nem sokkal Mótah kihívása után. Pörölyének ezüst oszlopa mind nagyobb és nagyobb lesz,míg végül körbe foly minden jelenlévő ősmágust.Calistot,Drenult,Lhonma Oma-t,a három nővért,Lunát,Lómedient,a Kegyelmeset,Arctalant,Gaia-t,Pheadrast ,és végül magát a Gyermeket.
A törpe légiók egésze küldi imáit az ősnek,és nem kéréssel fordulnak,ha nem támogatást nyújtanak az öregnek,és minden nagy ősnek.Együtt térdepelnek harcososok,és papok ,bányászok,kézművesek a sziklakatedrálisban ötbányán. Kórusok zengi be a bérceket,hidalja át városok távolságait...ez a törpék népe,ezek az ő bátor vérei,kik bármí szörnyűre is forduljon jövőjük sose adják meg magukat a sötétnek.
Magma fénye, a szent mithril,a szikla ereje és a becsület az melyet nagyra tartanak...de hitük az mely egységé kovácsolta most őket.*

//Az imádság ic megtörténő esemény . Ötbánya-Alsóváros- Sziklakatedrális//

***Az eggyé olvadt ősmágusok ***

*Megfoghatatlan, testtelen ragyogássá állnak össze a tanácsra gyűlt hatalmak, mely ragyogás apró fénypászmák felé villanó százait gyűjti magába folyamatosan: az érkezők beléjük vetett hitét. Corvus élő lélegzete. Nem bosszútól tomboló, nem hatalomra törő, nem anyaként óvó... Mindezek elegye, kioltva s megerősítve, tiszta entitássá sűrűsödve. Ahogy szólal, hangjában semmi nincs, ami az érkezőké lenne, s mégis minden egymáson, egymás fölött s mellett hangzó zöngéjében őket idézi.*
- ..nem belőled vagyunk... mi _belőlük_ vagyunk. *A hit ereje, az ékezők szívében élő imádságok az isteneikhez, félelmük tőlük, beléjük vetett reményük... fénylő árként söpör végig Corvuson, hogy talán egyazon pillanatban vissza is térjen ebbe az entitásba. A felé küldött szikla és a tűzlabda is elnyelődik ebben a megfoghatatlan "testben", mert hiszen nem húsból, nem ilyesmivel sebezhető anyagból van gyúrva. Életből... hitből.. érzésekből... akaratból.. A tűz hevéből, a szikla Corvust tartó erejéből, a víz kiismerhetetlen természetéből, a lég illatából.*
- Mindened bennünk van.. lényed alapkövei.. TE is vagyunk... és több annál.. Sokkal több... *mondja s hívását kiterjeszti Zurrah Mótah felé is, hogy ez elegybe olvadjon, Corvus teremtő, alkotó, álmodó és lüktető szellemét egyetlen lénnyé fogva.*

Zurrah Mótah

-          Keménykedtek. Nem támadtok. Akkor én jövök!
*Állapítja meg, majd minden elemet harcba hív, mik Corvus-t alkotják: a földet, a vizet, a tüzet és a szelet. Az egész világ megbolydul, és egy pontba koncentrálódik az ereje, majd egy hatalmas csapással egyszerre zúdul mindez az ősmágusokra.
Nincs az a hit, az az erő, mely ennek legalább durva legyengülés nélkül ellent tudna állni. Vulkán nő a "szellem-lény" alatt, mely vadul kezdi okádni magából Corvus magját. Ökölnyi jégdarabok és villámok zikáznak felülről egyszerre. A szél pedig igyekszik beköltözni a lélekbe, és onnan fagyasztani azt.*
- Fájdalom reátok, s mindre, ki megtagad! Hozzám tartoztok - és most végetek, ha nem támadtok!

[Három nővér - Llamar]

- Várjatok! Ne támadjatok! *kiállt fel, ahogy hirtelen megjelenik az egyesült vahad-lény, és az ősmágus-egyveleg között.*
- NE támadjatok! Csak egy picit maradjatok még nyugton. Tegyük fel, hogy igazat szól. Csak tegyük fel. Ő teremtette Corvust. Callisto, azt mondod, mi is ő vagyunk. Ő azt mondja, hozzá tartozunk. Miért ne lehetne? Hiszen a régebbi tanácsban is együtt voltunk még. Igaza van. Nem vagyunk különbek az érkezőknél, épp csak nagyobb befolyásunk van. De ő sem több. A természetet testesíti meg, de csak addig létezik, míg Corvus. Ha nem lennének érkezők, akik hinnének benne, üres sivatag maradna csak ez a világ, sivár pusztaság, amiben ő maga sem létezhetne. Talán tényleg tőlük kaptuk a Szérumot, talán tényleg kísérletek vagyunk. De ez nem jelenti azt, hogy kevesebbek lennénk nála. Látjátok, mindenáron támadásra akar késztetni minket. Vajon miért? Kíváncsi, vajon teremthet-e különbet, erősebbet magánál. Ha nem, akkor újrakezdi, új világ, új érkezők, új ősmágusok. A természet kezdettől fogva létezik, de kell neki, aki felfoghassa. Ezért vagyunk mi mindannyian. Nem tud elpusztítani minket, ahogy mi sem őt. Hozzá tartozunk, és mi hozzá. Hogy is győzhetnénk le a természetet? Az érkezők természetbe -a vahadokba- vetett hitét sem győzhetjük le, de kiegészíthetjük. Nem egymással kell egyesülnünk, hanem vele! Mi mindannyian csak az érkezők hitének megtestesülései vagyunk, még ha hatalmunkat a Szérumtól kaptuk is. Amíg van egyetlen lélegző érkező is, addig ez a harc nem dőlhet el. Erőszakkal biztosan nem. Ez csakis döntetlennel végződhet. Hagyjunk fel a harccal, és legyőzés helyett olvasszuk magunkba. Mindannyian tovább létezünk majd az érkezők hitében. Nem külön-külön. Együtt. Gyertek. Gyere. * néz farkasszemet Zurrah Mótahhal, majd int a többi ősmágusnak, hogy cselekedjenek ők is így. Fejét lehajtja, kezét oldalra emeli, és vár. Nem tudja, valóban így van-e, de a végtelenségig nem húzhatják ezt a harcot. Ha tévedett is, jelen állás szerint úgyis elbukna.*

[Gyermek szellee az elegybeng]

*Csak egy gondolat,mi megfogann az egyesült erőben.*
~S ha általunk akar halni,hogy lelke a kapukon túlra juthasson? Ha csak mi lehetünk azok,akik oda juttatják? Ha így nyerhet minden és mindenki felett végső hatalmat, ha megismeri a Kapuk misztériumát is?
*Ereje egy a többiekvel, ahogya ín is,mi testükbe mar.*
~Ha vesznünk kell,vesszünk, de ne adjuk meg neki, amit akar!~

***Az eggyé olvadt ősmágusok ***

*Zurrah Mótah nem érti... úgy tűnik most, mint egy csöpp gyermek valami ismeretlen előtt, melyhez foghatót még sosem tapasztalt, melyet felfogni képtelen. De "keménykedik", csapkolódik, mert a tettel legalább leplezi saját határainak végét.
Ez a lény, mely előtte dereng most, meg sem próbál ellenállni az ellene küldött elemeknek. Magába fogadja őket. Átáramlanak, elnyelődnek benne, mert az Ő részei is.
Habár egyre egyértelműbb, hogy Zurrah Mótah ezt próbálja elérni, támadás továbbra sem éled... csak ez a hívás... ez a vahadok köré fonódó érzet, ami egyre jobban kitárul, hogy áthassa őket.*
- Hozzád tartozunk.... Hozzánk tartozol.... *visszhangozza belefúrva magát a gondolatokba, az akaratba. Az anyagtalan entitás kinyúl felé, ahogy a víz körbefonja a belé merülő testet, zsigereibe plántálja magát, mint a hit maga, hogy a nagy egész részévé tegye.*

Zurrah Mótah

- Ha támadtatok volna, maradhattatok volna.
*Feleli az egyesült Vahad, aztán egy hatalmasat ordít, melybe beleremeg az egész sziget, és bődületes erővel belecsapódik az ősmágusokba. Ő tudta, mi fog történni, az ősmágusok - valószínűleg - csak sejthették.
Hatalmas robbanás takarítja el Corvusról a Kincsek hegyének nevezett szigetet egyszer és mindenkorra. Sziklaöbölben, Zöldvölgyben és Távolrévben vad hullámokat ver a tenger, Pormederben és Ötbányán őrült szelek kezdenek süvölteni - a világ egy pontban egyesül. Az egyesülés pedig rövid időre lebontja a világok korlátait, egy Kapu nyílik vissza Thrillionba, mely a Vahadot és az összes Ősmágust, kik még jelen voltak _bármilyen_ formában, magával rántja úgy, hogy soha többé nem tudnak visszatérni.
A Vahadok megjelenésének helyén mindenhol egy kőoszlop emelkedik az alábbi szöveggel*

"Érkezők!

Az ősmágusok, kiket a Vahad szérum tartott idáig életben, javarészt elhagyták Corvust, és visszatértek urukkal, a Vahaddal Thrillionba. A megmaradt ősmágusokat a Ti feladatotok elpusztítani. Különösen a Vahad-híveké, kik hamarosan követik - az ősmágus-szolgákhoz hasonlóan - urukat a mesés Thrillionba. Egyek lettünk áldozásotok által, egyek leszünk Corvuson túl is."

*És ezzel nemcsak a Vahad, hanem az ősmágusok kora is szinte egy pillanat alatt lezárult Corvus-on. Nincs többé Drenule, nincs többé Gyermek, se Callisto. Nem emlegetik többé Szylt sem úgy, hogy megjelenne bárkinek, se a Három nővért. Az Érkezők hamar rájönnek, hogy innentől csak magukra számíthatnak. A világ megváltozik... és egy jó kard innentől többet jelent, mint bármilyen hit. Hisz csak a bolond hisz abban, ami nincs többé.*