Szavabreh visszaemlékezései II.

Szellemlovag kaland

//Szellemlovag kaland - private//

*A csatazaj hirtelen elült, s Breh ott maradt egyedül a tejfehér ködben. Hirtelen nem is tudja, mit is tegyen. Eddig legalább a hangok alapján valamelyest tudott tájékozódni, de a beálló hirtelen csöndben elveszti maradék irányérzékét is. Az árnyak becsapják, tévútra vezetik, és ő sem tudja, de körbe-körbe jár, nem közeledve társaihoz. Már épp azon van, elkezd kiabálni, hátha nem csak a szörnyek hallják meg, mikor egy árnyék válik ki a ködből. Egy mozdulattal harcra emeli pengéjét, s csak mikor felismeri a lovast engedi le.*
- Hála Kymelnek! Nil! Itt vagyok.- integet erősen, felhívva magára a figyelmet.- Hol vannak a többiek? Mindenki megvan? Mi van a karoddal? – *kérdezi egy szuszra, nem is palástolva megkönnyebbülését, nem kell egyedül bolyongania ezen a nem igazán barátságos tájon. Ha kell, és van rá idő, segít bekötözni Nil sebét, majd együtt megkeresik a többieket.
Az immár összegyűlt lovagok között megáll, kardját a földbe szúrja, s várakozóan néz Edinre.
~ Asszem, akár futhatnánk is. El innen minél gyorsabban! ~ fut át a gondolat rajta, ha szerencséje van, így gyalogosan is kikeveredhet ebből a helyzetből, de szavai még nem mutatják a kezdődő pánikot.*
- Talán vissza jöhetnénk később, kicsivel nagyobb csapattal, nem, nagyon nagy csapattal!- *javasolja, s ha kell azonnal indulásra kész.*

Szavabreh barátom, javallom pattanj fel mögém, az én ménem elbírja kettőnk súlyát, s szerencsére eme vészterhes vidék véres karmainak nem sikerült még húsába marniuk...
*Megpaskolja az állatot, mely láthatóan sokkal nyugodtabbá vált a harc utánra, talán beérett vadóc természete, s megértette, hogy Alexius jobban óvja tán, mint saját testiépségét...
Ha Szavab elfogadja az ifjú Mor-Bain ajánlatát, akkor az indulás előtt még másfélkezesét ákötözi nyeregszíjának oldalához, majd ekép szól.*
Ha jót akarsz mindkettőnknek akkor a combomhoz ne nagyon érints semmit, meglehetősen csunyán sikerült elintézniük... De három lidérc életébe került...
*Jegyzi meg mosolyogva, majd, Edin mellé zár, s lovát a megadott tempóra ösztökéli, vélhetőleg, mire visszatérnek Öbölövbe az állat kellőképp le fog gyengülni a súly alatt, akkor tán, majd Myrel is átvehetne Szavabreh-t, de ezt majd az idő eldönti...*

Egy pillanatig azt hitte, majd futhat a lovak mellett, ameddig bírja, s lélekben már felkészült arra a pillanatra, mikor nem tudja a tempót tartani, s elmarad a ködben.

//Szellemlovag kaland - private//

­*Az indulás parancs még a földön érte. S a megiramodó csatalovak is hirtelen törték meg a ködöt, patáikkal felkapálva a véres, nedves földet. A földből kirántotta a pengét, s eltökélte, nem adja könnyen az életet, bár esélye nem lesz, egyedül, az ismeretlen, és ellenséges tájon. Az ifjú Mor-Bain hátasával, s ajánlatával, abban a pillanatban farol Breh mellé, mikor felvetődik benne a kérdés.~ Na most hogyan tovább, próbáljak egyedül gyalogosan kijutni a tejfölből, nem hátráltatva őket, vagy kockáztassam lassúságommal az ők épségét is.~ s talán csak Alex „segítő keze” választotta el attól, hogy egy hirtelen döntéssel nem tűnik el a ködben, jobb esélyt adva társainak a menekülésre. Ha az ember hibázik, annak mindig következménye van, ha harcban, vagy harci körülményekben hibázik, annak végzetes körülménye lehet, s ő hibázott. Nem szabadott volna egy szinte teljesen ismeretlen lóval elindulnia, s saját hibájából nem akarja kockáztatni társai épségét.*
- Köszönöm Uram.- *mosolyodik el, s kardját Alexnek nyújtva megpróbál felhúzódzkodni a lóra, rettentően vigyázva ne is érintse társa sérült lábát.* – Bocsánat.- *szól, ha nem sikerülne fájdalomokozás nélkül a hátast megülni másodikként. S magában megfogadja, ha kell, abban a pillanatban leugrik a lóról, mikor úgy érzi, plusz súlyával életveszélybe sodorja társát, megmentőjét. Aztán lesz ami lesz…….*

Csendesen, szinte szótlanul érkeznek vissza a küldetésről. Társaihoz hasonlóan ő is gondolataiba merülve teszi meg az utat visszafelé. Szerencsére a hazavezető út minden baj nélkül folyt, semmi nem akadályozta a kis csapatot a hazatérésben. S elhagyva Ködvölgyet a társaság hangulata is jobb lett, de a taktikai visszavonulás, bárhogy nevezzék is, inkább vereség mint más.

Gyakorló tér

[ szoba majd gyakorló tér]

*Hajnalban szobatársa motoszkálására ébred. Tudja jól, az öregek keveset alszanak, de hogy ennyire, azt nem is képzelte. Álmosan az ágyából figyeli Kadart, ahogy előcsomagolja kardját, s elindul ki a szobából. ~ A hajnali edzés nemesíti a szívet és a lelket ~ jut eszébe első oktatója szavai, és megfontolja, vissza aludjon-e inkább, vagy csatlakozzon társához. Rövid hezitálás után elhagyja az ágy kényelmes melegét, s öltözni kezd. A ruhája fölé vértet ölt, s a karvédőkről sem felejtkezik meg. A falnak támasztva ott áll az új kétkezes kardja. Messze nem olyan szép és kidolgozott, mint amit lovával együtt a Ködvölgyben hagyott, ~ Szegény Gwuff már biztosan a csontjain lakmároznak azok a szörnyek, remélem a torkukon akad néhány falat ~ de a célnak tökéletesen megfelel. Markolatára még előző este bőr szalagot tekert, magakadályozandó hogy kicsússzon a kezéből. Elkészültével az udvar felé veszi az irányt. S legnagyobb meglepetésére nem csak az öreget találja. ~ Úgy látszik mást is elkerült az álommanó ~ vonja meg kissé vállát és közelebb lép az idegen fiatalemberhez és Kadarhoz.*
- Üdv és jó reggelt!- *mosolyog Kadarra, s az ismeretlenhez fordul*.- És önnek is üdvözletem, uram. Még nem találkoztunk személyesen, így engedje meg, hogy bemutatkozzam. Szavabreh.- *hajol meg kissé, s miután a köszönésen és a bemutatkozáson túl vannak egy kissé távolabb vonul, bemelegíteni, egy kicsit magában gyakorolni.
Lassan neki kezd, elsőként a beállásokat gyakorolja, sorra véve mind a tizenkettő alapállást, a vaskaput, a vaddisznófogat, a rövid és hosszú állásokat és a koronát. Egyre gyorsuló ütemben váltogatja, figyelve a szabályos tartásra és a súlypontjára. A kard hegye suhanva szeli át a hideg levegőt, ahogy a tartása változik, egyszer a föld felé, egyszer a magasba, oldalt és hátra lendülve. Lassacskán bemelegszik, az álmosság tovatűnik, és megtalálja szokásos ritmusát. Már nem csak az állásokkal foglalkozik, hanem kimozdulva belőlük, támad, vagy védekezik, ahogy a nagykönyvben le van írva.
Mikor az első izzadság cseppek megjelennek homlokán, s épp társai közelében áll, leengedi a fegyvert, a másik kezével megtörli arcát. *
- Huh... ez jól esett.- *vigyorog.*

Kadar miután kezet fogott a fiatal férfivel és illően köszöntötte barátját, egy ideig pihen majd a melléjük sodródó Brehre emeli tekintetét.
-Na mi van urfi.-mosolyodik el az öreg -Megártott a reggeli torna.- viccelődiki, miközben eloldalaz a férfi melett és hogy kellő távolságba kerüljön Eleidontol és Brehtöl.
-Akkor vívás.- húzódik farkasmosolyra a vénember arc- Vagy netán félsz kiálni egy öregemberrrel Breh?- mosolyog tovább, miközben megemeli az irdatlan fegyvert, és a keresztvas fölött megmarkolja a pengét baljával, egésszen a nyaka magasságáig emelve a fegyvert, kissé a hegyét a föld felé döntve.
-Megnyugtatlak, szerintem még időben meg tudom állítani a csapásomat.- mosolyog és biccent a fiatal lovag felé, hogy ha kíván álljon harcállásba...

[Gyakorló tér]

A forma gyakorlatok után, csak egy kis pihenésre vágyott volna, hiába korán reggel van, és bizony rég volt, mikor gyakorlásra adta a fejét, de Kadar csak nem hagyja.
Kihívására nem lehet nemet mondani. De mosolya, vigyora nem lohad arcáról.
- Csak figyeljen jó uram, csak figyeljen! Nem szeretném lovagi pályafutásomat a gyakorlótéren végezni, de megígérem, a végén fölsegítem, a jó lovagi hagyományokhoz méltóan.- incselkedik, nem eleresztve füle mellett Kadar szavait, s meghajol társa előtt.
Néhány apró lépést ő is hátrál, teret hagyva az eljövendő harchoz. A kardja hegyével egy vonalat húz a porban, mintegy jelezve a határt, majd megemelve pengéjét, felveszi a kedvenc pozícióját. Mivel Kadar egyértelműen támadóállást vett fel, neki egy védekező technikát kell alkalmaznia egyelőre, s ez meg is felel a szokott módszerének. Bal lábát egy csusszanással előre tolja, majdnem egyenesen, jobb lába támasztékként kissé rogyasztva, a kard derék magasságban jobb oldalon, hátra felé mutat, kissé a föld felé. ~ Hosszú farok állás ~ mosolyog magában felkészülve gyakorló társa támadására. S már változik a mosolya, figyelemmel, és összpontosítással telik meg. Folyamatosan Kadar arcát, szemeit figyelve, lassan, oldalazva mozdul, szintén mozgásra késztetve társát, s próbálja kitalálni, felismerni, mely pillanat lesz, mikor Kadar megindítja támadását.

Szavabreh incselkedésére nem ad semmit,mert már az öt csapás múltán elkövetkező kombináción jár az agya.
Miután fiatal barátja is felveszi a harcállását, nem enged neki nagy teret a mozgáshoz, inkább gyorsan megindítja a kétkezesre oly jellemző támadást.
Még mindig baljával a pengét markolva meglendíti a fegyvert, nagy ívben a feje fölött. Mikor érzi, hogy a kard saját súlypontján átlendül, engedi balját és azzal is rámarkol a kard markolatára, így víve tovább a a csapást jobb irányba, kihasználva a kard lendületét és még bele is lép az ütésbe, ezzel is növelve csapása távolságát és erejét.
Breh taktikájától függetlenül a körív végén, bal oldala mellé vezeti a markolatot, hogy fékezze a lendületet és amint eléggé lelassul a csapás, egy döfésbe lép előre...

[Gyakorló tér]

Nem kellett sokáig várnia, Kadar egy fentről lefelé irányuló félköríves csapással indított, s ha nem gyakorolt volna, biztosan megpróbálta volna keresztezni az ütést, megkockáztatva, kiveri a kezéből a kardot az ütés ereje. De így csak egy gyors lépéssel és elhajlással próbálja kikerülni a pengét, s a szúrást egy oldalról, hátulról felfelé vágással elütni, amennyire lehet magasra a bal válla fölé. S ha sikerül, ő is előre lép, most már szinte test közelbe, s a kard markolata végével próbálja meg Kadar mellkasát megütni, mivel a pengéje a lendület erejétől nem gyakorló társa felé mutat. Ha éles küzdelem lenne, az arcára célozna, de nem akarja társát megsebesíteni.
Az ütés után, ha sikerül, ha nem, mindenképp hátra ugrik, távolságot próbálva nyerni.

Berh a jó harcoshoz méltóan megpróbálja kihasználni fürgeségét, a hatalmas kétkezessel szemben.
Egy gyors döfésbe lép be, amit meg is szakít azonnal, ugyanis Kadar kétkezese a sólyomállásból saját súlyánál és az erős karoknak köszönhetően gyorsan suhint a fiatal férfi felé.
Breh kitérése gyors és dinamikus, de Kadar ahelyett, hogy korrigálná a csapás ívét, hagyja kardjának végét a porba csapódni.
Ezt a lendületet kihasználva sodorja magát előre és a kard támasztékát kihasználva próbál egy tolórugással Breh gyomrába és lelkébe taposni.
Ha a fiú mégis kitérne, azonnal továbblép, maga után rántva a kétkezest és tengelye körül fordúu egyet, belevíve perdülését a pengébe...

[Gyakorló tér]

*Ahogy számított, Kadar a szúráspróbálkozásra azonnal reagál, az óriási kard süvítve csapódik lefelé, mint azt várni lehetett. Nem kellet sokat mozdulnia, hogy kikerülje a lecsapó pengét. Még egy pillanatra el is mosolyodik, milyen átláthatóan védekezik, társa. Egy kis mozgás jobbra és hátra, s már emelné is fegyverét csapásra, de az utána következő mozdulatra nem hogy nem számított, sőt, meglepi és meghökkenti, annyira, még mozdulni sem tud. Kadar csizmás lába nagyot csattan a mellvértjén, hátra tántorítva. Az egyensúlyát elvesztve botladozik egy- két lépést, majd elveszítve végleg, a porba esik. S talán ez menti meg. A forgó csapás elszáll felette, csak a szelével is megijesztve. Ha állva marad, lehet, sürgősen orvost, vagy Edint kellene hívatni. A nehéz kard ilyen vágása biztosan komoly sérülést okozott volna, még akkor is, ha vértet visel.

Lassan feláll, a mellkasából végre, kiszakad a bennrekedt levegő. Nagyot fúj, megrázza a fejét, hogy kitisztuljon az esés után a látása, s tisztelgésre emeli pengéjét. Egy biccentéssel, és fájdalmas mosollyal ismeri el, Kadar ügyességét, tudását.
Mikor már meg tud szólalni, s visszatér a normális légzése hangot is tud adni erről.*
- Szép volt lovag uram! Meglepett rendesen.- *mondja, de közben nem vesz fel új harci állást*
- Ha javasolhatnám, hagyjuk abba, vagy váltsunk gyakorló fegyverre, mielőtt valamelyikünk megsérülne. - * mosolya már visszatért, de a mellkasa még sajog, bár valószínű a mozgásban nem fogja akadályozni.* - Edin - *bök a fejével az udvaron kicsit távolabb megjelenő, lovakat vezető nagymester felé, nem nagyon figyelve, mit is cipel az egyik ló* - Biztosan nem örülne, ha egymást kaszabolnánk le, gyakorlásképpen..

Kadar megelődik azon, hogy milyen hatást ért el a a támadással, de csak ez után tudatosul benne, hogyha nem eset volna el Breh, akkor tényleg súlyos sebet ejtett volna rajta.
-Valóban, igazad van barátom, nem lenne bölcs dolog, ha tovább folytatnám a küzdelmet ezzel.- és vállára "penderíti" a kétkezes, majd elsétál a gyakorlótér széléhez, ahol leteszi azt.
Magához int egy szolgálót, hogy a raktárból hozza elő a gyakorlófegyvereket, főként két másfélkezest, majd visszaballag Brehhez.
-Amíg nem ér vissza az apród a fegyverekkel, addig ihatnánk valamit, rettentően fárasztó a kétkezes forgatása.- törli meg szinpadiasan ráncos homlokát, majd szusszan is egy nagyot...

Miután az öreg Erig felajánlotta ifjú barátjának az ivás gondolatát, nem rest cselekedni és az előzőleg nagy gonddal a pálya széléhez odakészített butykos felé indul.
Csak ekkor veszi észre Edint, amint két lovat vezet elő az istállóból, meg a kisebb gyerekhadat, amint összeverődik az udvaron.
Sőt, szinte a fél klán felvonul, ezen a szép reggelen.
Cygnus is, megjelent időközben és azzal az újonccal beszélget éppen, meg a jó öreg Tyron is lekeveredett az udvarra.
-Breh, jobb lesz, ha vigyázunk vívás közben, egy kész gyerekhad ólálkodik az udvaron teljes harcidíszben.- int a csöppségek felé, majd miután húz egyet a butykosból, átadja barátjának.
-Nézd, Tyron is kidugta az orrát, de máris a lányával veszekszik.- morogja halkan, miközben int neki is.
-Ed vajon merre tarthat?- kérdi, majd krákog egy kicsit, kimerítette a párbaj, meg a sok beszéd.
Méregeti Edint, meg a lovakat, mikor megpillantja az egyik nyeregen átvetett Marront.
-Ed a tolvajt viszi valahová.- kerekednek el az öreg szemei -Te nem vagy kíváncsi merre tart?- biccent Edin felé...

[Csoportosulás]

*A gyakorló pálya szélén a földbe szúrja a kardját, s nagyot húz a felkínált kulacsból. A reggeli mozgás elfárasztotta kissé, de a hűs bor felélénkíti. Kadar felszólítására ő is körbenéz, s tudatosul benne, tényleg tele van az udvar, s hogy gyerekek is vannak a környéken. A gyakorlás annyira lekötötte eddig, nem figyelt ilyesmire, s kissé szokatlan is a kora reggeli nyüzsgés.*
- Eddig azt hittem, Honie az egyetlen gyerek a rendházban.- *csodálkozik rá a hirtelen előkerülő csemetékre.* – Ha Tyron így halad, nem marad ideje semmire, a gyereknevelésen kívül, vagy felvehet egy dadust.- *vigyorodik el, s eszébe sem jut, nem is biztos, hogy hozzá tartoznak. Közelebb sétálnak, a összegyűlt társasághoz, megáll Edin és a lovak mellett. Köszön vagy int mindenkinek, attól függően, mennyire közel vagy távol vannak tőle.*
- Merre viszi, a mi kedves lovagtársunkat? Ha jól látom, nem nagyon élvezi a levegőzést, így sétáról szó sem lehet. – kérdi, a nagymestertől, miközben kicsit lehajolva a tolvajt vizslatja, öntudatánál van, vagy sem. – Elkísérhetjük útján a börtönbe? Már úgy is rég jártam a belvárosban.- nem is tud mást elképzelni, Edin a városőrségnek adja át, vagy rögtön a börtönbe cipeli. Majd Kadarhoz fordul, és a vállára teszi kezét.*

- És ha végeztünk, folytathatjuk a gyakorlást, vagy inkább reggelizhetnénk egyet a Zsugoriban, becsületszavamra mondom, megéheztem, s nincs jobb egy kis mozgás után, egy bőséges evés.- *s már a gondolatra is kordul a gyomra egy nagyot.*

/Gyakorlótér/

Kadar elkezd mosolyogni, barátja megjegyzését, az óvóbácsiságról, majd éppen akarna valami frappánsat mondani, amikor elkezd köhögni, de valahogy furcsán, nem úgy, mint egy meghűlt öreg.
Az agg lovag elfordul társaitól, nehogy rájuk kerehácsoljon. Tenyerét a szája elé emeli, ezzel is fékezve a köhögést és meggátolva, hogy arcátlanul valakire véletlen is ráköhögjön.
Végre egy jó fél perces erőltetett köhögés után abbamarad a torokpedzegetés.
-Biztos elkaptam valami nyavalyát.- krákogja, miközben visszafelé fordul barátaihoz.
Lepillant kesztyűjére, hogy menyire viselte meg az előző kis affér a torkával, de a látvány nem éppen biztató.
A bőrkesztyűn nyállal kevert véres válladék "díszeleg" és fehér ingjének karja is rózsaszín foltokkal tarkított.
Jobbját gyorsan háta mögé kanyarintja, majd társaira tekint.
-Úgyhiszem egy kis megfázás kínozza vén fejem.- mosolyodik el, ami igen groteszkül festhet, mivel a vén lovag megfeledkezett ősz szakálláról ás bajuszáról, ami szintén vöröses árnyalatot kapott ajka körül.
Kadar hirtelen mintha egy hajó fedélzetén érezné magát. A talaj elkezd inogni és a hangok is egyre távolabbinak tűnnek, a fejében halk zúgás egyre erősödik, miközben látása egyre homályosabbá válik.
Tesz hátrafelé néhány erőtlen lépést, majd mint egy zsák kő, úgy terül el az udvaron, majd szája sarkából vér bluggyan elő, megfestve a port a lovag arca körül.
Az öreg csak valami tompa lüktetést fog fel a világból, nem tudja hol van, mennyi az idő és egyáltalán él-e még vagy halott már, csak fekszik a porban és csak mellkasa lassú és még annál is erőltetettebb ütemben emelkedik és süllyed, minden kilégzésnél újabb vérpatakot kreálva szája sarkában...

[Gyakorlótér]

*Még félúton sem járhatott,amikor a beszélgető fegyveresek egyike - egy őszes hajú és szakállú alak - váratlanul hátratántorodott és hangos puffanással elvágódott.
Stu lábai földbegyökereztek,egy rövidke pillanatig a tehetetlenség teljesen megbénította.Mire újra engedelmeskedtek végtagjai akaratának,a szíve már a torkában dobogott,egyre gyorsuló léptekkel indult a megriadt csoport felé.*

[Gyakorlótér]

*Látta Kadart összeesni. Hirtelen nem tudta mire vélni a dolgot, de a lábai már vitték előre.~Mi történt?~folyton ez járt a fejében, és ahogy közelebb ért, látta hogy nagy a baj.Az öreg lovag véres arccal feküdt a gyakorlótér porában, szájából apró patakokban csorgott a vére. Mellkasa alig mozdult, talán már a végét járta az öreg. Köpenyét lecsatolta magáról, letérdelt a lovag mellé, kicsit megemelte Kadar fejét, és alácsúsztatta köpenyét. Majd segélykérően körülnézett...*

[Gyakorlótér]

Már indulna, a szobájuk felé, átöltözni, kissé felfrissülni, mielőtt a városba indulnának egy kis falatozásra, mikor Kadart elkapja a köhögő roham. Mikor az öreg visszafordul, rámosolyogna, de kikerekedett szemmel arcára fagy a mosoly. A fehér szakáll és bajusz pirosas színben tündököl, valami barbár, idegen arcot kölcsönözve a lovagnak. Döbbenetében kissé lemerevedik, így szegény társa segítség nélkül rogy össze. Csak a puffanás, ahogy a test a földhöz csapódik, téríti magához, s készteti mozgásra. Letérdel, és segít Eleidon-nak feltámasztani az öreg fejét, mást egyelőre nem igazán tud tenni.
~ Kymelre, remélem nem én okoztam.~ fut át rajta, eszébe jutva az ütés, amelyet a gyakorlás közben adott a kardja markolatával. Hirtelen elönti a bűntudat, magára fogva az esetet. Tehetetlenül, figyeli az öreget, ha sebesült lenne, tudná mit is tegyen, bekötné a sérülést, megpróbálná elállítani a vérzést, de ez, más. Még azt sem tudja megmozdíthatják-e, vagy már avval is kárt okoztak, hogy a feje alá rakták a köpenyt.
- Orvost! Szaladjon valaki orvosért!- kiált első ijedségében, majd új ötlet pattan ki fejéből.

- Edin!- az ordítása végigzeng az udvaron, reméli, vezetőjük még nem hagyta el az udvart, vagy meghallja a hívó szót.

[Gyakorlótér]

- Értem... *Mondja, majd letérdel a jó öreg mellé, kit nemrég ütött lovaggá önnön kezeivel Nagymesterré választása után. A klán egy fontos oszlopát látja az agg lovagban, de kötelessége volna segíteni akkor is, ha nem így volna. Ashron közben bizton boldogul a két lóval.... meg Marron testével.*
- Kymel! Adj erőt ennek a férfinak, ki hű szolgád e világon... *Kezdi erőteljesebben, hogy aztán hangjának ereje csökkenjen a mormogás szintjére, átmenvén idegen nyelvbe, amit az istenek által adott mágiát szólitja meg. Edin végighúzza a kezét Kadar mellkasa felett, hogy aztán rémült tekintettel nézhessen fel az égre -tanácstalanul.*
- Nem tudom meggyógyítani. *Mondja ki az igazat. Hisz tudja, érzi. Ő nem elég erős ehhez, s nem az a világ egyik gyógyfüve sem....*
- Ez valamiféle átok... *formálja a szavakat a többieknek, oly módon, hogy a beteg férfi minél kevesebbet értsen.* Ki kell derítenünk miféle. *Közben már egész kis tömeg alakul ki, soraikban Ed észrevesz néhány ismerős és egy egy kevésbé rémlő arcot is. Stu-nak most nem tud külön köszönni, hisz ez nem az ismerkedés ideje. A gyerekek viszont tán nem kellenének ide. Már így is sokat láttak, hallottak. Tyronnak próbál jelezni Ed, hogy a két kicsit vigye messzebb... Remélhetőleg érthetőn.*

[Gyakorlótér és TBC ]

A nagymester érkezésével, kissé megnyugszik. ~ Most már nem lesz semmi baj. Edin majd meggyógyítja, ahogy a tolvajjal tette a párbaj után.~ S jó felé kapizsgál, mert a vezér keze Kadar mellkasa fölé emelkedik, s belekezd az imádságba, hogy azután ne történjen semmi. Se fény, se villódzás, még egy halk pukkanás se. ~ Na, mi lesz? ~ türelmetlenkedik ~ Elfogyott a manna, vagy a hit? Mi az, hogy nem tudja meggyógyítani, és egyáltalán milyen átokról beszél?~ és sikerül összezavarodnia egy pillanat alatt. Értetlen képpel áll, s egy apró iciri-piciri ötlet sem jut az eszébe.*
- Hol átkozták meg, ki, mikor, és legfőképpen minek? – *nyögi ki, az első gondolatait, s rossz szokása szerint megint a szakállát kezdi húzogatni, csavargatni, mint minden olyan esetben, ahol nem tud igazán semmit tenni. ~ Lehet lovag társa jobban járt volna, ha tényleg a kardja okozta volna a sérülést? ~ S mivel a feltett kérdésre csak Kadar tudná a választ, ha egyáltalán tudná, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy az átkot, vagy mit, az ő tudtával ragasztották rá, és a lovag egyáltalán nincs olyan fényes állapotban, hogy ezt elmondja, tanácstalanul pillantgat a fekvő betegre, Edinre és a többiekre. Ismerősre és ismeretlenre egyaránt, várva, valakinek csak eszébe jut valami megváltó ötlet, mellyel kisegíthetnék Kadart ebből az állapotból, mielőtt szép lassan felköhögné a tüdejét.*

[Udvar majd a szobában]

- Köszönöm….. el kell.- -*bólint Killian felé, miközben a mackós termetű társa súlyával birkóznak. Még szerencsére, hogy Edin is besegít a cipelésbe, így könnyebben tudják az udvarról a az emeleti szobába szállítani a beteg, vagy átkozott, lovagot.
Némi fújtatás és nyögés, s jó pár lépcső megmászása után, a szobában a lehető legóvatosabban rakják ágyára Kadart. Nem tudja az öreg magánál van, vagy a fájdalom egy másik valóságba száműzte, nem szólalt meg a szállítás alatt, csak a szája sarkából csurog a vér szakaszosan, ahogy a levegőt veszi, rá a nyakára tett ruhadarabra, átszínezve, átitatva azt.*
- Itt volnánk.-* szusszan egyet, s majd a ládájához lépve, mivel ez a saját szobája is, előhalászik egy tiszta fehér kendőt, s lecseréli az immár majdnem teljesen átvérzett másik, hímzett, s jobb sorsra érdemes kendőt.*
- S most mi legyen? - *fordul társaihoz*.- És milyen átkot emlegetett nagyuram? – *kérdi Edintől.*- S, hogyan segíthetnénk?- *teszi fel az újabb kérdést. Amit tudott megtett, azt hitte, még az udvaron, majd Edin meggyógyítja Kadart, mint ahogy tette a tolvajjal. ~ Tényleg, mi lehet vele?~ De valami félre sikerült, pontosabban nem sikerült. S mit akar csinálni ez a furcsa gyerek, koporsón kívül, hogy annyira kiabált, hogy a Nagymester megengedte neki, velük tartson oda, ahol gyereknek semmi, de semmi keresnivalója nincs.*

Vezér választás, majd lovaggá ütések


[Vezér választás, majd lovaggá ütések]

*Szépen lassan összegyűlt a klán apraja-nagyja, így rá is tértek hamarvást az összejövetel céljára. Mikor inni kellett ivott, a klánra. Mikor szavazni kellett szavazott, Edinre, és nem csak azért, mert nem volt más jelentkező, de valahogy nem is tudna most mást elképzelni a rend élén. Ed nagymesterként nem is tétlenkedik sokat, s máris bejelenti kiket szándékozik lovaggá ütni. Az est hátralévő részében, már nincs további szerepe, így csak csendben figyeli az eseményeket, időnként kortyolva egyet boroskupájából.*

2007.02.17 21:44:59 (470924)
grod Erig Kadar

/Lovaggá ütés/

Az öreg szemében valami vizenyős csillogás jelenik meg, majd végigtekint a bent lévőkön.
-Egy ilyen vénember nem is kívánhatna többet mint olyan barátokat mint ti.- krahácsol egyet, mert a hangja mintha elkezdene remegni.
Kitolja maga mögül a széket és szépen lassan kisétál Edin elé.
-Ha Kymmel is úgy akarja, akkor legyen meg az akarata és üss lovaggá barátom.- ereszkedik féltérdre, majd felszegett állal tekint fel az új Nagymesterre.
Az öreget nem is érhete volna ennél nagyobb megtiszteltetés, ő is egy lesz a Szellemlovagokból és már rangjában is méltó lesz e névre, nem csak szívében...

2007.02.17 09:45:34 (470243)
Tyron Gar Ce Ger

[Vezér választás]

*A halk szavakra közelebb hajol Phyliá-hoz, egy kis mosolyt elnyomva, kutatóan néz a lányra, vajon mennyit láthatott folyosóbeli rohanásából. A csípős riposztra kis ördögi fény csillan meg szemében, majd ugyanolyan csendesen válaszol* -Tuoché, hölgyem. De ne örüljön sokáig rövidke győzelmének.
*elnémulva dől vissza, figyelmét teljes egészében Edinre fordítva. A beszéd alatt ugyan felmerül benne, vajon Ed mikor tett szert ilyen mérföldnyi hosszúságú, magasztos szónokiságra ez azonban lényegtelen volt a többihez képest.
Magasra szalad szemöldöke, lovaggá ütésről nem volt szó. Vezérválasztás, az igen, és most csak ül tanácstalanul, mit is tegyen. Kadar teljesen fölöslegesen utasítja vissza a címet, neki is ugyanúgy kijár, Alex hozzá hasonlóan nem mozdul...nem csak rá hatott meglepetésszerűen a dolog*

2007.02.16 21:19:09 (470069)
Edin Grotemar

[Vezér választás]

*A monológ vége nem sarkallja még gyors tettre a szólítottakat, tán meglepetésként érte őket amit Edin mondott. Kadar szól elsőként, ki már tán előbb is készült megnyilvánulni, s emígyen reakciója gyors -mindamellett csöppet sem lelkes, sőt tán meglepőnek mondható.*

- Vitatkoznék én veled, idősb barátom.. *kezdi Edin, egyben tán időt adva a többieknek -remélhetőleg nem mérlegelni. Hisz ha senki sem fogadja el a lovagi tisztet, úgy az felér egy sikertelen szavazással is...*
- Kymel rajtam keresztül most az akaratát közli, hiszem hogy a sugallat mely elmémben duruzsol nem véletlen. Megmérettettél és méltónak találtattál. Hisz utánunk jöttél, hisz megkövetted magad, s ettől többet mi nem kérhetünk tőled. Ez oly nemes cselekedet, mit sokan nem képesek véghezvinni egész életük során sem.
- Kérlek hát ismételten, fogadd el a lovagi rangot, melyet többedmagaddal együtt egyformán kiérdemelsz. Nem lehetsz már tovább fegyverhordozó jó barát. Az ami nem illik már a te korodhoz...

2007.02.16 13:27:29 (469731)
grod Erig Kadar

/Vezér választás/ 

Miután a teremben lévő összes megjelent szavazásra emelte kezét, és kijelentette szavazatát, Kadar szólásra emelkedne, hogy összegezze a szavazás eredményét, ám Edin megelőzi ebben.
Végighallgatja az új Nagymester monológját és eskütételét, mely után feláll az öreg az asztaltól és hangosan felkiált.
-Úgy legyen!!- emeli kezét szívéhez, majd meghajol új vezére felé.
Ezután hallja meg Edin szavait, melyek szerint az öreget lovaggá akarja ütni, több nálánál sokkal nemesebb társával együtt.
-Sajnálom, de nem fogadhatom el ezt a tisztséget tőled.- komorul el az öreg arca, látszik rajta, hogy komolyan gondolja.
-Vannak nálamnál sokkal nemesebb tagjai a klánnak, kik megérdemlik eme címet.- sóhajt egy nagyot, majd rátámaszkodik az asztalra -Egy igaz lovag nem hagyta volna el bajtársait, kik hosszú és annál veszélyesebb útra indultak és csak Kymmel kegyének köszönhetik, hogy nem vesztek oda a tengeren. Én nem voltam veletek a bajban, ezért nem is hordhatom a pegazust oly büszkén, mint azt annak idején tettem, s lovagi státust pedig végképp nem fogadhatok el. Elkezd köhögni egy kicsit maró hangon, amit egy korty borral orvosol, majd folytatja.
-Valamint túl vén vagyok én már ahhoz, hogy teljes csatavértben a harctéren bóklásszak.- mosolyodik el, hisz tudja, hogy ez csupán kifogás és egy kis irónia...

2007.02.16 11:58:32 (469681)
Edin Grotemar

[Vezér választás]

*Megdöbbenés és öröm, izgatottság és nyugalmat árasztó boldogság...
Edin csak áll a teremben, hallgatván a többiek felszólalását és megtapasztalván bizalmukat a szavazáson keresztül. Úgy néz ki mind mondtak véleményt, s akik nem tették bizton tartózkodnak is a nyílt véleménynyilvánítástól.
Edin eztán szólásra emelkedik hát, megfontolt, lassú léptekkel jutva el a terem távolabbi pontjába. Ott megfordul, hogy aztán visszafelé is tehessen egypár lépést. Nem az ünnepélyesség sugallása a cél, önmaga megnyugtatására törekszik a lovag. Kifújja a levegőt, hosszan, hogy utána másodpercekig csak befelé engedje áramlani újra. Aztán mintha maszk volna az arcán, érzelmeit rejtve lép vissza a többiek felé, a megfordulás után.*
- Habár nem vagyunk itt mind, a törvények értelmében a döntésetek teljes érvényű. Aki nem képviselteti magát annak szava pusztába kiáltott hang...
*ismét egy levegő, majd folytatja, lassan kioldva díszes életlen kardját az elkövetkezendő szertartáshoz.*
- Köszönöm a belém vetett bizalmat, s tisztelettel elfogadom a Szellemlovagok Nagymesteri posztját...*a kardot maga elé emelvén mondja esküjét.*
- Hitem szerint ígérem, hogy legjobb tudásommal, karom s szívem minden erejével a klánt és annak ügyét szolgálom, ameddig Kymel el nem szólít, vagy a tanács visszahívásomról nem dönt. Nagy elődjeink útját járván vágyam, hogy új helyünkön is megelégedettség kísérje ténykedésünk.
*leereszti a pengét, s felemeli eddig eskühöz lehajtott fejét.*
- Egyben, a rámruházott jogokkal élve lovaggá ütöm néhányotokat, kinek dicső szolgálata hosszú múltra tekint vissza. Kérlek fáradj ki, s ereszkedj féltérdre hű Erig Kadar, s te is Szavabreh, valamint Tyron... s Alexius, Mor Bainek gyermeke. *szavai érzelemmel telnek meg, feledvén maszkot. A szólítottakra várván kardját ismételten maga elé emeli.*
- Kymel tekint le rátok, rajtam keresztül most. S nem csupán én, hanem Kymel is méltónak talált titeket arra, hogy ha elfogadjátok a Szellemlovagok életét, immár Kymel lovagjaiként távozva e termeből....
*kivár, hogy kiket szólított, elé járulhassanak.*

[Vezér választás, majd lovaggá ütések]

A szavazás után keze, karvértje egy kicsit csattan az asztalon. Megtette, amit a klán követelt tőle, így hátra dőlve hallgatja az új Nagymestert. Kezében a boros pohárral figyel és hallgat.

A szájához emeli a poharat, s majdnem visszaköpi a bort, mikor a nevét hallja társai mellett.

Lovag lesz……ha jól hallotta. A szakálla alatt elpirul, de reméli más ezt nem veszi észre.  Kicsit kétkedve, lassan emelkedik fel ültéből, és indul meg az új vezére elé, szinte várva, hogy valaki szóljon, valami hiba történt, vissza az egész.

Kadar húzódozása kis időt hagy neki, eligazítja köpenyét, kicsit meghúzkodva a két oldalát, még mindig hitetlenkedve, de büszkén lép vezére elé. Letérdel Kadar mellé, szemeit Edinre emelve mondja, határozott, de kicsit remegő hangon.

- Kymel akaratából, elfogadom.- s reméli így kell tenni, vagy nem hibázik túl nagyot. Még nem látott lovaggá ütést, amióta a klánban él, s nem is ismeri a pontos tradíciót sem.

Nem igazán fogja fel a megtiszteltetés nagyságát, majd valószínűleg később jön a felismerés, egyelőre az izgalom és a némi szorongás járja át. Rövid élete egyik legfontosabb része következik, amire készült, amiben reménykedett titkon, mikor elhagyta otthonát, amit megígért apja sírjánál, mikor átvéve örökségét, egy lovat, egy kardot, s némi pénzt. S ahelyett, hogy a büszkeség töltené el lelkét, attól retteg, valamit elhibázik…..

 

[Lovagi ütlegek]

*Ha tudná mi játszódik le a kitüntetésben részesülő tagok fejében tán nem három, csupán kettő fegyverhordozóból válna lovag. De nem gondolatolvasó, s még Kymel hatalmának segítségével sem teheti meg ezt. A lovagi eszmék, s a hit azt mondatják vele, hogy istenséggé lett nagy elődjük csupán abban hivatott segíteni, hogy egy ember jelleméből mintegy esszenciális képként megmutassa a lovagoknak mire számíthatnak. De a gondolatolvasás az nem fér bele a korlátokba.
A csalódottság mindenek ellenére nagy volna, ha azt tudná, van aki nem érzi megfelelő díjazásnak tetteiért a címet. Esetleg úgy érzi ezért nem érte megküzdeni. Netán semmibe sem veszi azt...
De hisz Alex ki sem jött Edin elé...*
- Álljatok fel, lovagok! *szól hozzájuk.*
- Válasszatok magatok mellé egy fegyverhordozót és egy apródot, s adjátok át a tudást mit az évek során szereztetek. Tegyétek mindezt a Rend épülésére és Kymel megelégedésére.
*egy kis mosoly is megenged magának, amikor baljába véve a díszes kardot, leengedi a pengét, jobbját nyújtva először Kadar, majd Szavabreh s végül Tyron irányába, egy kézfogásra oly módon, hogy a harcosok tenyerükkel és ujjaikkal a másik alkarját fonják körbe.*

[Lovagi mulatság]

*A kézfogás után a ceremónia hivatalos része véget ért, de a jelenlevők Kadar bölcs előrelátása miatt, elkölthetik estebédjüket, együtt. S mulathatnak addig, míg kedvük bírja.
Breh kissé büszkén, kissé meghatottan foglal ismét helyet, és egy húzással ledönti a már ismét teli töltött boros ibriket. Hátradőlve nézi a falatozókat, neki nincs étvágya, még mindig görcsbe van a gyomra az izgalomtól, és Edin utolsó mondatától. Válasszon apródot, fegyverhordót.
~ Jó, választok, de kit? ~ teszi fel a költői kérdést magában, és elgondolkodik a lehetséges személyekről, sorra zárva ki a jelölteket. S mivel a harmadik pohár bor után sem jut dűlőre, és az elfogyasztott nedű sikeresen oldotta a gyomrában a feszültséget, úgy dönt a kérdést elnapolja, majd a sorsra bízza a döntést.
Eleidon tósztja épp ekkor hangzik fel, így most már teljesen társaira és az étkekre összpontosítva, emeli poharát.*
- A klánra! – *visszhangozza, majd a körülötte elhelyezkedő sültek lelkes tanulmányozásába fog.*

/Lakoma/

Bár az öreg kissé szomorú, hogy ennyit fáradt a semmiért, ugyanis a várt embereknek csak kis hányada jött el a vezérválasztásra.
Eleidon felkiáltására, Kadar is a magasba emeli kupáját és elkiáltja magát.
-A klánra és a Nagymesterre!- üríti ki egy húzóra, ami után egy kicsit krehácsol, de oda se figyel rá, biztos csak félrenyelt. Egy újabb combot kanyarint le a szegény szárnyasról, majd vígan kezdi majszolgatni. Miután lenyeli a falatot és öblités is sikerül, Breh felé fordul.
-Na lovag uram, iszik valamit, vagy csak kókadozik és szomorkodik.- elmosolyodik és barátja válaszát megelőzve folytatja -Hát igaz is, mily tragikus dolog,ha az ember lovaggá ütik, ilyen csak egyszer fordulhat elő és akkor is egy borzalom, képzeld ön ön magamnak ez a második!- mosolyodik el még szélesebben, majd megveregeti az ifjú vállát.
-Egészségedre barátom!- emeli kupáját...

[Lakoma]

- Egészségedre lovag uram!- *emeli fel poharát.* – Csak egy kicsit elgondolkodtam, de egyáltalán nem szomorúan. –* mosolyodik el, felejtve a gondot, amit a nagymester rakott a vállára.* - Kevés boldogabb ember van a teremben, mint én, csak a apródokon, fegyverhordozókon elmélkedtem. Mit is adhatnék át nekik……- *csóválja meg a fejét, még mindig mosolyogva, nem említve, hogy még azt sem tudta eldönteni, ki legyen a szerencsés, vagy szerencsétlen, akit maga mellé venne.*

 - Hol történt az első eset?- *kíváncsiskodik, és tereli más irányba a beszélgetést, miközben az egyik tál, sültet próbálja meg fél kézzel feltrancsírozni. A borok után jól jönne valami szilárd is, mert nem lesz jó vége, ha csak a hegy leve foglalja el a gyomrát. Tapasztalata szerint másnap alapos fejfájást szokott okozni, s lovag léte első teljes napját nem így szeretné eltölteni. Bár… Kymel a tudója, bármi megeshet.*

/Lakoma/

Kadar elmosolyodik, és lehörpinti a bort, majd egy szelet sültoldalassal kezd el bíbelődni, a már megkezdett cipó segítségével.
Breh kérdése után, azonnal lelohad a mosoly arcáról, és még a húst is visszateszi táljára.
-Ez egy sötét és gonosz történet, nem akarom kedved szegni ezzel.- sóhajt egy nagyot és egy újabb pohár bort tölt magának, amiből pár nagy kortyot el is fogyaszt -Dicső harcos voltam, de se Rév, se Bánya, se Öböl nem hallotta azt a borzasztó történetet. Ezrek hullottak el a vérmezőkön, miközben a császárt védték és a népet védték, rettentő hordáktól. Ennyi elég is lesz a mai napra, inkább mulassunk.- nyögi ki kedvetlen hangon, majd a maradék borral is végez és tovább kezdi majszolgatni a már megkezdett oldalast.

/Lakoma/

A válasz nem lehangolja, inkább felkelti az érdeklődését, de nem akarja Kadart rosszkedvre hangolni, így nem folytatja tovább a kérdezősködést. ~ Érdekes lehetne hallani erről az időszakról, és helyekről. Kár, hogy az öreg szemmel láthatóan nem szeretne bővebben mesélni. Sebaj…. Majd később egy alkalmasabb időpontban újra megkörnyékezem.~ fogadja meg magában.

Ő is a sültek beható tanulmányozásába fog, egyre ritkábban emelve fel poharát. Nem csípett be, de már érzi az elfogyasztott ital mennyiségét. Nagy szeletet kanyarít le az oldalasból, s savanyúval, fehér kenyérrel együtt kezdi letömni az ételt.

-Mennyei lakoma! – vigyorodik el teli szájjal egy lerágott csonttal a kezében. – Biztos, ezt meg tudnám szokni mindig.

[ Lovagi lakoma]

- Nem lennénk mi olyan nagyon kövérek. A hájas lovagok is lovagok, csak nagyobb lovat kell szerezniük, mielőtt elindulnak. És legalább lenne mit leadniuk egy hosszabb út alatt, és az ellen is nehezebben sértene.- mosolyog az asztaluknál megjelenő vezérére - Egyszóval, nem lennék ellene a minden napi ilyesforma étkezésnek.- most már szokása szerint vigyorog, és int, ha van kedve Edinnek, foglaljon helyet körükben, majd Kadarhoz fordul, nem nagyon véve észre, az öreg hangulata kissé szomorkásabb lett az előző kérdése miatt. A finom sültek és a jó bor feledtetni tudták még a saját kétkedését is, így csak a feltett kérdésre válaszol, egy újabb félig lerágott csont társaságában.
- Testvéreim..- áll meg a mondatban egy pillanatra, felidézve nővére kedves, mosolygós arcát, s bátyja helyi szokás szerinti szintén szakállas üstökét.- Remélem jól vannak, és viszonylagos biztonságban a majorságban, a szomszédok, barátok között. Még Révben voltunk, mikor az utolsó üzenetüket megkaptam. A nővérem, Katja, Kymel óvja örökké mosolyát, írt.
Megismerkedett az egyik távolabbi szomszéd fiával, s tavaszra tervezik az esküvőt. Lehet, mire egyszer visszatérek- szándékosan nem a haza szót használja, mivel az otthona már itt van, e falak, s ezen emberek között - már egy csapat gyerkőc kísér az utam végeztével, ahogy régen mi fogadtuk az érkezőket még pelyhes állú kölyökként. - Egy kicsit elgondolkodik, egy korty borral kiöblíti a száját - A majorság meg virágzik, apróbb kellemetlen támadások, a szokásos határ menti csetepatékon kívül, nyugalmas az élet. Jó bátyám - s itt megnyomja, lehet egy kissé gúnyosan a jó szót - mindig értett a vezetéshez, s jó gazdálkodó válhatott belőle.- foglalja össze mondókája ezen részét gyorsan. Inkább Katja él szívesebben az emlékezetében, testvérével inkább riválisok, mint barátok voltak, de annál jobb testvérek, minthogy nyílt kenyértörésre vitték volna a dolgot. Elfogadta a helyét, második fiúként másra nem számíthatott, mint amit kapott. S egy szava nem lehet bátyjára, a jussát maradéktalanul megkapta. ~ A birtok már csak ilyen. Mindig csak egy ura lehet, különben annyira elaprózódik, már nem tudja fenntartani a családot, mely rajta él.~ hallja gondolataiban a sokszor, néha unalomig ismételt mondatot. Ha máskor jut eszébe ez a mondás, biztosan kissé elszomorodik, de az elfogyasztott alkohol hatására csak egy nevetés szakad ki belőle, véget vetve a hosszadalmas beszédnek. Nagyot hörpint a kupából, amit szerencsére szorgalmasan újra töltenek, bekap még egy falat húst, s kényelmesen hátra dől.
Újra Edinhez fordul, megkérdezve azt, mely tán nem ide való, de már rég furdalja az oldalát.
- Nagy uram! Mit szólt a városi tanács a Ködvölgyi kalandunkhoz? Vissza megyünk még oda?

Ötbánya

*lovagok csapata léptet kissé fáradt paripákon az egyre hidegebb természeti viszonyok közepette. A távolban már látszik az Udvarház, ahova igyekeznek. Az üzenet célt ért, és Edin legnagyobb örömére többen is úgy vélték, segíteniük kell, bármi áron. Sziklaöbölt nem fenyegeti közvetlen veszély, s ha Ötbánya felől vissza tudják verni a goblinoid hordákat, akkor sosem fogja.
A Nagymester tonnás shire hátasán halad kitartóan előre. Ashronnal osztja meg a helyet, ami így felszereléssel már kissé szűkös. Edin a szellemlovagom pegazusával díszített erős mellvértet visel, melyet láncvért egészít ki. A karokat és a lábakat is fémlemezek védik.Az öltözete emellett egyszínű, fekete - köpenyén szintúgy ott virít a pegazus. Sisakját nem viseli, az az átalvetőhöz rögzítve lóg a pajzs mellett.
Fegyverei a szokásos darabokból állnak: elengedhetetlen kétkezes széles pengéje, csatabárdja mellett most a nyeregtáskán kialakított zsebekben is található pár dobótőr, mint egyetlen távfegyver - lévén Edin nem igazán kedveli azt a harcmodort. A végszükség esetére lábára erősített vadászkés azonban még jól jöhet.
A derék hátas átalvetője szintén fekete, mely jól harmonizál az ében szőrű lóval, fémpáncél védi a koponyáját s marját is valamennyire.
A lovagok bár kissé meggyötörtek az út során, tartják az alakzatot - a vidék itt már nem biztonságos.*

Kadar nem sokkal vezére mögött lépete hatalmas ébenfekete csataménjével.
A még sziklaöbölben vásárolt lemezvértezet az út porától és a hidegtől mattul csillog réz színben, ezzel megtörve a lovagot körbeölelő fekete köpeny harmóniáját a csataménnel.
Nyergére függesztve ott lóg a sárkányfog alakú nehéz pajzs, mely szintén fekete akárcsak köpenye és ugyanaz a szimbólum díszíti, mint a ruhaneműt.
Az ágaskodó szárnyát kitáró pegazus, ami nem fél semmitől.
Az öreg őszülő lovag nem volt rest egész úton bal karját fárasztani azzal, hogy büszkén a csapat fölé emelte az elnyújtott csapatzászlót, mely pajkosan hancúrozva lovagolja meg az Ötbánya körüli jeges szelet,ezzel adva életet a fekete anyagba hímezett fehér pegazusnak.
Az öreg lovag oldalán ott függ barátja a kétkezes csatabárd, minek egyik oldala vágóél, a másik egy lékelő tüske, ami nem rest egy ork páncélját átütni.
Másik fegyvere a nyeregkápán megtámasztott zászlórúd, melynek lobogós vége egy ládzsahegyben végződik.
-Hát megérkeztünk.- hagyta el sisakja alól rekedtes hangja a lovagot, több párapamacs kíséretében...

Fekete árnyak a sötét időkben, úgy bontakozik ki a lovagok sora az erdőből, távolról mintha szellemek lennének. Komor, s fáradt menet, mely hátra hagyta szeretteit, hogy segítséget, támaszt nyújtson a rászorultaknak.
A sorban néhány méterrel a Nagymester mögött haladva léptet, amennyire lehet a köpenyébe burkolózva. A szokásos rendi fekete öltözetét viseli, nem kitűnve társai közül. Mellvértje, vállvédői, melyről két karikán lóg le a köpenye, üt el csak a komor színű öltözetéből, s villan elő az acél, ha a szél úgy kívánja. Kar és lábvasai ugyan olyan feketék, mint a lova. A nyereghez erősítve pihen hosszúkardja, s a másik oldalon egy sisak, s még egy szinte megszólalásig ugyan olyan kard, mint a ló másik oldalán…..tartaléknak.
Hirtelen emeli fel fejét Kadar hangjára, az út monotonsága egyféle transzba ringatta, de egy páragomolyos nevetésre még bőven futja az erejéből.
- Kymmelre! Meleg étel, meleg tűz, s utána sok hideg ork! – neveti bele a világba, a megérkezés örömét, s az elkövetkezendők fogadalmát.

A menedék udvarára betérve, s Edin utasításának örömest engedelmeskedve csúszik le a nyeregből. Lábai alig engedelmeskednek a hosszú út után. Kantárszáron fogva lovát a karám felé igyekszik elsőként, ellátni, elláttatni a fekete mént, s kimozgatni lábából a gémberedettséget. Körbe nézve az udvaron a fogadó ajtajában ismerős alakot vesz észre, s bár beszédbe még nem nagyon elegyedett vele, de tudja mostani ittlétük nem kis részben a dalnokon múlott.
- Üdv néked dalnok! - kiállt oda felemelt jobbal, Faelyn-nek .– Íme munkád gyümölcse! – s felemelt jobbját leeresztve körbemutat a málházó, szedelődzködő lovagokon.- Itt vagyunk végre.- vigyorodik el
Egy arra járó lovász fiú kezébe nyomja a kantárt. –Vigyázz rá nagyon fiam.- felszólítással ő is a fogadó felé indul, fegyvertelenül. Ide barátként jött, nincs szüksége fegyverre, a sülthöz, amiben nagyon reménykedik, meg biztosan adnak egy kést.

Az udvarház előterében kicsit elidőz, megnézve, a törp csapat bevonulását. Ilyet még nem látott, igazából még törp csapatokat sem. Sziklaöbölbe hajón, pontosabban hajótöréssel érkezett. Sosem járt még itt. Minden amit lát egyszerre érdekes, és ahogy a népek, fajok, egyre sorjáznak be, jobban megérti ez a háború több, sokkal több mint amit el tudott volna képzelni. Rövid nézelődés után a fogadó ajtajához siet.
- Kymel és Eqlissa óvjon minden jelenlevőt!- köszöntéssel lép a fogadóba, s az előre elkészített asztalhoz lép. Kadar mellett helyet foglal, elsőként megnézve a szék állapotát. Nem minden egyes ülő alkalmatosság viseli el a páncélzata súlyát. Csendesen étkezik a többi lovag társaságában, s utána kinyújtóztatja lovaglástól gémberedett tagjait. Hátra dől, meghallgatja a dalnok dalát, s végeztével összecsapja néhányszor tenyerét, kifejezve tetszését.
- Nagyuram- szól a megérkező Edinhez.- Lovas roham, vagy gyalog harc lesz? Mit beszéltek a vezérekkel?- kérdezi, mert szeretné tudni, mire számíthat. S készülődnie is kellene.

[Menedék Udvarház előtt] [Szellemlovagok]

S eljött az idő…..
Lovára felhelyezi a vászontakarót, fekete, mint minden mit visel, páncélzatán kívül. A ló tomporán balról a klánja címere világít fehér színben, ágaskodó pegazus, kitárt szárnyakkal.
A ló fejére felkerül a vért, mely nyakát is védi a kóbor nyílvesszők ellen.
Felül a lovára, s a letűzött zászló felé léptet. Eddig Kadar hozta, de mostantól az ő feladata lesz. Sisakját leakasztja a nyeregről és a fejére illeszti, néhányszor kicsit megmozgatva, kényelmesen álljon a fején. A nyeregből kissé lehajolva rántja ki a lándzsa zászlót, s megfordítva lovát megáll. Vár egy kicsit, majd kényelmes léptekkel, elhagyja az udvarházat.
Kinn nem messze a faltól megáll, ismét a földbe szúrja a zászlót,s vár. A parancs bizton nem várat sokáig magára, s társai is megjelennek

[Szellemlovagok]

Oldalról, a gyors lovakkal elérik az ellenséget.
A szegezett lándzsa, ha minden igaz, s a szeme sem csalja meg, egy ellennel bizton végez.
S Kadar is találhat, mikor átvágnak az előőrs megmaradt tagjai között,
A roham talán megrémíti a még megmaradtakat, s nem túl nagy ellenállást mutatnak a további lovagoknak. Megfékezi lovát kissé, fordulnak, ha kell.

[Szellemlovagok]

S elindultak.
Lassan léptet a vegyes társaság után. A Szellemlovag zászló csattogva mutatja, a klán elindult. Edin mögött, kissé lemaradva indul útjára, s akár lehet a végzetébe.
Elől valami történik, de sem nem látja, sem nem tudja érteni. Az elő véd már harcban áll?

[Szellemlovagok]

Nincs is más dolga, követi társait. Megpillantva a ellenséges csapatot, a zászló, és a tartója jobbra fordítja a lovát. Kadarral együtt mintha vezényszó is harsant volna, fordulnak. A zászló még nem veszi át a másik szerepét és nem lesz dárda lesz belőle. Előre tartva, a lova nyakára hajolva meggyorsítja a lovat. Keze és válla felkészül a későbbiekre, az izmok akaratlanul is megfeszülnek, a másik keze még szorosabban markolja a kantárt. A lova mintha megérezné, megpróbál kitörni, de Breh combja szorításával az alakzatban tartja a lovat.

[Szellemlovagok]

Hallik a parancs. -Csatarendbe! – s teljesíti a parancsot. A zászló mostantól a csatatéren magányosan leng hirdetve a lovagok dicsőségét vagy bukását. A másfél kezes a kézbe s ha rés nyílik a pajzson, akkor lóval, a nem, akkor gyalog vág a barrikádnak.
- Kymmel segély-kiáltással esik a szemben jövőkre.

Fear
[Szellemlovagok]

Ugratva az égő, füstölő palánkon, lova minimális biztonságát élvezve, egy pillanatra felnéz. A közelgő ellem mögött meglát egy még sokkal veszélyesebb ellent Kardjával jobbra balra csapva a nyilasok felé veszi az irányt.

Fear
[Szellemlovagok]

Ed felhívása, gondolatait találta el. Egy mozdulat egy súlypont áthelyezés, s a lova a rövid téren is vágtába ugrik. Egy pillanatra Eledio mellé ér, s egy minutumra van ideje átnevetni.
- S a halálnak nem lesz rajtunk- kiállt rá és beleveti magát a harcba. A lova nyakával fedezve rohamoz a nyílpuskások felé, remélve előbb oda ér, mint sem lőhetnének, s ha így lesz, kardja nem fog elfáradni..

[Szellemlovagok]

A csata végeztével, kezében a fekete zászlóval, vonul vissza felé a Menedék irányába. Sikeres rohamuk talán eldöntötte a csata kimenetelét, de ezt Breh nem tudhatja. Társai közül nem sérült meg senki, így egy pillanatra nem is hiszi el, komoly volt ez az összecsapás. A barikád romjai előtt, a síkon körbe nézve érti meg. Jó pár, jobbra érdemes ember fekszik a földön.
A csata….. mikor a lován ült nem is gondolt arra a sokakra, kik akár elhulltak, mielőtt ők áttörhettek volna.
Leszállva ménjéről ,a sebesülteknek ajánlja fel lovát, a mellette Kadar is így tesz.
S gyalog, sebesülteket támogatva térek vissza a Menedék biztonságába, míg társak tovább indulnak.

A fogadó udvarán nem messze a kúttól, megállítja lovát. A zászlót, melyet eddig dicsőségesen hordott ismételten letűzi. Innentől fogva megint Kadaron a sor, hogy gondjaiba vegye. S pihenni tér.
A reggeli ébredéskor veszi csak észre, társai egy része már tovább indult. Gyorsan az istállóba siet,

Torlasz

[Ötbányáról érkezvén, Karavánpihenő felé haladva, a lovakkal]

*A torlasz előtt ő is leszáll a lováról, de nem indul el felmászni a torlaszra. Bár kíváncsi lenne, mi is van a kövek mögött, de más parancsot kapott. Meghallva Edin öklendezését, s mivel egy kósza szellő fertelmes szagot hoz felé, eldönti, nem is annyira kíváncsi.
A torlaszra felmászó társai lovát fogja vigyázni, a Nagymester utasítására többedmagával, s megpróbálnak kerülő úton eljutni Karavánpihenőbe. Összeszedi az ideiglenesen gazdátlanul maradt lovak kantárát. Megvárja, míg a lovaknál maradók felzárkóznak, mikor meghallja a kiáltásokat, sikolyokat. Valahol a torlasz mögött csata folyik, s bizonyára egy lény, ember vagy más teremtmény befejezte földi pályafutását, borzong össze kissé.*

- Kymel legyen a lelkével.- *modul egy fohászt, s a lovakkal megindul az ellenkező irányba, amennyire lehet távolodva a feltételezett ellenségtől. A hátasok túlságosan fontosak, túlságosan értékesek ahhoz, kitegyék őket egy felesleges támadásnak.*

Kadar több társával együtt azt a parancsot kapta, hogy a lovakkal próbáljon meg kerülőn eljutni a karavánpihenőbe.
A torlasz mögött valami szörnyű dolog történhetett a szagokból és a torlasz tetején ácsorgó társak indulataiból ítélve.
-Kymel óvja lelküket.- suttogja maga elé, majd Brehhel az élen elkezdi elvezetni a lovakat, más irányba, megpróbálva megkerülni a torlaszt.
Még az ötbányai incidens alatt kapott egy buzogánycsapást Bal vállára, ami azóta is sajog, de szerencsére a minőségi vállvért megóvta a súlyosabb sérüléstől.
Pajzsa továbbra is készenlétbe ott lóg nyergének bal oldalán, bal kezével pedig büszkén támasztja a nyereghez a három méteres ládzsahegyben végződő zászlórudat, melyen ott leng a megtépázott lobogó. A bányai lovasrohamnál az első ellenfelet ezzel küldte a pokolba, csak ezután nyúlt csatabárdja után.
-Breh fiam, mától legyünk nagyon óvatosak, és ez szól mindenkinek!- fordul finoman hátra a nyeregben kitekintve a sisakja alól a többiekre -Az út környékén vannak rosszabb dolgok az orkoknál és a trolloknál, ráadásul a környék, majdhogynem nincs is megtisztítva.- jegyzi meg, majd megindítja lovát, be a sűrűbe...

[Ötbányáról érkezvén, Karavánpihenő felé haladva, a lovakkal]

- Úgy legyen!- *válaszol Kadarnak, s megigazítja a másfél kezest, a tokjában, ami a nyereghez van erősítve. Könnyen mozog, baj esetén nem fog gondot okozni az előkapása. Még az előző nap megtisztította, s kicsit meg is olajozta a pengét a használat után. Mert használta rendesen a roham alatt.
Kicsit fészkelődik a lovon, mellvértjét, kar- láb- és vállvédőit igazgatja, s eddig a ló oldalán himbálódzó sisakot a fejébe nyomja. Az egyszerű sisak orrvédővel kissé fura rajta, nem nagyon szokott ilyesmit hordani, de most úgy érzi ezt is meg kell tennie a biztonsága érdekében. Nem zavarja a sisak, csak kicsit furcsa érzés számára.
A lehető leglassabban halad, vezetve a másik lovat. Próbál minden neszre, minden mozgásra figyelni, s egyáltalán nem tetszik neki, hogy a sűrűben kell lovagolnia. Nem zavarja, ha később érnek a biztonságos falak közé, inkább az óvatosság, mint egy nyílvessző a fák közül, hirtelen. Folyamatosan figyel, a szeme sarkából, elcsípjen minden apró mozgást, gyanús jelet ami ellenségre, vagy bármi szokatlan jelenségre utalhat.*

[Ötbányáról érkezvén, Karavánpihenő felé haladva, a lovakkal]

A bokorból előröppenő vesszők váratlanul érik, s esélye sincs a védekezésre. Bár nem tudja hogyan kerültek a goblinok ilyen közelre, úgy hogy nem vette a csapatot észre, bár rettentően figyelt minden mozgásra. Úgy látszik az Kymel vagy valaki más ott fenn az égben, nem akarják segíteni életét. Az első becsapódó nyílvessző a mellkasát éri, s vásik el a páncélján. Reflexszerűen a lova nyakára hajol, s úgy csúszik le a földre, miközben egy nyilat a combjába, egyet az oldalába, s egy másik vesszőt a vállába kap. A fájdalom és a kín legyűri mire földet ér. Lova, szintén vesszőktől átjárva rogy mellé, holtában is segítve, fedezéket nyújtva.
A sötétség csak lassan, nagyon lassan távozik, de a fájdalom marad…. Nem tudja, hol van, nem tudja mi történt vele. Óvatosan tapogatja meg oldalát, s a szúró fájdalom, ahogy a vesszőhöz ér teljesen magához téríti. Lassan mozdulva körülnéz, de nem látja társait, a másik irányban az ellent is eltakarja lova teteme, ha ott vannak még egyáltalán. Szegény pára, alaposan tele tűzdelték vesszőkkel. Lehet, nem kellene lovat tartania, rövid idő alatt már kettő is az örök zöld legelőkre távozott miatta, s Breh csak remélni tudja, a másik, vezetett lónak, több szerencséje volt.
Megpróbál mozdulni, de a fájdalom, innen-onnan test szerte, meggyőzik, nem ez a legjobb ötlet, ami jelenlegi helyzetében eszébe juthat. Egy apró sóhajjal rájön, saját magától innen el nem mozdul, s ha nem társai találják meg először, akkor bizonyosan itt fejezi be reményteljesen indult lovagi pályafutását. Fejét a földre hajtja, s a lombok között az eget bámulja, jobb dolga nem lévén. Milyen békés, s csendes a világ, s megbékélve sorsával vár, várja, legyen meg Kymel akarata.

Karavánpihenőtől Ötbányáig

[ Szellemlovagok Karavánpihenőtől Ötbányáig, majd a Fogadó a vak mantikorhoz ]

*Három fekete köpenyes alak lép be a fogadó ajtaján, bár lehet, hogy csak két és fél, mivel a középső alakot erősen támogatni kell, sérülten érkezik a fogadóba. Gyorsan egy szobát rendelnek a sérültnek, s habozás nélkül, ha megkapják a kulcsot, azonnal felkísérik, s gyógyítót, orvost, vajákost hívatnak…..*

*A Szellemlovagok kicsiny csapata nem jutott el Karavánpihenőig, Távolrévig. Ott nem messze a pihenőtől, a halál völgyében ők is majdnem ott maradtak, legalább is Breh mindenképp. Három becsapódó nyílvesszőtől fordult le a lováról s aztán szakadás…….
Az első arc szerencsére ismerős volt számára, s nem egy goblin ronda pofáját pillantotta meg. Amennyire tudott elmosolyodik, de kissé fájdalmasra sikerült mosolya. Társai találták meg előbb, s így megmenekülhetett a csúf haláltól, legalábbis egyelőre.
A vesszők eltávolítása valószínűleg nem okozott nehézséget senkinek, s a kötések felrakása sem haladta meg társai tudását. Minderre nem nagyon emlékezhet, jótékony homály fedi a történések ezen szakaszát. A képek, mint diafilm kockák ugrálnak szeme előtt. Mintha a dalnok valami füveket hozott volna, s mintha lovagolt volna, egy erős és talán női kar segítségével. Mintha a táj furcsa ködben úszott volna, egész út alatt.
S most itt van, fekszik egy megvetett ágyban, s a gyógyítót várja, véglegesen bekössék sebeit, csillapítsák fájdalmát. De hogy hol ez az itt, nem teljesen világos számára. Mintha hallotta volna, miatta visszafordulnak Ötbányára, de nem igazán tudja, képzelődött-e, vagy tényleg megtörtént. Óvatosan vizsgálja magát, állapotát, s kissé csodálkozva tapasztalja, a vállsebe, és az oldalsebe nem is fáj annyira, lehet, a vértje lassította, megakasztotta a kilőtt nyilakat? Legalább is annyira, hogy nem ejtettek túlságosan mély sebeket. Lehet, de ugyan azt nem mondhatja el a combjáról. Minden apró mozdítása a bal lábának, szeme elé csillagokat, s égető szúró fájdalmat okoz. Megpróbálta kétszer is, ugyanavval az eredménnyel, így tehát könnyen eldöntötte, még egyszer nem erőlteti.
Fekszik és vár, talán jön valaki, aki elmondja, hol van, és segít elűzni a fájdalmát, ha hirtelen meggyógyítani nem is tudja, hiszen a rendjének szüksége van rá ebben a nehéz időszakban.*

[ Szellemlovagok Karavánpihenőtől Ötbányáig, majd a Fogadó a vak mantikorhoz ]

- Semmi gond. *Felel ő is a bólintásra egy főhajtással, majd egy széket húz az ágy közelébe.*
- Kérdezz csak nyugodtan. Csontot nem ért, szerencsére, bár nem sok híja volt, de tény, hogy elég mély a seb.
*Magyarázza, míg a férfi iszik. Páncélából már korábban kihámozták, mint ahogy a nyílvesszőt is kihúzták, kihasználva, hogy a férfi nem volt magánál. Ha most próbálnák, Szavabreh egyáltalán nem értékelné a helyzetet, fájdalomtól csillagokat látna idelenn. Gyógyfű hiányában csak bekötni tudták úgy, hogy ne vérezzen el a sebekből a férfi, s ne is fertőződjön el.*
- Ötbányán vagyunk, a Fogadó a vak mantikorhoz címzett helyen egy emeleti szobában. Nem jutottunk be Karavánpihenőbe, így Távolrévbe se érhettünk el. Edinnel tartó csoport inkább visszahátrált onnan, ahova elindult, túl sokan voltak, s gyülekezőt is fújtak. Ezért utánatok mentünk, így hátba kaphattuk a goblinokat, több sérülést így ők már nem okoztak. Nem tudtuk, hogy Karavánpihenőn van-e gyógyító, de úgy véltük, itt nagyobb eséllyel találunk. Ezért lóra ültettünk, s visszavágtattunk. Akkor ha nem haragszol...
*Meséli a történteket neki, az utolsó fél mondat meg arra vonatkozik, hogy engedelmével alulról felhajtja a takarót, hogy hozzáférjen a combon található sebhez, s óvatosan, de lehetőleg gyorsan megbontja a kötés csomóját, s elkezdi letekerni róla igyekezve olyan fájdalommentesen tenni ezt, amennyire csak tőle telik. Ha ez kész, akkor a tálcán egy tálkából valami zöldes, híg pépes anyagból ken óvatosan a sebre, kellemesen hűvös érzést kelt az anyag, majd tiszta gézt vesz, s újra beköti a sebet. *
- Ashron azt mondta, ezzel hamar beforr a seb, valami törpe úti... hm, meg még valamilyen jelzője van ennek a levélnek, de most kiment a fejemből mi is ez.

[Szellemlovagok Karavánpihenőtől Ötbányáig, majd a Fogadó a vak mantikorhoz]

*Léptek zaja majd kopogás az ajtó fáján, a dalnok feje kukkant be rajta kissé kábán. Nem sokat aludt, az utóbbi napokban a falakon szörnyek hevernek halomban. A sok erős lovag, dicső harcosok, nem érnek rá, kinn kell helytállniuk.*
- Jó reggelt, és gyors gyógyulást. Nem is kívánhatok én most mást. *Lép be a szobába, közel a sérülthöz, hangja semmi érzelmet nem nélkülöz. Szívből kívánja a bajtárs gyógyulását, hiszi a különféle gyógynövények pozitív hatását.*
- Edin maga nem tudott jönni, de engem elküldött a hírt közölni... miszerint visszafordulásunk Ötbánya szerencséje vagyon, hisz legutóbbi sikerünk felbőszítette a hordát nagyon. Sereggel vonultak ellenük, s várost ostromolják, habár hőseink a falakat még mindig jól tartják. Nagy a számbeli fölény, de mindig van remény...
*Azzal Joa és Breh felé meghajol, így köszön el mielőtt a szobából kifarol. Az ő feladata ismét a hírhozás, meg a beteg állapotáról tudakozás. Edin szigorúan meghagyta, hogy Breh gyógyulására legyen gondja...*

[Szellemlovagok Karavánpihenőtől Ötbányáig, majd a Fogadó a vak mantikorhoz]

*Akkor jól hallotta, visszafordultak, s ez itt Ötbánya. ~ De legalább a dögök is megjárták.~ gondolja bőszen, és hallgatja figyelemmel Joa-t. A lötty amit megivott mintha hatni kezdene, a fájdalom inkább kellemetlen zsibbadássá változik, de csak addig, míg a combja nem kerül sorra. A kötés lebontása nem a legkellemesebb érzés. Legszívesebben felkiáltana, de csak összeszorítja a fogait, s csendben marad. Emiatt a belépő dalnok, csak egy intést, és egy mosolynak alig-alig nevezhető grimaszt kap. Mosolynak indult, de épp akkor ér a sebhez, Joa rákenve valamilyen anyagot. Az érintés fáj, de szinte rögvest, más sokkal kellemesebb hűsebb érzés tölti el. Hűs, majdnem hideg.*
– Ashron remélem, érti a dolgát….- *de a figyelme a dalnok mondókájára összpontosul. Tehát harcban áll a törpök városa, ide is megérkeztek a dögök s a nagymester a falakra szólítja a rendet. Ő pedig itt fekszik, amikor talán szükség lenne az ő karjára, segítségére is. Ezt nem teheti, ez rettenetes, ilyen nem történhet meg. Mindenképp mennie kell, bár még nem érzi magát annyira erősnek. Kicsit pihen, s majd meglátja.
Mikor Joa befejezi a kötést, visszahajtva a takarót, s a dalnok elköszön, halkan, inkább magának, de magabiztosan szól.*
-Ott leszek, ha fene fenét eszik, akkor is ott leszek.- *nem hagyhatja cserben társait, fogadja meg. S most már jóval hangosabban szól. A szerek hatása, vagy mellékhatása bámulatos, a fájdalom jócskán enyhült, könnyűnek, erősnek érzi magát, és reméli így is marad továbbra is.*
- Köszönöm asszonyom! Örök hálára kötelezett.- *mosolyog, majd kissé komolyabban, érdekesek ezek a hirtelen hangulatváltások, biztosan a fájdalomcsillapító hatása, folytatja.*
- De, ha gondolja, nyugodtan magamra hagyhat. Edin mesternek minden kardra szüksége van, s elég baj, hogy én nem lehetek ott, nem szeretném, ha miattam még egy lovag hiányozna a védelemből. A fájdalmam csökkent, hála a gyógyszereknek. Adja át köszönetemet, míg meg nem tudom személyesen köszönni Ashronnak. Egy picit pihenek, aztán megpróbálok felkelni, egy kicsit mozogni.

Az első harcos nap a falon végleg kiütötte. A szobájában csak hosszú idő után tudott egyáltalán felkelni az ágyról, s kihámozni magát a ruházatából, vértjéből. A még Karavánpihenőn szerzett lábsebe átvérzett, de legalább ezt az ostromot megúszta sérülés nélkül. Szitkozódva, fogat morzsolva kötötte át a combját. Szerencsére a másik két sebe jól bírta. Szinte ájultan dőlt az ágyba, s az álom azonnal elnyomta.
A következő napokat, illetve ostromokat a szobájában töltötte, a láz miatt sem ereje, sem tehetsége nem volt megest a falakra állni. Félálomban, lázrohamokkal küzdve vészelte át ezen időszakot.
Negyedik nap reggelén érzi csak magát annyira, ki tud lépni a szobából. A gyógyszerek, löttyök megtették a hatásukat. A láza lement, a fájdalom eltávozott. Még mindig inkább csak sántikál, de a mozgása is sokkal fürgébb, mint az ostromkor volt. S éhes is, amit jó jelnek gondol. Talán túl van a nehezén, s ismét a rendje szolgálatába tud állni. Megint átkötözi sebeit, amennyire tudja, és örömmel állapítja meg, a sebek bezárultak, és fertőzésnek, gyulladásnak sincs nyoma.
Óvatosan felöltözik, kímélve magát. Teljes fegyverzetben hagyja el a szobát, élelmet, innivalót keresni, s miután végzett, társai nyomát kutatni.

Fogadó

A nagy orrfújást követően azon kapja magát hogy már egyedül halad tovább a folyosón, ahol valahogy magát egész remekül érzi, megnyugtatónak találja ezt a hosszúkás helyiséget. Zsebkendőjét nadrágja zsebébe tűri és majdnem leesik a kezére akasztott tatyó, de még időben utána kap másik kezével. Megfordul hogy mégis hova lett a férfi és annak köpenyét még látja belebbeni az egyik szobába. Utána iparkodik hogy nehogy kint felejtődjön a folyosón bármennyire is csodás itt a hangulata valahogy mégsem óhajt most itt ácsorogni mivel valószínűleg halálra unná magát egyedül, bár talán a plafonon a repedések számolgatásával el tudna lenni egy ideig.*
-azta ez aztán ám a roppantul borzasztóan festő szobának titulált valami mily egyszerűhűhű- * cincogja mikor már oda bent áll a szoba közepén és körbe forogva szemrevételezi a helyet, szeme megakad az egyik széken és odalépve hozzá rárakja zsákocskáját és elégedett mosollyal ütögeti össze kicsiny tenyerét, melyhez furcsán hosszú ujjak társulnak.
Figyeli ahogy a férfi leteszi a nőt a rozoga ágyra és ő is odalép hozzájuk hogy ha kell akkor ő ott van és rendelkezhetnek vele.
Egy koppanás az ajtón és az újra feltárul és belép rajta egy alak, kezében edény,melyben minden bizonnyal forró víz van, hisz abban erőteljesen gőzölög valami. Azt és a tiszta gyolcsot lerakja egy asztalkára és kezében egy fényes érmével távozik, de előtte a gnóm legnagyobb meglepetésére előtte is meghajol, ezt igazán mókásnak találja és felkacag de hamar be is fejezi mert hát itt most dolog van.*
-hogy én mért én hisz hát na jó de akkor vigyázzon arrébb nem ártana majd talán esetleg fertőtleníteni is-*egyezik bele majd jegyzi meg. A székhez battyog amin a tatyója is pihen és leveszi magáról zöld köpenyét és a háttámlára hajtja. Alatta szintén zöld ingecske van.
Visszalépve felugrik nő mellé az ágyra és látva hogy a férfi igazán zavarba van újra nevetgélni kezd majd mit sem törődve hogy az ember mit csinál, bár minden bizonnyal elfordul majd vagy ki is megy vagy legyen bármi de Ofelia az ágyon áll piros bocskorában. Bár annak nem túl tiszta a talpa úgyhogy inkább leül az ágy szélére és leveszi mindkét lábáról piros lábbelijét és ledobja a földre. Lábujjait megmozgatja majd kezével feltornássza magát ültéből és a nő fölé magasodik az ágyon állva csípőre tett kézzel.*
- elkészülni figyelj ügyelj és nyomás- * hadarja szokásához híven e pár szavacskát majd egyik lábát átemeli a nőn és fölötte állva széles terpeszben feltűri ingének mindkét ujját és lehajol.
A nő ruhája néhol véres és szakadt is, ki tudja hogy mi történhetett vele, de a gnóm úgy véli hogy minden bizonnyal nem könnyed sétát tett a városban....
Húzza és cibálja a ruhadarabokat, lekerül a bőrszoknya majd végül a fűző is mindenféle nehézség nélkül kerül az ágy mellé a földre. Ha esetleg valamilyen fegyver is lenne a nőnél, nos azokat a kicsi gnóm megcsodálja legyen akár véres akár nem, szóval a csodálás után ugyanoda kerülnek ahová a ruhák.
Még mielőtt valaki megszólná hogy mért oda dobja le egy könnyed mozdulattal, megjegyezném hogy azoknak édes mindegy már....természetesen a fehérnemű marad a nőn...*
-ígyni- * lemászik az ágyról és most jön az elf cipője, hisz milyen dolog az hogy valaki koszos cipővel fekszik az ágyban mégha az nem is az övé, mármint nem a lábán lévő dolog hanem az amin fekszik.*
-na ez nem cipő hanem egy csodás bakancs- * morfondírozik félhangosan majd mit számít hogy miféle lábbeli mert a sorsa ugyanaz, lekerül a lábakról a földre.
Megragad egy rongyot és belemártja a forró vízzel teli edénybe. Úgy tűnik hogy a forróságot egész jól bírja. Kicsit kicsavarja a ruhát majd a nő sebeit lassan és óvatosan törölgetni kezdi.
Néha újra belemártja a rongyot az edénybe, a víz színe már kezd egyre inkább zavaros lenni és nem igazán mondható rá hogy átlátszó.
Dolga végeztével megtörli homlokát alkarjával, de a rongyot még továbbra is ott szorongatja kezében, ami aztán a vizes edénybe landol.*
-Fertőtleníteni kell fertőtleníteni kell kell ám kell- * izgatottan teszi rá a nő homlokára egyik kezét hogy megnézze hogy annak van e láza. Száját összecsücsöríti és a plafont kezdi el bámulni míg keze a nő homlokát tapogatja.*
-nem meleg sem nem hideg tehát megfelelő- * elveszi kezét az elfről és a sebeket tanulmányozza nagy szakértelemmel szemeiben és közben állát dörzsölgeti hosszúkás ujjaival, míg másik keze csípőjén pihen.
Ha eközben bármit is szólt volna hozzá akárki is, ő csak csendre intette és nem is hederített rá, na de most akkor mi legyen, fertőtleníteni mégis mivel....nincs itt semmiféle amivel be lehetne kenni legalább a sebet.
A nőre kanyarintja az ágyon heverő nem túl vastag de azért tisztának látszó lepedőt és nagy szemeket mereszt rá.*
-mikor jön már ez a vajákos vagy felcser vagy minek nevezzem- * kérdését az ember felé intézte bár nem néz rá, márha az egyáltalán a szobában van.*

.::A Rendház előtt...a Zsugori felé::..

*Össze esése pillanatába mintha az egész teste...egy nagy utazásba kezdne. Lehet, hogy ez már a halál. Mindenhol meleg színek. Piros, zöld, sárga, kék. Ha ez a halál akkor Sophiának nagyon is tetszik. Nem sokáig tart ez mert a színek összemosódnak...és mintha egy festő a színekből valami festményt akarna csinálni. Egy erdőt lát és egy lány testébe bújva aki egy másik nővel sétálgat. Az a lány ő lenne, de félholtan nem képes ezt felfogni. Sétálnak jönnek az orkok, megöli a másik nőt aki mellette van. Akibe Sophia bújt az több helyen megsérült. Majd az a lány elindul és egy városkába köt ki és egy helyen feladva magát, össze esik. Újra megérte azt ami vele történt, de ebbe a láz álomba még szörnyűbb volt...és ez kihathatott a testi épségére. Egyre jobban közeledik a halálhoz. Most egy nagy fehérségbe csöppen. Ez már biztos a halál és nincs mit tenni...örök valóságig ezt a színt fogja látni. Ekkor pedig egy lány és egy ember érkezik lóval. A lány nagyon kicsi, de szintén fehérbe van öltözve. A ló és lovasa is fehér. Beszélgetnek Sophia számára érthetetten nyelven...nem tudja felfogni mit. Majd lóra rakják. Sophia az egészet egy kivül álló szemével nézi. Mintha lelke már elköltözött volna a testéből. Majd egy szép palotába találja magát...és a kívül álló személyként próbálja követni a testét. Ha lemarad talán örökre oda vész. Pedig Sophia nagyon fiatal még a halálhoz, hogy nem maradhat le. Felérnek egy szobába. Sophia teste, a lány és a férfi. Figyeli, hogy letépi a lány a fehér ruhát a lányról és elkezdi borogatni.
Ekkor a lélek vissza tér a testbe, de még nem találta meg igazi helyét. Próbálja Sophia mondani, hogy segitség, de a külvilág felé ez csak nyögés. A lány és a férfi csak azt halhatja, hogy borogatás után Sophia nyögdécselni kezd. Lehet, hogy sikerül megmenteniük a lány életét...reméli sikerül nekik....*

*Nanette nehezen ébred, hosszasan nyújtózik az ágyban, mire ráveszi magát, hogy előkerüljön és nagylábujját a hideg padlathoz érintse. Vissza is húzza rögvest, s még győzködi magát egy negyed órát az újabb, halált megvető kísérletre. Végül mégis csak kipattan, sürgő kezelésbe veszi az odakészített mosdótálat. Mire újra tisztának ítéli magát, felölti piros ruháját, még elbíbelődik a derékfűzővel egy kicsit. Kitárja a szoba kicsiny ablakát, hogy a reggel hűvöse körberohanhasson a szobában, megtáncoltasson minden kis eldugott porszemet. Az ablakban állva felméri a várost, megnézi magának, igyekszik szépnek látni, és a hajnali derengés segítségére van ebben. Keze szinte önkéntelenül nyúl a szekrénykén heverő hajkeféért... Kifésüli hosszú sötétbarna haját, de oda sem figyel, álmodozó szemei a város utcáit róják. Egy mosolyt ereszt útnak a hajnali szélbe a néhány kifésült hajszállal együtt, aztán becsukja az ablaktáblákat.
~Noshát, nézzünk valami reggeli után~ gondolja magában. Nekiindul a reménytelen vállalkozásnak, hogy ébren lévő személyzetet találjon. A folyosóra lépve fura hangok ütik meg a fülét. Egy szobából jönnek, ami - talán sietségből résnyire nyitva felejtett - ajtónyíláson át szűrődnek. Nem állhatja meg, hogy orrát be ne dugja az ajtón...
~Jóanyám mindig mondta, hogy a kíváncsiság húz majd fel egy várfokra, dehát hála Mistnek még sosem hallgattam rá ~

(Ofelia, Sophia és Szavabreh szobája)

*Odabenn egészen elképesztő látvány fogadja, egy zavarba jött törp, ami önmagában is ritka tünemény, egy összeszabdalt elf, fölötte egy hiányos öltözékű kis gnóm terpeszben. Mellettük egy tál rusnya lötty benne némi gyolcsal. ~Nah, ha elhatározták, hogy megölik, csinálhatnák kíméletesebben is, mint seblázzal. Kegyelemből levághatnák a fejét...~ vigyorog magában. De azért fennhangon mégis inkább más húrokat penget meg.*
-Khm khmm. Elnézést hogy megzavarom önöket különös tevékenységükben. Segítségükre lehetnék esetleg? Úgy látom egy kis fertőtlenítő jól jönne...

Egy szobában

*Egy rövid ideig figyeli Ofelia-t, megértette-e mit is kér tőle. S mikor a kis gnóm arrébb hessenti, szó nélkül engedelmeskedik neki, csak amikor a széknél elkezd vetkőzni, egy morranással adja tudtára azt, amit hisz, illetve azt, amit képzel. *
- Ne te vetkőzz, Őt kellene -*nyögi ki először, s mutat az ágyra, mivel nem teljesen bizonyos, hogy mi fog következni. Miután rájött, csak a köpenyétől szabadul meg, még jobban zavarba jön. Egy ideig, míg Ofelia nem áll neki, vetkőztetni a z elfet, figyeli. A ruha kigombolását már nem várja meg, csizmája sarkán fordulva hirtelen a szoba átellenes sarkát kezdi vizsgálni, mintha semmi, de semmi fontosabb dolga nem lenne. Ilyen formán ráér gondolkodni, milyen nevet is adjon…….. maga elé képzeli a háta mögött serénykedő kis lényt, zöld ruhában, piros cipőben, s a megfelelő, viselőjére hasonlító, de egyszerű nevet keres. S a sarokban, amit meglehetősen mereven figyel, kezd kirajzolódni egy alak, Milyen meglepő, lelki szemei előtt egy zöld ruhás piros cipőt viselő árnyalak jelenik meg, csendesen lopakodva, kezében egy nagy késsel, amint becserkészi áldozatát. Orgyilkos Gnóm Iszonyú Haleffal. Ogih…Jó név, kicsit hasonlít arra a leánynévre, melyet még északon olyan sokszor hallott, de nem teljesen bizonyos, ha elmondaná a gnómnak, milyen ötlete támadt, nem sértené meg, így elveti az ötletet, s tovább keresgél agya sötét zugaiban, valami jó, frappáns név után, de ténylegesen sötétben tapogatózik, s el is veszik……ha valamit zárlatnak, leállásnak lehet nevezni, ez az. Nincs egy fia ötlete se, vagy ami előkerül, azt gyorsan, vagy csak kevés megfontolás után száműzi vissza a tárháza mélyére.
Kívülről úgy nézhet ki, mint aki csak bambul, bámulja a szoba sarkát, álla kissé leesett, szája résnyire nyitva…….Mintha egy nyögést hallott volna az ágy felöl, fordul oda, s azonnal vissza a fal felé. Lehet, éledezik a sebesült, vagy a füle csalta meg? Nem tudja, s míg legalább egy takaró nem kerül az ágyban fekvőre, nem is fogja megtudni.*
- Tényleg jöhetne már az az orvos, vagy ki.- *morog, s rettentő kényelmetlenül érzi magát. S mintha a fohásza meghallgatásra került volna ott fenn a magas égben egy, egy arc, egy fej kukucskál be a résnyire nyitva hagyott ajtón. Eléggé álmos női arc. Még talán a csipát sem törölte ki viselője a szeméből, s a hirtelen kelés hallucinációt okoz neki. Ez, s semmi más nem okozhatja, hogy a vendég, remélhetőleg a vajákos, törpét lát a szobában. :-) Szerencsére Breh nem tudja, hogy törpének nézték, pontosabban nem az ő szerencséje…. Biztosan és nyomatékosan kikérné magának, elhárítva minden nemű rokoni kapcsolatot a bányászok népével. * - Jöjjön be! Végre, hogy megérkezett. Elhozta a kellékeit?- *invitálja a hölgyet.*- Ott a sérült.-* mutat a háta mögé, de az istennek nem fordulna meg, mintha nem lenne nyilvánvaló, mi a teendője a vajákosnak. *

(A betegszobában)

*A parancsolóan csattanó hangból úgy tűnik, mintha őt várták volna, de ez nyilvánvalóan lehetetlen. Bár a hangból az is kiderül, szeme igen komolyan megcsalta, és egy orbitálisat tévedett. A törpnek nézett úriember a legkevésbé sem az, és vérmérsékletétől függően honorálta volna a tévedést, ha az elhangzik. ~Szerencsém, hogy meg nem szólítottalak~ gondolja, magában is elnézést kérve a sértett féltől ;)

*Egy pillanat alatt felfogja, hogy valami orvosfélét várnak itt, dehát ugye ő nem az. A legkevésbé sem. Azért valamennyit mégis csak konyít hozzá, de leginkább a szélhámosság az ő műfaja. Hát nem sokat tétovázik, komoly szakértő arcot vág, s beljebb lép a szobába.*
-Nos, igen, igen. - bólogat, miközben lázasan agyalja a mesét. - Lent hagytam mindent, minek felcipelni, csak azt hozom fel amire szükség van. - hazudja szemrebbenés nélkül. - De már látom, hogy állunk. Rögtön visszajövök.
*Egy kedves mosolyt ereszt meg Szavabreh felé, magában még egyszer elnézést kérve a tévedésért, azzal sarkon fordul és kisiet a szobából.*

(A fogadóban)

*Amint kiért az ajtón kívülre, lesietett a lépcsőn és előkerítette a fogadóst. Az nem nagyon örült a korai ébresztőnek, de hát mit van mit tenni, az üzlet az üzlet. Márpedig Nanette fizető vendég, nem is akár milyen, a számlájához hozzáíratott egy üveggel a ház legtisztább és legtömményebb pálinkájából. A fogadós méregette is nagyon, miféle némber lehet, amelyik töménnyel kezdi a napot, ráadásul egy megtermett orknak való mennyiséggel. De a szeme akkor kerekedett ki igazán, amikor Nanette kemény alkudozás után, megvette tőle a nyakában lógó bőrszíjjra eszkábált csontikát. Merthát értéket ugyan nem képviselt, mégis mivel a némber ragaszkodott hozzá, hát hogy meg ne bántódjon, odaadta.
Arról már nem is tudott, hogy kifelé menet még Nanette kezéhez valahogyan odaragadt egy kevés abból a fehér gyolcsból amivel a sebesülteket szokták kötözni.
Eképpen felfegyverkezve kaptatott fel újra a lépcsőn, s állított be a betegszobába.*

[A betegszobában]

*Végre megérkezett, akit vártak, s bár visszaszalad a fiatal lány, a fogadóba, a segítség nemsokára itt lesz. S miután a kis gnóm, hogy mikorra lesz neve eme teremtménynek, talán csak Kymmel tudja, ha foglalkozik is egyáltalán ilyesmivel, betakarja az elf nőt, egy lepedővel, így Breh is nyugodtan megfordulhat. Sok dolga már szerencsére nincs, a sebesült olyan jó kezekben van, amelyet az adott helyzetben szerezni lehetett. Az ablakhoz megy, s kitekint a Rendház felé, majd leül a másik, csomagoktól mentes székre. A visszatérő lány csak egy mosolyt, s egy intést kap, Jöjjön, tegye a dolgát. Ha kell segítség, majd úgyis szól, ha nem kell, akkor minek lábatlankodjon az ágy mellett.
Az ismételten nyíló ajtó hangjára azonban felkapja a fejét. Ismerős arc, szinte megszólalásig ugyan olyan, fehér fekete, klán címeres egyenruha, melyet ő is hord. A futár szó nélkül Breh-hez siet átvágva a szobán, s egy meghajlással köszönti. *
- Jó uram! Edin nagymester üzenetét hozom, s kéri, csatlakozzon hozzá a Rendházban.- *evvel átad egy pegazus pecséttel ellátott levelet, s válaszra sem várva, egy újabb meghajlással, hátra arcot csinál, s ahogy jött, úgy távozik. Sok dolga van, a tarsolyában, még van jó pár pecsétes levél, s a címzettjeit felkutatni a városban nem mindig egyszerű feladat.*
- Hm… vajon mi lehet ilyen sürgős, nemrég léptem ki a kapun, s akkor még semmi fontos dologról nem tudtam.- *morog magában, miközben feltöri a pecsétet, s beleolvas a levélbe.
Ahogy halad sorról sorra, úgy derül fel a képe, s mire végez, majdnem vigyorog. A levelet a zsebébe gyűri.
~ Ez az! Végre! Mennyit vártam erre a pillanatra.~ legszívesebben ujjongana, mint egy gyerek, s ha nem lennének mások is a szobában, biztosan meg is tenné. De mivel társasága van, nem akarja őket megbotránkoztatni egy örömtánccal, így csak felpattan ültéből és a levegőbe csap. Valószínűleg kíváncsi szemek figyelik, rögvest kissé hadaró magyarázkodásba kezd.*
- A Szellemlovag klán kilovagol. Vége az elzárkózásnak.- *mosolya szélesebb már nem is lehetne.* - A háború elérte Sziklaöbölt is, s a klán vezetői, az ötbányai barátaik kérésére segítő kezet nyújtanak a rászorulóknak. Sajnálom hölgyeim, de mennem kell, hajnalban indulunk, s még sok a dolgom.- *hajol meg hallgatósága felé.* – Örültem a szerencsének, s adják át üdvözletem a sebesültnek is, majd ha jobban lesz. Remélem, még találkozunk. – *mondja örömmel, s ki tudja, talán tényleg találkoznak majd, ha visszatér, ha egyáltalán visszatér, s nem marad ott valamelyik csatatéren, saját vérébe fagyva. Még egy gyors meghajlás, s pillanatokon belül már csak a csizmája sarkainak kopogása hallatszik az ajtó mögül, ahogy leszalad a lépcsőn.A söntésben a csapos jó napot könyvelhet el biztosan, a szobát Breh nagyvonalúan kifizeti előre néhány hétre, nem foglalkozva avval, lehet, túl sokat fizet érte. Már rég másutt jár az esze, az elkövetkező napok várható izgalma teljesen leköti. Talán evvel is magyarázható, hogy rohanvást indul a Rendház felé, s csak néhány lépés után fordul vissza. A lova ott áll kikötve a Zsugori előtt, s nem kellene itt hagynia. Felpattan a nyeregbe, nem törődve avval a ténnyel, hogy a bőr kissé nyálkás még a kifolyt elf vértől, vágtása sarkallja a lovat, s eltűnik az otthona irányába. *

[A betegszobában]

- Megjött a jó doktor bácsi! –* lép be a szobába, kopogás után Aaron. Egyik kezében egy dugig tömött bőr táskát szorongat. Amiből egy fűrész nyele kandikál ki. Nagy puffanással a földre dobja kellékeit, s a táskában csörömpölve ütődnek össze szerszámai, üvegcséi, s a sok lim-lom, amit mindig magával cipel biztos, ami biztos alapon. Kissé félre tartott fejjel néz a két ifjúra, mintha azt vizslatná, vajon mi bajuk is lehet, vagy mit is találhatna rajtuk, amit, kedvenc elfoglaltságát űzve, meggyógyíthatna.* 

- Aaron bácsi vagyok. S valaki értem küldött. – *mosolyog a nőkre.* – Szerencsére, hogy még a városban vagyok…ccc - * s közelebb lép az ágyhoz, s felhajtja a lepedőt, közelebbről is megszemlélve a fekvő testet.* – Nini egy elf! – *örvendezik. S nem mondaná meg, még életében nem gyógyított egyetlen egy elfet sem. Itt az öbölben nem túl gyakoriak. Reméli, minden szervük ott van, ahol az embereknek. Ha pedig nem, hát egy érdekes tapasztalattal gazdagodik, még ha a beteg kárára is.*
- S nem beteg, inkább sebesült!- *dörzsöli össze kezeit, s arrébb hessenti a Ofeliát és Nanettet.*
- Ejnye gyermekeim, melykőtök volt.- *mutat a kötésre, s csóválja a fejét.*- Nem szép dolog más munkájába belepiszkálni, még ha elég ügyesen is teszi azt valaki. Mi lenne ha én szurkálnák a városban, mindenkit….ugye-ugye nem lenne jó- *döcög magának.* – Mindenki maradjon a kaptafájánál, ha van neki. Ti szurkáltok, én varrogatok, foltozgatok, kötözgetek.
Biztos te voltál! – *mutat Ofeliára, hosszú csontos ujjával* – az ilyen kis népek szeretik mindenbe beleütni az orrukat. Vagy inkább te?- *fordul az ember lányhoz, alaposan végigmérve.*

Nanett alaposan meglepődik Szavabreh távozásán. Nem tudhatja, hogy mi köze az elfhez, dehát ha már vette a fáradtságot, hogy idecígölte, legalább megvárhatta volna, mi lesz vele. Nem beszélve arról, hogy az ő `fáradozását` sem honorálta. ~De hát mindegy, ~ gondolta ~ ha már így esett, csak egy üveg pálinkát bukok, azért most már mégiscsak segítsünk ezen az elfen, ha jutalomra, nem is igen számíthatok.~
*Azzal a kedves kis névtelen unszolására közelebb lép a beteg ágyához mire új szereplő robban be a szobába. Egy cukrosbácsi stílusával bíró gyanús alak, aki fűrészt hord magával, legkevésbé sem bizalomgerjesztő pláne ha túl sokat kérdez. Hogy orvos-e vagy nem, az majd kiderül, hiszen mondani bármit lehet. És ezt Nanette-nél jobban senki sem tudja. Dehát lebukni végképp nem akar, hát inkább teret ad a jövevénynek.
-Épp jókor, doktor - enged utat Aaronnak a betegágyhoz. - Csak hevenyészett elsősegély történt. A többit a szakértelmére bízzuk. - *kerüli ki ügyesen a kérdést, igyekszik úgy tenni, mintha nem tűnne fel neki a mohón vizslató tekintet. Mikor a doktor újra a beteg felé fordul, meghúzza a pálinkás üveget, egy kis jókedv végett. Pokoli rossz, lekapja a torkáról a rozsdát, meg is köhögteti kicsit, nem szokott efféle erőshöz, de meg azért nem szédül tőle, hisz csak fél korty csúszott le. *
-Szeretnéd? Neked adom, ha tetszik. - kérdezi Oféliát, s felé nyújtja a fogadós nyakláncát, amit a tervezett hókuszpókuszhoz vásárolt.*

*Még mindig lázálomból lázálomba jár...de már néhol megjelennek olyan képek ami melegséggel töltené el, ha nem lenne fél holt állapotba. Ezek az álmok segítik halálba vagy pedig az ellenkezője. Nem lehet tudni, hogy összefüggésbe van a gyógyítással. Nagyon ugy tünik, hogy minél jobban van annál szebb és jobb álmai lesznek és ezek segítik felépülését.
Még mindig mindenki fehérbe van...van felette egy kislány és mint ha beszélne hozzá. Nagyon aranyos, bűbájos lénynek képzeli el, de lehet hogy ha most nem álmodna akkor egy rusnya ork lenne előtte. Lehet, hogy egy ork táborba van, de az is lehet, hogy jó kezekbe. Élet és halál között fekszik a semmibe, de felépülésében még lehet reménykedni. A másik ember aki a szobában tartózkodik szintén fehérbe nagyon bölcsnek és idősebbnek tűnik. Majd még érkezik még egy lány aki szintén fehérbe, de már kamasz éveit rég túllépte. Ezek a képek eljutnak az agyáig mint ha látná az egészet, pedig csukva van a szeme.
Hirtelen teljesen elsötétül a kép és nem lát senkit. Ezt a külvilág felé egy nyögéssel jelzi ki. Átlépett az álomvilágból a sötétségbe. Ez most rossz hír vagy jó?....még nem lehet tudni....*

[Szobácska az emeleten]

*MEGJÖTT A DOKTORBÁCSIIII...
Üvölti valaki, avagy lehet hogy nem volt ez üvöltés csak egyszerűen annak tűnt a nagy csend után.
Kicsi gnómunk odanoszogatta a másikat már az ágyhoz és ott néz tágra nyílt nagy zöld szemeivel a belépőre. Teletömött táskájából valami nagyon is fura tárgy kandikál ki, egy fűrész nyele....felettébb furcsa, mondhatni már már borzasztóan különös, hisz megfordul Ofelia fejébe hogy esetleg végtag vágás is szükségeltetik. Bár ezt inkább el is hessegeti, de az tény hogy megnézne egy ilyet.
A doktor úr odalép melléjük és mintha még sosem látott volna élőben elfet, úgy örvendezik neki. Gnómunk tekintete ide oda jár és kezeivel az ágy szélére támaszkodik hogy ő maga is jobban szemügyre vegye még egyszer a sebesültet és hát fontoskodjon ahogy csak tud, izegjen mozogjon és bele üsse az orrát a dologba, persze csak képletesen értve...hisz nem akarjuk ugyebár hogy betörjön szegényke orrocskája...
Nos ott fészkelődik a férfi mellett.
De hát mit ad isten, arrébb hessentik, de nem csak őt hanem az ember lányt is. Bár nem szívesen de odébb ugrik és tőle nem megszokott módon hallgat, és hallgat és néz és hallgat ja és továbbra is néz. Ám mikor a doktor bácsi megjegyzi hogy biztosan ő volt az aki bekötözte ily módon a sebeket, és még rá is mutat gnómunkra, nos, a kicsike lény már nyitja is ki száját hogy kikérje magának a dolgot és ő is rámutat a férfire hosszú vékony mutatóujjával és cincogó hangocska szárnyal a szobában.*
- ne mutogasson azzal az ujjacskával én rám mert ugye hát mért is ne egyből én vagyok a rondán bekötöző persze ugye egyértelmű mért is ne de az egész ittennék nem lenni enyém hiba persze csak is magát egyes egyedül saját magát okolhatja mi az hogy késik ennyi időt cöh cöh és akkor még mi vagyunk a felelősek de inkább csak dolgozzon- * cincogónak cincogó idegesnek nem ideges a hangja, sőt, egész nyugodt bár hadar ahogy csak bír hisz ő már csak ilyen. Azaz inkább a beszédtempója ilyen....de valami eltereli figyelmét...
Lengedezik a nyaklánc és lengedezik előtte és hát meg is feledkezik a tudorkáról. Kezét leengedi végre, már nem mutogat ujjal a férfire. Mintha megbabonázták volna úgy nézi az ékszert ahogy azon néha megcsillan valami fény és mély hangon beszédet is hallani vél, meg egy nevet is kiáltanak...
...AGATA, ad azt vissza hozod dobod adod vissza.....nem játék....drága ám az ilyesmi...
Majd aztán mintha álomból riadna fel, csak pislog azt sem tudja hogy hol is van hirtelen. Néz egyet erre, bámul egyet arra, les emerre, tekint amarra...
Amarra egy ágy és valaki fekszik rajta. Igen, most már minden világos, legalábbis az hogy mi folyik itt.
Egy nagy fájdalmas nyögést hallat a sebesült elf, nem túl biztató de hát ki tudja. Gnómocskánk oda is iszkol, mit sem törődve már a csillogó villogó nyaklánccal, el is felejtette és ott ugrál meg bugrál izgatottan az ágy mellett néha a férfire tekint `most akkor mi is van` nézéssel és cincog össze vissza*
- jaj JAAAAAAAj mire ez a tétovázás gyerünk gyerünk még a végén itt az ágyon fekve fog a túlvilágra sétálni bár fekve nehezen de na hát érti hogy mi sétál át oda de csináljon is már egy hasznos cselekvést is mi lesz máááhááár- * izgatott hangvétel és még izgatottabban csillogó zöld szempár tekint rá a férfire miközbven pattog a kis lény mintha beivott volna valamit amitől nem bír leállni, persze szó sincs ilyesmiről...*

[Szobácska az emeleten]

- Jöttem én, ahogy tudtam, jöttem én aranyoskám. - mordul a kis gnómra. Persze hogy neki áll feljebb. Az ilyen kis lények a legnagyobb bajkeverők tapasztalata szerint. Most is itt ugrál fel alá össze vissza, zavarva a tudományában, elvonva a figyelmét a sérültről.
Az ember lánya legalább beismeri vétkét ~hevenyészett kötés, az biza ~ csóválja a fejét, s a táskájához lép. Kedvtelve húzza ki az első tárgyat, ami a kezébe akad, s mily véletlen a kedvenc szerszáma az. Egy pillanatra széles mosoly lepi el az arcát, majd rögvest visszakomolyodik. Nem most nem használhatja, kedvencét, ez most nem olyan eset, bezzeg a kikötőben, a sok roncsolt kéz, és láb amelyek egy-egy hajós balesetben, vagy egy finom kis kalóztámadás után a kezei közé kerül. Ha nem is csalódottan, vagy bánatosan félreteszi, lopva megsimítva a fényes vasat, s tovább kutakodik a mély táskában. Elő kerül némi kötszer, egy valamilyen zöldes, kékes löttyöt tartalmazó üvegcse. Különböző fémdarabok, tűk, s szurkos fonal….
Az ágyban már nyöszörög a sérült, de még nem tért magához szerencséjére. A már felrakott kötést gyors mozdulatokkal távolítja el, egyszerűen a földre dobva a feleslegessé vált gyolcsot. Az üvegből a sebekre ken némi folyadékot, s a sebbe is önt egy keveset. Milyen szerencse, a sérült eszmélete valahol máshol jár, ettől a szertől, mely mar, mint egy sav biztosan üvöltene, amit Aaron nem nagyon szeret. Ha már összeszurkáltatja magát valaki, akkor tűrje a gyógyítást is.
Rosszallóan fordul hátra, s néz szúrós szemmel Nanette-re. A köhögés, fuldoklás okát keresve. Ha az amit a lány iszik, ugyan olyan rossz, mint az illata, szaga, akkor nem is tudja, hogyan tudta lenyelni. ~ Ezek a mai fiatalok…mi mindent meg nem tesznek, hogy gyorsan az asztalára kerüljenek, még idő előtt.~
- Ejnye, ejnye aranyoskám.. kuc-kuc. – fordul vissza az ágy felé, megint csak egy kézmozdulattal ismételten vagy akár sokadszorra, arrébb terelve a gnómocskát, aki kíváncsiságában nem tud nyugton maradni.

*A doki épp szorgosan ténykedik Sophia sebei felett, amikor az elf egy halk sóhajjal lelkét istene kezébe teszi, már ha egyáltalán hisz felsőbb hatalmakban. Feje félrecsuklik, szemei felakadnak, tagjai elhagyják magukat, teste ernyedten terpeszkedik az ágyon. Nanette riadtan tekint az orvosra, de láthatóan nem ő intézte el, hogy az elf kimúljon az árnyékvilágból. Valószínűleg ő is olyan meglepett, mint Nanette.
-Na doki - mondta Nanette Aaronak - most aztán mihez kezdünk ezzel? Valamiféle temetést megérdemelne az istenadta, de sajnos nem vagyok olyan gazdag, hogy egy idegennek dísztemetést rendezzek. Ennek a kis gnómnak meg nemhogy pénze nincs, de még a négy kereke sincs ki igazán - halkította le a hangját a mondat második felére. - Mihez szokott kezdeni a félresikerült munkáival? Csak van erre valami helyi szokás...
*Kérdően nézett az orvosra, s kedve lett volna újra meghúzni az üveget, de nem akarta, hogy rajta ragadjon az iszákos utónév. Hát inkább odakínálta a dokinak, hátha annak is szüksége van egy kis szíverősítőre, bár ő a ténykedései során már akár meg is szokhatta ezt.*
~ Jó kis nyűgöt vettem a nyakamba - gondolta - kellett nekem megint olyanba ütnöm az orrom, amihez nincs közöm ~

[Szobácska az emeleten]

*A sebek varrása hosszú ideig leköti a figyelmét, s a gnómocska ugrándozása is zavarja, fél, a kicsi meglöki a kezét, s mélyebben szalad a fekvő testbe a tű, minthogy szeretné.*
- Hess teee- *morran csak úgy fél fogról, de sejti, nem sok foganatja lesz.
Gondolatai elkalandoznak, a munka rutinnak számít, több száz, ha nem ezer sebet varrt már be az élete folyamán. S már majdnem fütyörészni kezd, amikor valami változást érzékel, vagy csak megsejt. Rövid ideig ő sem érti, mi az ami furcsa lett körülötte. A gnóm ugrál, leskelődik, figyel. A nő sem tett semmi furcsát, de valahogy megváltozott a levegő, valahogy megváltozott valami. Első pillanatokban nem érti mi történt, majd gyorsan a fekvő elf arcára néz, s rájön, munkája ezennel véget ért, mint ahogy a sebesült földi pályafutása is. Nincs orvos, vajákos aki a testbe az eltávozott szellemet vissza tudná varrni.*
- Hmm…..- *rakja le szerszámait az ágyra, s vizsgálja meg az elf légzését, szívverését.* – Na, aranyoskáim, ennek vége.- *morog maga elé*.- Itt már nem segíthetek, ez a fiatal ismeretlen most már istene kezében van, ha volt egyáltalán istene.
*Lassan kezdi elpakolni a táskájába a használt szerszámokat, s Nanette szavai járnak az agyában. ~ Félre sikerült munka……majd adok én neked félresikerült munkát, csak kerülj a kezem közé. Mintha én öltem volna meg…..~ s bosszúsan néz a lányra, elhárítva a kínálást. Nincs az a helyzet, amikor abból a fertelmes illatú italból hajlandó lenne inni. Ehelyett, ha már úgy is a táskájában turkál, kiemel egy nagy fekete üveget, az ablak felé tartva meglötyögteti a tartalmát, megvillantva a Méreg feliratot, és a halálfejes jelölést. Vigyorogva kínálja meg Nanette-t, majd a gnómot, s mivel biztosra veszi, egyik sem kér, lecsavarja a kupakot s jót húz az üvegben levő ánizs likőrből. Mindig féltette az italát, s így elkerülheti, más kíváncsi idegen a kikötőben, vagy a városban megdézsmálja kedvenc italát, miközben ő dolgozik. Amióta ebben az üvegben tartja, érdekes módon még senki nem próbálta lenyúlni, mint ahogy régebben oly sokszor megtörtént, a legnagyobb bosszúságára. Továbbra is vigyorral az arcán fordul vissza.*
- Persze, persze kedveskéim. Hogyne lenne szokás itt a temetés. Szép nagy temető van a belvárosban, s ingyenes az olyan szerencsétleneknek, mint aki itt fekszik. S majd én elintézem, hogy oda jusson.- *de nem teszi hozzá, hogy természetesen csak az után, miután megvizsgálja még egyszer, otthon hátul a kamrában, természetesen kizárólag tudományos szempontból. Legalább legyen valami haszna is a napnak.*
- Addig ez rendben is lenne, de lenne egy kérdésem a díjazásommal kapcsolatban.- *megáll csípőre tett kézzel, s az egyik, majd a másik lányra néz.* – Mégpedig, hogy ki fizet? – *mosolyodik el, a gyógyításnál talán csak a csengő aranyak hangját szereti jobban, s úgy érzi, megérdemli a díjazását, még ha nem is tudott segíteni.*

[Szobácska az emeleten]

*Gnómunk mint ahogy azt el lehet tőle várni, érdeklődve nézi a doki bácsi szorgos kezeit, meg persze rá rá pillant a fekvőre is, meg a nőre is ki szintén nagyon elmélyülten tanulmányozza az eseményeket.
Előkerül egy nagy nagy nagy tűűű, vagyis hát a kicsi lény számára ez igencsak nagynak tűnik. A nagy zöld szemek elkerekednek, ahogy a napfény azon a vékony kis célszerszámon megcsillan. Ijedtében jobban ficánkolni kezd és mért is ne, meglöki a férfi kezét, melyben a tűt tartva épp a nőt böködi vele....mire az jobban beleszalad a beteg testébe. Persze még a hess szócska és ez a riadalom sem tudja őt elijeszteni attól hogy továbbra is ott zavarogjon ahol nem kellene.
Az ablakon valami sejtelmes sötét árny lebben beészrevehetetlenül és nem is láthatja az ki még az élők sorából távozni egyáltalán nem kényszerül. Sem a gnóm, sem a nő és sem a gyógyitás nagymestere mit sem vesz észre ebből. A sötét majdhogynem átlátszó árny az ágyon fekvő fölé kúszik és rátelepszik. Egy nyögés hadja el a sérült nő ajkait akárcsak lelke, melyet aszürke fátyol magába szippant majd olyan rejtélyesen távozik mint amilyen rejtélyesen az előbb bejött.
Ofika megdermed, vajh mi történt? Mindenki oly fura lett. Az ágyon fekve arca, mely eddig a fájdalomtól néha néha eltorzult és szája néha néha halk nyögéseket hallatott, most megváltozott. Csendes és nyugodt lett....meghalt. Már egy jobb helyen van, avagfy nem. Ők itt hárman et nem tudhatják csupán Ő, ki eltávozott közülük.*
-ez bevégeztetett akkor eltemetjük átadjuk őt a nagy és hatalmas kukacvilágnak- * kérdi miközben a székhez hátrál és felcsüccsen rá, onnan néz kissé meglepett arcal.
Beszél a férfi beszél a nő, ő viszont fura mód csak hallgat, csend telepedett ajkaira. Mikor is megüti nagy füleit egy bizonyos mondat részlet, mely igencsak sértő ránézve....nincs ki a négy kereke...még ilyet! Bosszakondva tekint a nőre és felemelve kezét meg a hosszú mutatóujját és következne a szavakkal dorgálás de ez elmarad mert a férfi, mélyen tisztelt doktor úr, valami fekete üveget tart feléje és mi virit azon egy halálfej. Mit akar azzal? Hogy igya meg, Nahát ez felháborító. Mutatóujja még mindig a levegőbe van, ámul és bámul amint a férfi nagyot kortyol a gnóm által méregnek hit itókából. Ennyire nem lehet elkeseredve a beteg halála miatt hogy most ezért önygilkos lesz, kész véget kell vetni életének....de nagyon úgy néz ki hogy meg sem kottyan neki az a löty. Talán nem is az van benne ami így ránézésre benne kellene hogy legyen? Vagy igen? Ezen töprenge kezét leengedi és érdeklődés csillan meg a szemeiben, le sem veéve őket a dokikáról, hátha az mindjárt holtan esik össze. De ez elmarad, nem hogy meghalna még aféle kényes kérdést is fel tesz minthogy na és kifizet....*
-ööö- * csak ennyi mit tud mondani, mert az igaz hogy neki csak egyetlen egy fényes érméje van, se több se kevesebb. Azt meg nem óhajtja odaadni senkinek, az vésztartalék! Avagy nem, nem tudja hogy mért van a tatyójában mint ahogy semmit sem tud magáról igazán.
Szóval annyira meglepődik vagy inkább mondjuk úgy hogy zavarba jön ettől a kérdéstől hogy hátradőlve a széken hintázásba kezdene fene nagy zavarában de hát ahelyett hogy visszais tudna jönni a hátramenetből érezni kezdi hogy AJAJ ez így nem lesz jó....és egy hatalmas PUUUUFFFF halatszik....se a szék se a gnóm se a támlára terített zöld köpeny sem a tatyó mi szintén azon a széken foglal helyet nincs már abban az állapotban mint az előbb. Mindegyik a padlón hever. Össze vissza. A köpenyen a széktámla, a szék támlán a tatyó, a tatyón a gnóm és a gnómon meg a nagy semmi. Csupán egy halk nyikkanás hallatszik, melyet a drága kis Ofi adott ki magából.
Még egy ilyen ostoba kérdést....mégis ki fizet? Hát majd a nagy és jóságos valaki odafent az égben. Igaz hogy nem fényes émékkel, meg lehet hogy nem is most....majd egyszer csak rásüt odaföntről a napocska és történik vele valami jó dolog, melyet sohasem fog elfelejteni. Hát ez nem elég? Micsoda telhetetlen egy figura ez.....
Ilyesféle gondolatokkal a fejében fekszik a gnómocska még mindig és nagyokat pislogva mutogat a másik női nemű felé hogy ki más int majd ő fogja kiperkálni a díjat!*

[Szobácska az emeleten]

*Valahogy sejtette, nem lesz túl népszerű avval, megemlíti, nem a jelenlevők két szép szeméért jött ide. Bár jól mutatnának a gyűjteményében, de biztos benne, eléggé megromlana a megítélése, ha evvel hozakodna elő. ~ Se baj. ~ vigyorodik el a Offelia mutatványa láttán. Ilyen gyors és szakszerű szoba átrendezést is ritkán látni, bár mintha ez magát a gnómot is meglepte volna. Ülve marad a motyóján, s evvel megteszi azt, amit eddig még nem nagyon látott tőle, mióta a szobába belépett. Nyugton marad…….s csak az ujjacskájával mutogat a másik nő felé.*
- Ej-ej a szeleburdi mindenedet.- *lép közelebb, s ha kell, segít felállni.*- Megütötted magad? Nem fáj valamid? – *kérdezi mosolyogva* - Látod-látod, anyukád nem mondta, nem szabad a széken hintázni? De milyen szerencse, hogy épp itt vagyok.-
*S elindul a táskája felé, ha kell a szerszámaiért, s közben nagyon jót derül magában, de csak addig, míg rá nem jön, a mutatvány elterelte a figyelmét egy nagyon fontos, és lényeges dologról. Mégpedig, hogy a fizetés dolgában nem állnak túl jól. S bár az elhunyt teste kukacosodás előtt még fel lesz áldozva a tudomány becses oltárán, milyen magasztos szavak a otthona hátsó részében felállított faasztalról, de ez kissé kevés.*

[Szobácska az emeleten]

*Hosszú ujja egyenesen a nő felé mutat. Na nehogy már majd neki kelljen fizetnie! Még mit nem! Micsoda badarság. Az egy dolog hogy ő találta meg, azaz pontosabban a már halott nő találta meg őt, azaz egyikőjük se talált rá a másikra....azaz.....csak épp ott volt mind a kettő....vagy valami ilyesmi....inkább hagyjuk!
Tehát ott van ő, a kicsi gnóm a nagy, mondjuk nem nagy.....szóval ott van a kisebb rendetlenség tetején melyet ő okozott és hallgat. Nem tudja mit mondjon, vajon ez hogy lehet? Így inkább úgy dönt hogy jobb itt most a mélyen hallgatás és a másokra való ujjal mutogatás.
Miután kimutogatta magát a férfire tekint hogy vajon az is úgy véli e hogy majd az iszákos :) nő fogja az ő munkáját megfizetni....igaz nem sok köze ven a dologhoz...de mért ne??? Vegyék már valami hasznát is. X) Hiszen ő maga, a kicsi Ofi, oly hasznos volt ezidáig...vagy nem? hmhm
A doktor úr kineveti? Jól látja? Ja nem, csak erőteljesen mosolyog, az más, az megengedett. Na de az hogy leszeleburdizzák....hát hol a jómodor? Hát itt van az is, megnyilvánul mikor segítenek neki feltápászkodni a nagy zűrzavar legtetejéről. Meg megint ott van, mikor érdeklődnek hogy nem e esett valami baja.*
-bajom hát nem tudom eshetett e vagy nem eshetett e de esett minden esett a szék a tatyóóóm oh a tatyóóóóm- * rémülten fordul vissza és felkapja a zöld kis zsákot. Nézegeti, forgatja, rázogatja....de semmi olyat nem lát ami rendellenes lenne. Nagy sóhaj. Majd visszadobja oda ahonnét az előbb felszedte és kissé sajgo kobakját simogatja hátul. Sajog mert amit beütnek az általában fáj. A nagy sajnálgassuk magunkat hogy mekkorát estünk hadművelete közben azért figyel arra is természetesen hogy mit is mond a mélyen tisztelt Úraság. Elöször persze fel sem fogja de aztán.....*
-anyukám anyukám- * kiállt fel izgatottan és mintha az értelem nagy tüzes lángja gyulladt volna ki a nagy zöld szemekben. Valami emlékfoszlány jelent volna meg a kicsi agyában?....igen ez egy emlékfoszlány. Minden kétséget kizárólag. Arcára kiül a nagy boldogság....egy arc jelenik meg előtte, mely kedvesen mosolyog rá....aztán....sikolyok és gyors lábdobogás....ennyi...elvágták a fonalat....nincs tovább. Így a nagy boldogságot felváltja a nagy semmi, arca kifejezéstelenné válik. Odabatyog az ágyhoz és nem törödve azzal hogy azon egy élettelen test fekszik, EGY HULLA, felhuppan rá és logó lábait nézve lógatja az orrocskáját.*
-szerencse szerencse hát kinek ki az ki repdes ugrál jó irányba terelődik szerencse neki biztosan hogy nem az igen igen megmondom én ő helyette is hogy ez kész katasztrófa hullának lenni nem szerencse meg nekem se szerencse hisz most nem sajogna ez itt ez a buksi ha Őn a dotor bácsi igen Ön nem ijeszteget eféle badarságokkal engemet mint fizetés- * hadar megint a cincogó csilingelő hangocskáján, mutogat fel sem nézve a szerencsétlen elf nőre ki jobb létre szenderedett, meg ütögeti a saját kobakját finoman mikor önmagáról karatyol.*
- na és ez ez az üres kimondhatatlanul kong hát hol az emlék hm csak az az Ursula ki az és ki ez ez az arc anya vagy nem anya ki sikit ordit és ég kérem szépen ez nem szerencse azt se tudom hogy tudok e hintázni- * zagyvál össze vissza, azután csend következik majd feltekint és ekkor éri a felismerés hogy hol is ül. A halott nő mellett. Szinte hozzá is ér. De nem zavartatja magát. SŐT! Oldalasan fordul és vékony hosszu ujjaival bökdösni kezdi a már élőnek igencsak nem mondható nő orrát. Bizony már nem tudják meg hogy mi is történt vele. Magával vitte a túlvilágra, pedig őt annyira érdekelte volna. De hát nincs mit tenni, örök rejtély marad mindannyiuk számára.*

[Szobácska az emeleten]

*Áll és bámul, azután bámul és megint csak áll, nem messze a kis gnómtól. Nagyon beüthette a fejét, mivel össze-vissza hablatyol. Vagy lehet, értelmesen beszél, de akkor Aaron hallása romlott el, vagy csak megártott az ánizs likőr. Az utóbbi nem valószínű, többet is kibírna, és ha így halad tovább lehet, hogy még szüksége is lesz rá. Megrázza a fejét, hogy a lehetséges dugulás, ami miatt nem hall minden szót, kijöjjön, de az állapot marad, s rájön. Nem az ő készülékében van a hiba. Fejvakarással egyetemben szinte segélykérőn néz Nanette- re, mintha azt kérdezné, hogy, ő ért egy árva szót is az elhangzott beszédből, vagy neki is teljes a káosz, s mivel remélhetőleg a lány is zavarosnak tartja a beszédet, s eddig sem titkolta, nem tartja teljesen épelméjűnek a kis gnómot, eldönti, nagyobb kár esett mint amire számított.*
- Nyugodj meg kedveském.- *veszi elő a legszebb mosolyát, és modorát.* – Nincs semmi baj, egy kis púp a kobakodon az semmi, s elmúlik hamar, hidd el nekem.- *próbálja csitítgatni, és a halott test mellől elhúzni, legalább annyira, ne piszkálja az eltávozottat. Ha sikerül neki, egy gyors mozdulattal a ráteríti a lepedőt, elfedve a teljes testet, de közben figyel.*
- Nem akartalak én megijeszteni, dehogy akartalak. – *mosolyog folyvást, s azon gondolkodik, ha Offelia dühöngeni kezd, rögtön leüsse, vagy először csak szóban próbálja meg lecsillapítani. Jó lenne tudni, gyakori eset ez, vagy csak most történik először. Gyorsan peregnek lelki szemei előtt kedvenc tanítója mondatai, írásai. A Hogyan kell megakadályozni egy dühöngőt című fejezetből. ~Tehát, csak nyugodtan, óvatosan. És valahogy elterelni a figyelmét ~ dönti el a taktikát, rettentően sajnálva, a táskájában most nem hozta el a nyugtató főzetét. Sebesültre számított, nem másra, s milyenek a felsőbb hatalmak, most egy hibbant gnómot kell kezelnie. S még kötél sincs nála……*
- Aranyoskám, csak nyugodj meg szépen, vegyél nagy levegőt, s ne felejtsd el ki is fújni, úgy- úgy. Látod milyen ügyes vagy. És most mond el szépen, lassan, nem kell kapkodni, rá érünk. Ki az-az Ursula. Te vagy, vagy valaki más? És mi az, hogy ott benn üres? És ez gyakran elő szokott fordulni, vagy csak most először? – *próbálgatja nyugtatgatni, s amolyan jó doktor bácsisan valami értelmeset, de legalább érthetőbbet kihúzni belőle, s reménykedik az emberlány is felfogja a lehetséges veszélyt, s kész segíteni neki, amennyiben erre szükség lesz.*

Járőrözés

[Járőrözés]

Az esti órákban ő is a kapu felé veszi az irányt. Szép új lova engedelmesen léptet a gyülekezési hely felé. Vértje megcsillan a lenyugvó nap utolsó sugaraiban, nem vett köpenyt, nem is tudott volna venni, az utolsó darabot is elhasználta a tűz oltásánál, s még nem volt ideje újabbat készíttetni. A hosszú kard a nyereghez erősítve, ugyan úgy haránt osztott pajzsa, az ezüst karddal. Sisakot nem visel, nem háborúba készül, csak egy járőrözés a feladat. Még azt is mondhatnánk majdnem bóbiskolva lovagol át az udvaron, mikor odaér a várakozó pontra, s felpillant.
~Kymel segíts.~ kapaszkodik meg a nyeregben, mielőtt meglepetésében lefordulna róla. A lovak között egy mutáns kenguru fej is ágaskodik az ég felé, nyergében Alex-el. Bár ő is gondolkodott a lovak elvesztése után, hogy egy ilyen állatot próbál megszelídíteni, de rövid úton letett róla, s nem gondolta, más megteszi ezt. Közelebb léptet, s alaposan megvizsgálja a hmm… enyhén szólva is furcsa teremtményt. Majd egy apró mosollyal szája sarkában a lovasához fordul.
- Alex, nem vetted észre? A lovad mellső lába mintha kissé rövidebb lenne a kelleténél. Remélem, nem adtál érte túl sokat.– hajol közelebb a nyeregkápára támaszkodva. S közben érdeklődve vizsgálja az állatot. S miután kicsodálkozta magát, feldereng előtte a klán új jelképe. Egy szárnyas kenguru, ágaskodva, fehérben a köpenye közepén. Mosolyát, vigyorát elfolytja, nem szeretné, hogy Alex azt hinné, őt neveti ki, de belül majd szétveti a kacagás. S már jön is a következő kép, Edin arca, amikor az új címer tervezetet elé tárják. Az elfojtott nevetés, köhögésbe fullad, s egy kicsit fátyolos hangon szólal meg ismét, a mellkasát, páncélját ütögetve. – Az a fránya füst…- mosolyodik el megkönnyebbülten.

[Járőrözés]

*A tolvajnak szemernyi esélye sem volt gyalog menekülni a lovakon illetve gwuffon üldöző lovagok ellen. A városőrség megjelenése, pedig megpecsételte sorsát. Ebben a városban nincs kegyelem az ilyeneknek, s míg ők adtak volna legalább egy kis esélyt, az őrségtől nem számíthat semmi jóra. Katona városban katonásan szigorú a törvénykezés is. Sundral Morthyn és Rheiwyr visszatérése és jelentése újabb érdekes fejleményre mutat. A háború véget ért, a város visszatért a rendes kerékvágásba. A Tengeri Céh ismét az elzárkózást választotta, lezárva ismét a kikötő kapuit. Szerencséjére hamarabb elintézte dolgát a rakparton, mielőtt a céh vezetői döntöttek volna. Alex felé fordul, kinek hátasa, kénytelen elismerni, tényleg gyors.*
- Nem rég még nyitva voltak a kapuk. Egy levelet vittem az egyik kapitánynak, s jó nagy készülődést láttam. Lehet a céh készül valamire?- *teszi fel a kérdést, nem tudván arról, bármikor kitörhet egy kisebb háború Rév és a céh között, legalább is ahogy a helyzet most áll.*
- Furcsa népek ezek.- *zárja le, s témát vált.*- Irány a zsugori, ott majd ecsetelheted ennek az állatnak a jó tulajdonságait.- *mosolyodik el és lovát a többiek nyomába indítva, megcélozza a fogadó felé vezető legrövidebb utat.*

 Egy tavaszi nap

[Egy tavaszi nap]

*Egy levéllel a kezében lép ki a szobájából, s indulna a kikötő felé, hogy ígéretét beteljesítse. Egy fiatal elf lány, ki megmentette életét, Ötbányán, kérte meg erre. S bár sosem járt a kikötőben, kíváncsisága csak mérsékelt. Semmi jót nem hallott még a Tengeri céh-ről. S most az egyik kapitányukat kell megkeresnie. Szokásos fekete öltözetét viseli, de a jó szándéka jeléül nem kötött fegyvert, sem vértet, csak a fekete köpenyén felvarrt pegazus mutatja kilétét.
Lassan, kicsit bicegve indul le a szobájából, mikor a kiáltást meghallja.
~ Puff neki! Még egy ló.~ villan be elsőre. Nincs szerencséje manapság a lovakkal, egyet ködvölgyben vesztett el, egyet kilőttek alóla a halál völgyénél, nem messze Karavánpihenőtől, s egyet felnyársalt egy ork Ötbánya ostrománál. ~ S most jöhet a következő? S ezúttal megsül? ~ szalad az istálló felé, átvágva az udvaron.
Kissé megnyugodva látja az udvaron a megrémült állatokat, amint fel alá szaladgálnak ijedtükben, valakinek volt ideje kiengedni őket. Ha szerencséjük van, nem lesz ló sült a mai nap, s bár a kavarodásban nem látja azt a lovat, mely hazahozta, de reménykedik benne, ott van valahol a többi között. Az istállóból felszálló fekete sűrű füst jelzi, ha maradt benn még állat, arra szomorú jövő vár.*
- Vödröket, vizet ide! – *kiállt, megpróbálva felverni a társait, ha nem hallották volna az istállófiú kiáltását, ő is a raktárak felé szalad, remélve talál alkalmas eszközöket az oltáshoz.*

[Egy tavaszi nap - csak mesélő :)]

*A raktárépület tán megmenthető, de az istállóra azonban mindenképp az enyészet vár. A falak is lánra kaptak, hisz a rozzant régi faépületet senki sem vette gondjaiba az érkezés óta. A lovagoknak elég volt a saját lakrészüket rendben tudni, a többi teremre és épületre már nem terjedt ki a figyelem. Nem hogy dolgos, gyakorlailag semmilyen kezek nem érintették például a dohos pincét és a raktárakat, az istállót vagy az udvaron álló kertrészt. A Rendház igen, ott Alex Edin és Cyg segítségével a Kápolnát, páran a könyvtárat, mások a dísztermet tették rendbe. A mesterek a napokban pedig végeztek az ajtó és falfaragványokkal, íg gyakorlatilag a kőépület készen is van.
Ami azonban az udvart illeti... Tán a katasztrofális jelzővel lehetne illetni. Nem is csoda hogy lángra kapott az öreg fa, melyet ilyen mértékben tejedő tűz mellett mrá nagyon nehéz oltani. A másik rész azonban terméskövekből épült, s csupán a nádtetetje veszélyeztetett, hisz a lángok már azt is elérték. Na persze benn néminemű termény is sérülhetl de valószínű, hogy a föld alatti pinceraktárak nem sérülnek.
A másik gond a lovak szétszéledése, hsiz ösztönösen félnek a tűztől mind, és nagy számuk miatt komoyl kárt tettek a kertben, és az azt régebb óta -még az elődök által állított- övező apácarácsos térválasztókban, melyeken nagyrészt amúgy is elhanyagolt rózsák kúsztak - immár az enyészetbe: kidőlve, eltiporva mind...*

*Innen kintről nem tudhatjátok, hogy minden állat kimenekült-e, hisz ahhoz össze kéne őket számolni tán. de az hosszadalmas, hisz szertefutottak az udvar nagy terén. Phylia csak ismerteinek köszönheti, hogy az egyik megbokrosodott és ágaskodó hátas nem találja el patáival. Kiszámítható volt, ha lehet így nevezni... de mindenképp veszélyes.
Szavabreh mint első érkező jól látja, ahogy a lovak még kitörnek a lángok közül -ő tán sejtehti, hogy nagyságrendilag mennyi jött ki, de biztos nem lehet. Mintha egy fiatal állat hiányozna... //két csikó van benn, akiket kikötöttek, s afiú rohanvást ezt nem fedezte fel. A lángok már veszélyesek, és a füst is komoyl, de a bejárat még tartja magát -szintúgy a két gerenda. Veszélyes azonban az égő nádfedél, mert annak darabjai lassan majd hullanak le.//
Nob ötlete jó, csak időigényes. Mire visszaér a vízhordást megoldva, már komoly lángok várják. //Addig a többiek léphetnek egyet, mert itt van egy kis időbeli ugrás.//
Kitartás! Azért nincs minden veszve...*

[Egy tavaszi nap]

- Fogalmam sincs. Elég sok ló vágtatott ki. - *feleli gyorsan, sem ideje nem volt az ajtóban megjelenő, a tűztől megriadt lovakat megszámolni, de valljuk be férfiasan, eszébe sem jutott, hogy ezt kell tennie. S már lekéstek a gyors összeszámolással. A lovak az udvaron szétszéledve, rémült, szinte már tébolyult kavarodásban menekülnek a tűztől minél távolabb, letiporva, feldöntve minden útjukba kerülő tárgyat, növényt. S ha nem vigyáz, akkor Phyliát is.
Meg kell győződnie, van-e benn valaki, vagy maradt-e ló benn az istállóban. Akár még egy istállófiú is lehet odabenn, s míg meg nem győződnek róla, nem lehetnek biztosak semmiben.
A köpenye egyik sarkát a szája elé teszi, azon keresztül talán kevesebb füstöt nyel, s megpróbál a forróság ellenére az ajtóhoz menni, s a füstön keresztül benézni az égő katlanba.
Egy pillanatra elveszi a kezét a szája elől, és bekiált az istállóba.*
- Van benn valaki! Hahóóó…- *s gyorsan visszaemeli a szövetet. Nem is tudja, miben reménykedjen. Ha senki nem felel, akkor lehet nincs is benn senki, ha felel valaki, akkor az régen rossz, hisz rettentő veszélyben van, s bizonyára segítségre szorul, különben már kiszaladt volna az égő épületből. A szemét elkezdi csípni a füst, s könnybe lábadt szemmel vizsgálja a füstöt. Mintha valami mozgást látna, de egyáltalán nem biztos, benne. Lehet, a szeme csalja meg, vagy a tűz mozgását véli másnak látni, nem tudja, de döntenie kell.
Felnézve a most már lángot kapott szalmatetőre, lassan beljebb lép az ajtóból, Kymelnek ajánlva lelkét, s a szerencséjében bízva.*

[Egy tavaszi nap]

*A mozgás mit látott valós, s nem csalta meg a szeme. Bár a füsttől, és a forróságtól alig lát, felismer két árnyékot a közeli karámban.*
- Még vannak benn lovak!- *kiállt ki, a többi oltásban résztvevőnek, remélve, meghallják a tűz ropogása mellett, de beljebb menni nem tud, túlságosan nagy a forróság, s már a szakálla, hajszálai végei is veszélyesen kezdenek felkunkorodni, minden pillanatban kockáztatva azt, lángra lobbannak. Gyorsan rájön, nem tudja megközelíteni az állatokat, legalábbis így nem, ezért kihátrál az istállóból, figyelve a tető minden rezdülését. Nem szeretne a nyakába kapni egy adag, égő nádat. Tudja, meglehetősen káros az egészségre az ilyesféle eset. Ha sikerül baj nélkül kijutni, köhögve, harákolva próbálja megszabadítani a tüdejét a bennlévő, nem igazán légzésre való levegőtől. Az udvaron legalább a füsttől megszabadult, a forróság idekint is óriási, s félő, a közelben álló épületre is átterjed a tűz.
Miután végre kap némi forró, de legalább tiszta korty levegőt, sietve osztja meg felismerését még egyszer, mivel nem teljesen biztos benne, hallották bentről.*
- Legalább két állat még van benn, de lehet, hogy több is. A füsttől alig látni néhány lépésnyire, de olyan a forróság, hogy nem tudtam beljebb menni.- *ismeri be, még mindig köhögve*. – Valamivel védekezni kellene, hogy legalább azokig a lovakig eljussunk, amiket láttam.-* folytatja, nem tudván, mivel is ügyködik éppen Phylia. *

[Egy tavaszi nap]

*Újabb segítség érkezik egy nő formájában, de még így is elég kevesen vannak hozzá, hogy megfékezzék az egyre nagyobb lángokat, hol lehetnek a többiek? Annyi ember, és egynek sem tűnik fel a füst, a tűz? Az egyre nagyobb forróság? A szétszéledő állatok, kiket még senki nem tud megfékezni, mert nekik oltani kell mielőtt tovább terjed. Elkézelni sem tudja mi üthetett beléjük, és nem hinné, hogy mindenki távol lenne a mai napon, és ezért nem sietnek a segítségükre. Később lesz egy-két keresetlen szava hozzájuk. Ha lesz egyáltalán később..*
-Ez az.. *Az egyik közelben (talán éppen Ediné) álló lovon felfedezni véli az oly áhított pokrócot, mi a célnak tökéletesen megfelel, és ha nem ért vissza a gnóm a vízhordásból akkor is be tudja kellően vizezni, hogy ne süljenek meg a forróságban, mielőtt még bárkinek is komolyabb baja esik. Így tehát nem lévén túl sok idejük gyorsan megkaparintja az állattól, ki minden bizonnyal most nem fogja szívére venni a dolgot, hiszen neki kevesebb szüksége van rá, mint a lánynak, később talán még visszakapja. Fene tudja.. Beérve a gnómot veszi kölcsön tőle a vödröt, vagy azt amiben éppen a vízet szándékozott hordani, majd miután kellően átáztatta a szövetet siet vissza az istállóhoz, éppen akkor ér ki Szavabreh is, így hallja is amit mond, mit láthatott bent.*
-Akkor még lehetnek bent? Szerintem a legjobb, ha ketten mennek vissza, egy ember nem bírna a lovakkal egyébként sem, én nem árt még egy ember, ki figyelhet a tetőre, nehogy leszakadjon. Ez remélem segít.. *Mutatja meg Szavabreh-nek a víztől teljesen átázott pokrócot.* -Úgyhogy visszamegyek én is, a többiek pedig locsolhatnák a tetőt, nehogy rank szakadjon, nem sokáig tart már ki. *Egy pokróc azonban már nem lesz elég kettejüknek. Ha a férfi belemegy a dologba, akkor egy másikat szerezve mennek be immár ketten, remélve több sikerrel.*

[Egy tavaszi nap]

*A hadjárat utáni első néhány nap eseménytelen volt,és ez is annak ígérkezett.Rheiwyr szokásához híven nem sietett felkelni,ugyanakkor első lusta nyújtózásai közt furcsa érzése volt.~Mi ez a füstszag?Milyen ostoba álom ez már megint?~nyögte halkan,álmatagon a párnájába.Azonban rá kellett jönnie,hogy nem álmodik,de füstszag csakazért se szűnt meg.Ébredés után meglepően későn kapcsolt csak,hogy mi a helyzet,és mit kéne tennie.~Ég valami!~Hasított belé a rémület,jelezvén,hogy végre észbekapott így egy perc múltán.Gyorsan kipillantott az ablakon,majd miután megtudta,hogy az istálló áll lángokban,felráncigálta a cipőjét,majd futva indult menteni a menthetőt.Ingét is menetközben kapkodta magára,csak középen egy-két helyen gombolta be,így nem épp a felkészültséget tükröző látvánnyal érkezett meg az udvarra.Bár gondolta,hogy az oltással foglalkozó kis csoportnál van víz,azért keresett két vödröt,majd a kúthoz sietett merni.A vödrök átlagos méretűek voltak,így nem volt nagy gond teletölteni őket,ahogy félig-meddig futólépésben odasietni.Bár ebben a tempóban kevésbé fogta stabilan az ifjú ,minek köszönhetően kilötyögött egy kevéske a tetejéről,azért kb a háéromnegyedéig tele voltak így is vízzel,mire odaért.Phylia és Szavabreh a vizes pokróccal voltak elfoglalva-valószínűleg bemenni szándékoztak a maradék lovakért-két idegen-Hyppolyta és Nob-pedig a tüzet oltotta.Hozzájuk csatlakozott Rheiwyr,az egyik vödröt letette,a másik tartalmát egy határozott mozdulattal a lángokra borította.*

[Egy tavaszi nap]

- Biztosan vannak benn még lovak.- *feleli gyorsan,* - Csak nem tudom mennyi. A közeli karámban láttam legalább egyet, de lehet, kettőt. – *s egy pillanatig értetlen szemekkel nézi, minek mutogatja a pokrócot a lány, azután leesik a tantusz, a helyzetre való tekintettel nem vigyorodik el. Neki nem jutott eszébe, pedig akkor már elsőre segíthetett volna a bennrekedt állatokon. Gyorsan körbe néz, lát-e még egy pokrócot, s mivel nincs akkora szerencséje, mint Phyliának, nem lát még egy olyan lovat, mely ilyesmi öltözetet hordana, a saját köpenyét használja fel erre a célra.
Az időközben vödrökkel megjelenő Rheiwyr felé lép, s a letett vödörbe gyömöszöli pegazusos köpenyét, kicsit sajnálva azt. S a víztől átázott csöpögő, s immár meglehetősen nehézzé vált köpönyeget a fejére borítja, s onnan szól, kicsit bugyborékolva, ahogy a hideg víz végigfolyik az arcán, belefolyva a nyitott szájába.*
- Akár felőlem indulhatunk!- *S sietve vissza indul a katlanba, remélve nagyobb védelme lesz így, mint az előbb volt. Az istálló kapujában egy kicsit megtorpan, nagy levegőt vesz, s reméli Phylia követi. Még egy nagy levegő, s belép az istálló füsttel és tűzzel teli helységébe, s vigyázva tapogatózik a karámok felé.*

[Egy tavaszi nap]

*Az ötlet jó, és időben érkezett, már éppen azon volt, a saját, égett feje után megy. Bólint az elf lány mondataira. A kerítés darabjaiból, s még némi faanyagból karámot eszkábálhatnának, ha a többi klán tag is hajlandóságot mutat segíteni, most hogy a közvetlen veszély elmúlt.*
- Elsőként valaki induljon, s kerítse elő a nagymestert. Tudnia kell erről a sajnálatos esetről.- *veszi át kissé az irányítást.* – Másodszorra azokból a lécekből, oszlopokból valami karámszerűséget kellene összerakni, ahogy - *egy kicsit elakadt, mivel nem ismeri a ifjú teremtést, s néven nevezni nem tudja *– ahogy az ifjú hölgy mondja, hogy a lovak ne a teljes udvaron csatangoljanak, míg az istálló újjá nem épül. A szerszámok a raktárban vannak, amit sikerült megmenteni az enyészettől.- *fejezi be, és Hyppolitha- hoz fordul.
- Bár az idő nem a legalkalmasabb.- *mosolyodik el*.- De engedd meg, hogy gyorsan bemutatkozzam. Szavabreh –* hajol meg kissé színpadiasan, sem a jelenlegi kinézete sem az öltözéke nem igazán alkalmas az ismerkedésre, de nem ő határozta meg a helyet és időpontot.*- Szolgálatodra.- *vigyorodik el, s megfelejtkezik egy aprócska dologról, hogy az arca kicsinykét megégett, s így lesz a vigyorból egy fájdalmas grimasz egy rövid időre.*
- Hogy az a …- *folyt el egy káromkodást. Ha a lány is bemutatkozik, és miért ne tenné, elindul elsőnek a nevezett épület felé, kihordani a kellő eszközöket, szerszámokat. S csak magának jegyzi meg halkan alig hallhatóan.*- Harmadszorra kideríteni mi a bánat történt itt, mitől gyulladt ki az istálló.-* morogja, de ez még ráér, a legfontosabb a kár gyors helyreállítása, a felelős vagy felelősök elszámoltatása egy későbbi időpontban is időszerű marad.*

[Egy tavaszi nap]

*A raktárból előhoz némi kötelet, szeget és kalapácsot, majd nekiáll kihordani a raktárban levő faanyagot, bár nem talál túl sokat, azért reméli, a kerítés darabjaival együtt elég lesz. Leszórja egy halomba, majd ő is nekiáll segíteni, felállítani elsőként az oszlopokat. Gyorsabban haladnának, ha több segítő kéz is lenne, de úgy látszik elfáradtak a többiek. A karám készítése nem okoz neki sem túl nagy problémát, a majorságban, ahol nevelkedett, nem csak úrfi volt. A munkát ott nem mérték szűkmarkúan, s hiába volt a gazda kisebbik fia, neki is ki kellett vennie részét a munkából.
Elmélyülten, a munkájára figyelve építi a kerítést, halkan dúdolgatva magában, s ha Hyp-nek hirtelen szüksége van segítségre, ott terem, s segít emelni, támogatni, majd ismét a saját része felé indul, folytatni ott, ahol abbahagyta. Remélhetőleg még sötétedés előtt végeznek, s a lovak legalább zárt térben, ha nem is fedett helyen lesznek az éjszakára.*

Fogadás

  

[Fogadás]

*A városból érkezett nemrég, egy csomó csomaggal a kezében. A harc és az egyéb események eléggé leharcolták a ruhatárát, s sürgős frissítésre szorult. Az üzleteket végigjárva beszerezte azt, amit szeretett volna, s megrendelt olyan dolgokat, melyek nem voltak a készleten, vagy egyedi darabok, s elkészítésük hosszabb-rövidebb időt igényel. Az ágyra szórja le a pakkokat, mikor kopognak, s egy gyermekhang kér bebocsátást. *
- Lépj be.- *kiállt, s mosolyogva fogadja az ifjút, átvéve a levelet.*- Köszönöm, mond meg Kadar Úrnak, feltétlen számíthat a megjelenésemre.- *simogatja meg a buksi fejet, miután elolvassa a papirost.*- Na sipirc!- *vigyorodik el, útjára engedve a küldöncöt.* –Aztán semmi jót nem halljak rólad! – *kiállt utána jó kedvvel, s öltözködni kezd. Fekete nadrágot, s csizmát vesz, s az újonnan beszerezett ruhák közül egy fehér inget és egy arany szálakkal átszőtt mellényt. Kicsit sajnálja, a köpenyét még csak megrendelni tudta, s rögtön három darabot, így nélkülöznie kell a megszokott jelképet. Fegyver és páncél nélkül indul a díszterem felé.*
- Kymel legyen veletek.- *szól belépve a terembe, s látja a többiek már az asztalnál ülnek.
Elkésett volna, nem tudja, de gyorsan az asztalhoz lép, s helyet foglal egy üres széken.*
- Elnézést a késésért.- *mosolyodik el, s tölt magának egy kupa bort. *

[Fogadás]

- Parancsolj barátom.- *tölt az utána megjelenő, és mellette helyet foglaló Kiliannak*.- Mindenki egészségére.- *emeli fel kupáját, s jót kortyol a borból. S belekezd a mese egy részébe.*
- Mentünk, láttunk, győztünk, visszajöttünk. Ja és valahol elhagytuk a lovakat. .- *vigyorodik el.*- de nekem a legjobban a roham maradt meg az emlékezetemben. Kirontottunk, mint egy dühös fekete méhraj, pont neki a goblinok pofájába. Épp rendes támadó sebességre gyorsultam, mikor szétnyílt a kis büdösek sora és ott állt a sámánjuk teljes harci díszben, na mondom magamnak. ~Breh megállj, mert baj lesz.~ Úgy hogy satu hóó, vissza gyí, oszt patkófék…..de nem jött össze.- *csóválja meg a fejét.*- onnantól csak a sámán lebegett a szemem előtt. S a feje később tényleg ott lebegett a szemem előtt, Edin kezében. Aztán integettünk és eljöttünk.-* kortyol egyet a borból befejezve, s a borba vigyorogva. Lehet Kadar nem ilyen beszámolóra várt volna, de akkor azt nem tőle fogja megkapni. A hősi regék nem igazán az ő műfajai, Majd talán Alex pontosabban és hitelesebben elmeséli tetteiket.*

Fogadás 2.

[Fogadás]

*Annyira belefeledkezik az ünneplésből hirtelen kizökkent állapotba, melyet az okoz, hogy nem nagyon tudja mire vélni Edin távozását, hogy csak arra rezzen fel, amikor Kadar hozzá szól.*
- Igaz, megyek is.
*Bólint az öreg felé, megengedve magának egy gyenge mosolyt, majd asztaltársaitól elnézést kérve vőlegénye után indul, hogy megtudja, nincs-e valami baja Edinnek.
De bizony. Baj az van elég. Nem kifejezetten arra számított, amibe az udvaron belefutott. Az élet márpedig ilyen kiszámíthatatlan, így nem volt más választása, mint némán, kicsit dühöngve, kicsit elgyengülve tudomásul venni a megváltoztathatatlant. Edin döntött, s e döntése miatt távozott a teremből. Talán emiatt volt a rosszulléte is. Nem kérdezte. Minden eszébe jutott, csak az erre vonatkozó kérdés nem.
Kissé hosszúra nyúlt távozása - s búcsúnak mégis milyen rövid volt az idő - után végül visszatér a Díszterembe, hogy újra tiszteletét tegye a fogadáson. Remélhetőleg azóta nem szabadult el a patkány-pokol. Bár, talán az legalább valami színt vinne az est további részébe.
Sikerült annyira életet lehelnie magába, hogy legalább nem tűnik fénytelenebbnek, mint amilyen ezelőtt volt. Most kész szerencse, hogy az utóbbi időben elég ritkán látott vendég volt ajkain a mosoly. Most sem mosolyog. Miért tenné?
Visszatér az asztalhoz előző helyére, de nem ül le. Egy pillantást vet Kadarra, mintha segítséget várna az öreg lovagtól, némi felrezzentést, mint az előbb, de a pillantás nem hosszú életű. Megtámaszkodik a széke támláján, majd enged a támaszkodáson, épp annyit, hogy felemelhesse a földtől a szék lábát és kétszer a padlónak csaphassa azt. Hatásosabb talán, hogy így keltsen feltűnést, mintha poharat kocogtatna. elvégre nem pohárköszöntőt akar mondani.
Kivár, senkinek nem akar a szavába vágni, de ha már néhányan rá figyelnek, akkor belekezd. Nem akar nagy feneket keríteni a dolognak, vagy hosszan beszélni. Utál feltűnő lenni. Most különösen.*
- Elnézést kérek mindenkitől, hogy megzavarom az ünnepi hangulatot. De kötelességem közölni, hogy Edin Grotemar Nagymester épp most lovagolt ki a Rendház kapuján az éjszakába.
*Undorodik attól, hogy milyen szépen és homályosan fogalmaz. De nem különösebben érdekli, hogy "beszédéről" mit gondolnak a többiek. Csak ki akarja mondani. Mert ki kell mondania.*
- Hogy érthetőbb legyek: elhagyta a klánt, hogy megkeresse önmagát. *~Hazugság, ugye tudod?~ Visszhangozza egy undok kis hang agyában, de igyekszik nem törődni vele. Folytatja hát.*
- Arra kért, hogy amíg távol van, vezessem helyette a klánt. Így lesz hát, megteszem. Nem várok más viselkedést velem szemben, mint amilyen eddig volt a viszonyom bárkivel. Csak gondoltam megérdemli mindenki, hogy tudja, Edin távozott. Nem akarta búcsúzással az ünnepet elrontani..
*Teszi még hozzá a mondóka végén, amolyan más helyetti magyarázkodásként, kis elnézést kérésként. Nem tudja, hogy szükség van-e rá, de kimondta, mert így érezte helyesnek. Viszont arra már nem érzi képesnek magát, hogy további kellemes evés-ivást kívánjon. Inkább csak elhallgat, s leül, mint aki sosem beszélt.
Szinte észre sem veszi, ahogy ültében megtámaszkodik egy pillanatra annak a széknek ülőkéjén, ahol eddig Edin foglalt helyet. Maga előtt figyeli a boroskupát, s közben nagyon koncentrál, hogy ne essen ki az erős nő szerepből. Az pedig, hogy pislogni nem mer, ki ne csurranjanak könnyei, az ő dolga. Remélhetőleg senkinek nem jut eszébe, hogy ne folytassa az ünnepet. Legalább nekik legyen szép estéjük.. Továbbra is.*

[Fogadás]

*Rég elmondott mondatai után hosszasan hallgatott. Hallgatta rendtársai élcelődéseit, Alex meséjét a harcról, s a többi beszédet, de legfőképp az elétálalt étkek, s italok foglalták le. A puhára átsütött húsok, a megannyi köret, s a friss omlós cipó illata és íze egy kissé elszakították a valóságtól. A kulináris élvezetek tobzódása közben alig vette észre az érkezőket, s a távozókat. Csak egy pillanatra nézett fel, mikor Edin elhagyta a termet, s később Kadar mondataira Cygnus is. A falatozást nem is hagyja abba, nem igazán gondol semmi rosszra, hisz az élet szép, jelenleg a győzelmüket ünnepelik, s társak, barátok közt ül.
Kisvártatva Cyg visszatér, s mintha visszatérésével a levegő is megváltozna, mintha hideg szél, és fagyos idő térne be a terembe. Már az ajtóban megérzi a változást, nem tudja mi történt még, de a nyakán és hátán valami furcsa borzongás fut végig, mint valami rossz előérzet. Sokszor fordult ez már vele elő, s mindig beigazolódott. Leteszi a kezében tartott húst, s figyeli, ahogy a lány végigvonul a termen, a széke felé. Kicsit összehúzott szemekkel, figyeli mozgását, a lépteit, s a borzongás csak erősödik, ~megváltozott~ jön a felismerés. Valami történt, ami mintha megtörte volna, még ha megpróbálja leplezni is. Ahogy megáll az asztalnál, lassan elcsendesedik a terem, mások is megérezhették a hangulatát, vagy csak az arcára pillantva látták meg, szólni szeretne, nem tudja, s az elhangzott mondatok után már nem is érdekli. Mintha hideg vízzel öntötték volna nyakon, mikor a rövid bejelentés elhangzik. ~Mi történik itt, mindenki megbolondult? Mi az, hogy elment?~ nem érti, és nem is akarja megérteni hirtelen. Eddig is vörös volt a feje, a tűz hatása ott virított eddig is az arcán, de most még inkább elvörösödik. Egy gyors mozdulattal a szájához emeli a kupát, s egyhajrásra kiissza a benne levő bort, s úgy csapja le az asztalra, hogy a mit sem vétő pohár ezer darabra törik, kissé felsebezve a kezét, amit nem is vesz észre.*
- Megmagyaráznád? – *pattan fel ültéből, a széket hátralökve. Nem szokott hirtelen haragú lenni, de most egyszerre elborítja a méreg. Talán pont a helyzet, az, hogy pont az ünneplés közben történt meg az eset zökkenti ki a megszokott nyugalmából. *
– Valaki megmagyarázná?- *fordul a jelen levők felé, végignézve a feltehetőleg ugyan olyan megdöbbent társaságon, amilyen döbbent ő.*

[Fogadás]

*Kupája bamilásába bele sem feledkezhet, ugyanis csaknem eláll a szívverése, amikor egy pohár az asztallapnak csapódva összetörik. Lassan emeli fel a fejét az első ijedtség után, nagyon nem érdekli a dolog, biztos a patkány a hibás, vagy valaki felöntött a garatra. Legalábbis ezt gondolja, amíg nem egy szék is követi a poharat, s felhangzik Szavabreh hangja. Megdöbben, amikor a férfira pillant. Annak dühe olyan hirtelen és olyan szinten sugárzik felé, hogy egy pillanat alatt elűzi a fátylat szemei elől. Az asztal alatt markol bele combjain szoknyája anyagába, de nem áll fel. Válaszolni akar, de nem pattan fel, hogy ő is kiabálásba kezdjen. Bár a sírhatnékja elmúlt egy pillanat alatt.
Igazából várta is ezt a kérdést, csak nem ilyen kitörő formában. Körbepillant a többieken, hogy van-e kedve még valakinek felcsattanni, majd végül dönt, s belekezd a válaszadásba.*
- Nem hiszem, hogy bővebb magyarázattal tudok szolgálni annál, mint amit elmondtam. Elment és kész. Úgy döntött, hogy megteszi, mert erre van szüksége. Talán elege lett abból, hogy a dolgok nem mennek úgy, ahogy szerette volna. Mindent komolyan vett, s ebből lett csordultig elege.
*Magyarázkodik eleinte, de csak amolyan magam találom ki módon, ugyanis Edin nem adott sok választ a kérdéseire az udvaron. Illetőleg őt nem a miért érdekelte, hanem hogy látják e még egymást valaha. Végül ő is feláll a székről, kisebb vehemenciával, mint lovagtársa, de azért elég hevesen. Az asztallapra támaszkodva néz Szavabrehre.*
- Fene az egészbe! Elég ostoba kérés volt ez a magyarázatra. Nem tudom megmagyarázni! De annyi biztos, ha tényleg úgy van, ahogy Edin mondta, és Kymel állítólagosan elpártolt tőle, akkor azt a nyomorult kápolnát kellene felgyújtani az istenek írmagjával együtt!
*Kimondta. Kész. Nem nagyon érdekli, hogy istenkáromlást követett el, s az sem különösebben izgatja fel, hogy úgy viselkedik, mint egy óvodás. Megfontoltan kellett volna válaszolnia, de nem volt képes rá. Ő maga sem érti a dolgot, akkor hogyan magyarázza meg?*
- Kielégítettem mindenki kíváncsiságát? Lehet szörnyülködni, de az igazság az, hogy én sem tudom mit miért cselekedett.. pontosan..
*~És nem is érdekel, csak az, hogy visszajön. Megígérte. "Sőt, biztosan." De ezt nem mondom el.. Nem mondhatom~*

[Fogadás]

*Meghökken, s még jobban megdöbben a kapott válaszra, avagy az inkább nem kapott válaszra. A düh nem olyan hamar távozik amilyen hamar jött, helyet adva a teljes értetlenségnek és bizonytalanságnak. Legszívesebben kirohanna a teremből, mint egy sértődött, megbántott gyerek, de erőt vesz magán, s amennyire tud, nyugalmat erőltet a viselkedésére.
Kissé sajnálja a kirohanását, de a bejelentés rosszul érintette, s az első gondolata az volt, biztosan a jegyese miatt távozott a nagymester. De látva Cygnus majdnem könnyes szemét, s hallva kirohanását, megérti, nem a lány miatt távozott Edin, s a lányt is legalább annyira meglepte a döntés, mint őt.
Ezernyi kérdés fogalmazódik meg benne, de inkább elfordulva a székét állítja a természetes helyzetébe, s lerogy az alkalmatosságra. Nem akar megszólalni, nem akarja még jobban tönkre tenni az estét, bár valószínű ennél jobban már nem is lehetne elrontani. A pohár maradékát, még mindig dühös mozdulattal a földre söpöri, s egy másikért nyúl, apró vércseppeket hagyva az asztal lapján, végig a mozdulata nyomában. Lehajtott fejjel a pohárban fodrozódó italt bámulja összeszorított foggal.~ Mi lesz a klánnal, mi lesz ha Kymel tényleg elhagyta a nagymestert?~ még mindig Edint tartja annak, fel sem fogva, ez már megváltozott, mikor elhagyta a rendházat. ~ S miként tovább?~ a kérdések csak ömlenek elő, de meg nem szólal, talán csak egy nagyon halk* –Sajnálom.- *szó hagyja el az ajkát, nem mutatva, Cygnusnak szól-e vagy Edin távozásának, vagy az egész világnak…. *

Gyakorlás

[Reggel, csapatépítés idejében]

*A reggeli nap első sugarai már az udvaron találja, s meglepődve veszi észre, nyüzsög az élet a porlepte udvaron. Távolban emberek tűnnek el a konyha irányában, s mellette is elszalad két ismeretlen katona, nekivágva a rendház épületének, valami parancsot teljesítve. S aminek a reggel a legjobban örül, az egy öreg, de cseppet sem morcos ábrázat. Rég nem látta, s bár ő sem volt mindig a rendházban, de az öreg mintha szellemet játszott volna az elmúlt időkben.
Nagyot dobbannak csizmás lábai, s zizegve súrlódnak a szemek láncpáncélján, mikor Kadar elé lép, megzavarva azt a bizonyára fontos gondolataiban
- Öreg barátom! * kiállt vigyorogva, s nagyot csap a vállára. – Ezer évvel ezelőtt láttalak. Ha tudom, ilyenné tesz, hogy a Kereszt lovagjává váltál, én lettem volna az első, ki tiltakozik Edinnél a kinevezés ellen. * kacag bele a szélbe, s közben kezet nyújt Kadarnak. Reméli, az öreg jól van, s kedélyét sem vesztette, míg a rábízott apródokat oktatta a száraz tudományokra.
- Apropó, nem láttál erre egy magas fiatalembert? Lenne itt egy kis gyakorlásom vele, mint a régi szép időkben. * vigyorog, nem felejtve el, Kadar a legutóbbi gyakorláskor majdnem fejét vette.*

Leoron védekező állásban kardjával kivédi mestere kardcsapását, s pajzsát ellenfele pajzsához nyomja, ami hangos, fémes hanggal csattan. Pajzs a pajzsnak, s kard a kardnak nyomódva áll a két férfi. Szavabreh ebben a helyzetben könnyen kigáncsolhatja az ifjú apródot, vagy el is lökheti magától pajzsa segítségével.

Az öreg lovag nézegeti, amint a két ifjonc küzd egymással és lehetséges, hogy előző élcelődése miatt mind a ketten meg akarják mutatni, hogy nem csak azért hordják a pajzsot, hogy fárasszák karjukat.
Mikor berh kaszál a pajzsával, már látja amint az apród betámaszt a pajzsával és egy felfelé billentéssel szabaddá teszi az utat Breh lábai felé kardjának, de e helyett összecsattantja a pajzsát és át se megy szúró támadásba, vagy legalább egy lefordulást hajtana végre.
-Föntről szúrja a fejére, ne várd meg hogy gánccsal próbálkozzon!- kiabál oda a fiúnak, de ez akár Brehnek is szólhatott volna, hiszen nem tett nevet kijelentésébe.
Te pedig feszítsd le a földre, jobb húsban vagy mint a fiú, vagy lökd föl!- na ez viszont már Brehnek szólt és remélhetőleg kibillenti annyira a koncentrációból, hogy a fiatal tanonc, Leoron előnyhöz jusson.
-Hajolj be és borítsd át magadon, ha le akar nyomni!- kiabálja, de mindig elfelejt nevet tenni a mondandójához, hisz onnan ahhol ül kézenfekvőnek gondolja a dolgot...

[Reggel, csapatépítés idejében]

Bár a támadását védte az apród, de helyzeti, mozgási fölénybe került, mivel Leoron a védekezésre koncentrálva elvesztette a kezdeményezés lehetőségét. Közvetlen közel állva köti meg a kardját, s a két pajzs is egymásnak feszül.
Kadar a pálya széléről kiáltva osztja tanácsait, melyek bár jók, van egy rettentő hibájuk, mégpedig, hogy mindketten hallják, s ezzel elveszik a meglepetés ereje. Csak kissé feszíti a kardját, s a pajzsát, épp annyira, hogy ellenfelének is erőt kelljen kifejtenie, s megérezze a hirtelen kifordulásra tett kísérletet. Szakállas arca nincs messze a másiktól, s a pillanatnyi patt helyzet megenged neki egy széles vigyort, s egy kacsintást, miközben jobb lábbal megpróbálja bal térden, térdhajlaton rúgni apródját, meg rogyasztva azt. Ha sikerül, még egyet lök a pajzson. S ha valaki megkérdezné tőle, ez lovagias dolog-e, csak a vállát vonogatná, hiszen harcban a lovag is csak ember.*

Szavabreh vigyorán csodálkozva látja mestere induló lábát, ami eltalálja Leoron bal lábát. Az ifjú rémülten bal lábára csuklik, s a poros föld bemocskolja ruházatát. Ebben a testhelyzetben az lehet hinni, hogy vége a viadalnak. De ennek még koránt sincs vége. Leoron a földön, pontosabban bal lábán feküdve arrébb gurulhat a földön, s mivel bőrpáncél van rajta, könnyen csinálhat egy hátrabukfencet, s egyből talpon is lehetne. Vagy jobb lábával ellökhetné magától Szavabrehet, vagy ami még jobb lenne, könnyedén kigáncsolhatná, s a mester is a porban fetrengene.

Kadar tovább figyeli a párbajt, de egyre jobban elszomorítják az események. Breh valóban szépen támad, de a fiatal tanítvány ahelyett, hogy kihasználná gyorsaságát, megpróbál a nálánál erősebb lovaggal tusába bocsájtkozni.
mikor az ifjú a földre kerül, már látja lelki szemei előtt, amint Breh galád mód tapos rajta kettőt-hármat. Innen nem túl sok esély van a menekülésre. Hiába a könnyű páncél, a pajzs és a fegyver hátráltatja a könnyű mozgásba. ha fegyverét elengedné, még tudna is támaszkodni jobbján, hogy lendületet vegyen a kitéréshez, de a pajzsos karra nem lehet támaszkodni, mert egy apró egyensúlyhiba és már ki is csavarta saját karját az ifjú.
-Breh, rúgj a pajzsába, vagy enged felállni és folytassátok!- kiabálja, észszerűnek gondolt tervét.
-Leoron fiam, te pedig ne próbálj ilyenkor forgolódni, húzd a felsőtested elé a pajzsodat és kaszálj a kardoddal, míg elég messze nem tudod tolni magad, hogy felállhass, hátat pedig egy pillanatra se fordíts!- kiabálja az instrukciókat.
-Ha legközelebb Szavabreh a pajzsával támad, bújj alá a sajátoddal, taszítsd felfelé és máris szabad a mellkasa!- kiabál és várja a reakciókat...

[Reggel, csapatépítés idejében]

*Az apród a rúgás miatt a földre zuhan, mint ahogy Breh számított rá. Ha valós harc lenne, nem engedné, hogy az ifjú felálljon, de most nem ez a cél. Hátra lép néhány lépést, leengedi kissé pajzsát és kardját, jelezve, megvárja, míg a másik feltápászkodik a földről, s nem támad megint, míg az rendbe nem szedi magát. Egy kicsit elfordulva Kadarra néz, s kacsint egyet felé, jelezve, tudja a harcot eldönthette volna gyorsan.*
- Nem akarom eltörni a kezét. * mosolyog féloldalasan, utalva, hogy Kadar ajánlata a pajzsba való rúgással akár ilyet is eredményezhetne. – Még nem. * csillan meg szemében egy kis gonoszsággal, vagy inkább gonoszkodással, vegyített vidámság, s visszafordul Leoron felé, aki remélhetőleg ismét küzdelemre képes állapotban van.
Kissé oldalt, behajtott kézzel a válla magasságába emeli a kardot, a pajzsot védő állásba emeli a teste elé, s megindul az apród felé. Nem szalad, de a rohamtempónál alig lassabban halad.
Az ütés távolság elérése előtt egy szívdobbanásnyival fél térdre veti magát. Keményen beveri a térdét az anyaföldbe, de számít erre, s a fájdalom villanása nem akadályozza a további mozgásban. A pajzsát ugyanabban a pillanatban a feje magasságága fölé emeli, ferdén, egyaránt védve testét és fejét. Oldalról indítva a csapását, megpróbálja Leoron alsó lábszárát, bokáját eltalálni, s ebben reméli a meglepetés ereje is segíteni fogja, valószínűleg az apród nem erre a támadásra számított.*

Mese 

[Szörnyvadászat]

[Mesélő]

Hosszú ideig csak a lovak patái alatt ropogó csontok, s a páncélok nyikorgása töri meg a különös és természet feletti csendet. A lovagok egyre közelednek a távoli fény felé, s nyomukban kissé lemaradva, még látótávolságon kívül, ott lovagol valahol Morganus is. A fák egyre ritkábbak, s mintha egy tisztás rajzolódna ki a szemük előtt, a fáklyák és az egyelőre megmagyarázhatatlan zöld fényben, s a paták alól is elfogynak a csontok.

A tisztásra belovagolva a látvány egyszerre lenyűgöző és érthetetlen. A tisztáson három, durván faragott oszlop áll háromszög alakban, kb. tíz méterekre egymástól. S a zöld fény ezekből a kövekből árad, mintha a belsejük valami folytán világító zöld folyadékká változott volna. A háromszög közepén valami fekszik a földön, de onnan ahol álltok, nem nagyon látható mi is lehet. A fény kísérteties nappali világosságot teremt, így láthatóvá válik a tisztás másik végén egy domb oldalában ásító nyílás, bár a belseje már meglehetősen sötét. De az onnan kilépő három alak teljesen valóságosnak tűnik, s míg közelednek a lovagok felé, egyre jobban kirajzolódnak a vonásaik is. Két teljes páncélos lovag lépdel, elöl, s mögöttük egy hosszú ruhájú, kibontott hajú hölgy. A jelenések szinte tökéletesek, a páncélokon táncot jár a kövek fénye, a hölgy ruhája suhog, mikor lépdel. A kövek mellet megállnak, s az egyik lovag, aki kissé közelebb áll felemelt jobbal szól.

- Állj urak! Egy lépést sem tovább. Nincs itt keresni valójuk, ez a smaragd úrnő birodalma, s ő nem engedélyezte a belépést. Távozzanak, ne haragítsák magukra az úrnőt. – hangja mintha nem egy lovagé lenne, jóval magasabb, mint azt elvárná egy ekkora embertől valaki, s ahogy ott állnak, mintha koránt sem lennének olyan magabiztosak, mint azt mutatni akarják, egy kicsit, épen csak egy leheletnyit, amit csak egy jó megfigyelő tud észrevenni, közelebb húzódnak egymáshoz.

Az elöl állók észrevehetik, hogy mintha néha megremegne a hölgy körvonala, s a lovagok ruházata sem stimmel valahogy. Mintha nem lennének illesztések, csatok a páncélon, mintha az egész páncélzat egyben lenne ráöntve az alakokra.

Szavabreh

*A tisztásra kiérve ámulattal, szinte megbabonázva figyeli a kövekben a fények játékát, s emiatt lemarad a barlangból kilépő emberek észrevételétől. Csak mire a kövekhez érnek, tudja levenni a szemét az oszlopokról. Nem kis megdöbbenésére ekkor pillantja meg az alakokat, s egyben hallja meg a hangjukat. A tiltás egyértelmű, még ha furcsa hangon is szól, de az, ki is lehet az említett hölgy, már nem egészen. Jobban megvizsgálva a megjelent nőt. ~ Lehet hogy ő?~ Észreveszi, az alak körvonalainak elmosódását, de mivel a szeme előtt zöld karikák ugrálnak a kövek bámulása miatt, csak káprázatnak képzeli. Egy kis kitérővel előre léptet. *

- Marhaság. Mindegy ki is az az úrnő. Ez itt a mi földünk, s a mi embereink állatai tűnnek el. *morog magában, s Edinre nézve, mintegy jóváhagyását várva megvonja a vállát. Karddal a jobb kezében, de nem felemelve azt, megindul a hármas felé, lesz, ami lesz alapon, közben Kymelhez fohászkodik, a társainak legyen idejük utolérni, amennyiben bajba kerül.*

[Szörnyvadászat]

[Mesélő]

Mindenkinek

A tiltás ellenére a lovagok belovagolnak a tisztásra, s mielőtt megközelítenék a jelenéseket, az egyik lovagszerű valami, ijedt sikoltással fordul meg, s magával ragadva társait, a barlang nyílása felé kezd szaladni. S ahogy elveszti koncentrációját, úgy alakul át egy alakváltó kobolddá. Nem sikerült a szemfényvesztés, s ebben a pillanatban minden lovag felismerheti a káprázatot.

A barlangból ebben a pillanatban hangos kiáltás hangzik fel, s egy csapat harcos kobold [10 fő] és néhány gyerek és asszony rohan elő. Fegyverekként késeket, fa bunkókat tartanak a kezükben. Bár jóval többen vannak, mint a lovagok kicsiny csapata, de nem valószínű, hogy különösebb gondot okoznának a harcosoknak. Rendezetlenül, minden összhang nélkül támadnak, s a leleplezett alakváltók is csatlakoznak a nevetséges rohamhoz. Talán a két lovag imitátor van a legjobban felfegyverkezve, náluk kard és még igazi pajzs is van. De még ez sem lehet gond a lovagoknak.

Edin, Ivellios,  Leoron, Szavabreh

A csapatban lovaglókra fejenként öt kobold jut, kik épp csak a lovak hasáig érnek, s bátorságuk is viszonylagos. Edin felé kerül a két alakváltó, így neki egy kicsit nehezebb dolga lehetne, de ismerve a koboldokat, nem megoldhatatlan feladat A harmadik, a Breh elé keveredik. Így ha minden igaz, ez egy mészárszék lesz, de lehet, legalább egy koboldot, vagy egy gyereket életben lehetne tartani, hisz talán olyasmit is tudna mondani mire egyébként csak nehezebben, lehetne rájönni. Vagy lehet, nincs is szükség ilyen tudásra….?  Ki tudja, Kymel útjai kiszámíthatatlanok, de egy pillanatra felvetődhet valakiben a kérdés, ezek az apróságok készítették a köveket, vagy valami más van a háttérben?

Alex

Kiáltásod már későn ér a csapathoz, az események már megindultak. Ha felmérve az erőviszonyokat nem indulsz a társaid után, hanem folytatod az utat a kövek mellé, minden baj nélkül eléred az egyik oszlopot. Származásod okán, megérzed a mágia jelenlétét, ami a kövekből árad, de sem a köveken faragást, sem írásjeleket, nem látsz. Egyszerű, durván megmunkált oszlopok. Ha megérinted a követ, nem érzel forróságot, csak a kő hidegét, de csak ha megérinted……

Mintha az emlékeid között felrémlene valami ilyesmi, de még egyelőre nem tudod, pontosan mi is lehet. A kövek közötti térben talán megoldásra lelsz, vagy valami másra……..

Arek Tebur

Beéred Morganust, s együtt folytatjátok a társaitok keresését. Az alakváltó sikolyát már ti is halljátok, s a zöldes fény is egyre nagyobb a szemetekben, még néhány pillanat s eléritek a tisztás szélét, ahol társaitok vannak.

// Morganus jelenleg NJK- ként //

Edin Grotemar

*Nem is igazán tudta miért bocsátkoztak ily gyorsan harcba. Tán a harcéhség, vagy a kalandvágy lett úrrá rajta a rohamkor, melynek szabad utat adott, hagyván magát elragadtatni az események által. Szava kitörése vezette fel a rohamot, és Edin nem állt annak az útjába. A Nagymester megroggyant...
Amint tudatosul benne a helyzet, még tán szánalmat is érez a kis szerencsétlen lények iránt -tán ha egy pár másodperc erejéig-, de elnyomja a gondolatokat a vér szava. Nem viselkedik vezérhez méltón, de életének jelenkori nehézségei túlságosan is meggyötörték. Cygnus tán a múlté már, mint megannyi más kedves emlék is, a harcos pedig zárkózottá és mogorvává vált a Rendházon belül. A társaknak erről nem szabad tudniuk, igyekszik hát jól tartani magát előttük, de mégis biztos abban, hogy a pletykákat nem kerülheti el ő sem. Küzdeni ellen meg értelmetlen energiaveszteség volna.
Rohamoznak hát, ellenfelük egy tucatnyi kobold első ránézésre, melyek közül hárman jutnak a felszentelt penge oldalára. Két alakváltó kobold egyszerre támad, nem nehéz ellenfelek, de annál veszélyesebb helyzet adódhat figyelmetlenség esetén.
Célja az elsőt levágni gyorsan, lovával eltiporni őket a lendület erejét kihasználván. Ha a kis randaságoknak szerencséje van, akkor az egyik tudja védeni magát annyira a pajzsával, hogy csak a lendület vesse oldalra. A másikra azonban lesújtó csatabárd éle vár. Feltéve, ha Edin talál a lóról oldalra csúszva -baljával a kantárt szorítván, jobbjával támadván a jobb oldalra eső lényre. A másik mire feltápászkodik, Edin már ismét készen áll majd. Ha sikerül mit eltervezett.*
- Add meg magad, s megkíméljük az életed, úgy mint a nőkét és a gyerekekét is. *Mondja ekkor a lovag. A józan észnek győzedelmeskedni kell, ezek a mitugrászok maximum a tyúkokat lophatják a falusiaktól, de egész marhákat nem tüntetnek el. Kiirtásuk nem ellenkezik ugyan az elvekkel, melyek a vidék békéje érdekében Kymel szolgálatában a Szellemlovagok Rendjére vonatkoznak, de értelmetlen mészárlás volna...*

Arek Tebur

*Alig teszi fel kérdését Morganus-nak, mikor nem is olyan távolról furcsa kiáltás üti meg fülét. Összenéz társával, majd megsarkantyúzza lovát, gondolván, hogy társainak vagy valaki másnak segítségre lehet szüksége. Rövid vágta után, egyre erősödő zöld fény kúszik szembogarába, majd egy tisztásra ér, ahol egész tömeget lát. Első pillanatban lefékezi lovát, hogy felmérje a terepet. A lovagok és apró lények, gyerekek és nők, kik kavarognak egymással. Második pillantásra derül csak ki számára, hogy egymás ellen vannak. A tömegből kiemelkedik egy gwuff-lovag alakja, ki a derengő oszlopokat szemléli. Arek nem érti a dolgot, hogy miért támadtak a lovagok a szinte védtelen lényekre. Gyanakodva körbetekint, nem lát-e valami nagyobb ellenséget, aki a zűrzavart okozhatta, és aki tényleg rászolgál a kardjára. Ha ilyesmi nem tűnik fel neki, társai segítségére indul. Oda indul, ahol a legnagyobb szükségét érzi a segítségnek. Talán Alexius tűnik a legvédtelenebbnek, mert egymagában állva tanulmányozza az oszlopokat. Ha útjába kerülnek, természetesen csakis kardlappal sújt az ellenre. Ki akarja ütni a kis lényeket, de úgy, hogy a lehető legkevesebb sérülést okozza.*

Ivellios

Egyre közelednek a lovagok felé amik erre hirtelen megfordulnak és rohanni kezdenek. Ivellios megdöbben mikor látja, hogy a káprázat eltűnik és a lovagok valójában alakváltó koboldok.
Amikor rohamra indult már akkor érezte a bizsergető érzést a tenyerén és most ez az érzés már szinte elviselhetetlenné fokozódott. Elméjét elsötétítette a harci láz és a harci izgalom, ám amikor meglátja a sok kobold között a gyerekeket és a nőket hirtelen kitisztul elméje és sajnálat veszi át a helyét annak a harci őrületnek amit az előbb érzett.
De mire már újra tisztán tud gondolkodni öt kobold el is indul felé.
Lovát gyorsan megállítja majd kardját elteszi és íjját veszi le hátáról. Tegezéből egy nyilat illeszt a húrra és a nyíl hegyét az egyik koboldra irányítja. Elf apjától örökölt éles szemével nagyjából becélozza a kobold szívét majd ellövi a vesszőt. Ezután egy újabb nyilat vesz elő és a másik kobold lábát próbálja átlőni. Aztán lovát megindítja és a harmadik ellenségét megpróbálja agyontiporni. A maradék két koboldra kilő még egy-egy vesszőt. Ha már csak a lábonlőtt kobold maradt élve akkor hozzá üget.*
-Add meg magad és lehet, hogy megkíméljük az életed.

Szavabreh

[Szörnyvadászat]

*Mihelyst belép a tisztásra, társai nagy része követi őt az alakok felé. Nem akart ő rohamot, csak megtapasztalni a tiltás komolyságát, de valahogy másképp alakult, s most már sodródik az árral.

A sikítás, s az azt követő átalakulás meglepi, de nem hagy benne kétséget, jó úton járnak. Az előkerülő koboldok viszont csak egy gyenge mosolyra késztetik. ~ Nocsak, nocsak.. miből lesz a cserebogár.~ mosolyog, s elébe lovagol kissé a felé törő apróságoknak.

Az első koboldot lehajolva a nyeregből csapja le a kardjával, inkább védekezésül. Ha sikerül neki, elfordítja a lovát, de nem száll le róla, hanem nagy lendülettel lóbálni kezdi a kardját, inkább össze vissza, fenyegetően, mintsem célozva a közeledők felé. Meghallva Edin kiáltását, inkább megpróbálja elijeszteni az apróságokat, mintsem hogy legyilkolja ezeket a lényeket. Közben a lovát táncoltatja, s kiált.

- Le a fegyverekkel, vagy meghaltok! *  s nincs kétsége afelől, nem fognak hozzá, lovához közelíteni. S csak akkor szál le a lóról, ha netalán a koboldok jobb belátásra bírnak, s eldobálják eszközeiket.*

Leoron

*Látván, hogy Ivellios megáll, és nyilaival osztja az áldást, lovát mégjobban megbökdösi sarkával, és három kobold közé ront. Olvasott a lovas-támadásokról még a rendház könyvtárában annakidején, ezért lova törzsét lábaival erősen átfonva az állat jobb oldalán lógva kardjával lecsapja az egyik fejét. Ezután visszapattanva a nyeregbe megfordul és a koboldok felé vágtatva egyet eltapos, a másikat pedig kardjára szúrva átdobja a ló másik oldalára. A maradék két kobold menekülőre fogva rohanni kezd, de Leoron őket sem kíméli. A lassabban futó koboldot hátulról leszúrja, a másikat pedig a kard lapjával fejbecsapja, és eszméletlenül rogy a földre.
Ezután lovát megállítva a porban fekvő kobold mellé galoppol, majd kardját eltéve, leveszi hátáról vadászíját, s a húrra illeszt egy nyilat. Miután ezt megcselekedte, látja, hogy a kobold kezd magához térni, ezért kifeszíti az íjat, s rámordul a rémült teremtményre:
- Ne mozdulj! Vagy különben úgy végzed, mint a társaid!
A kobold ezekre a szavakra kezét összekulcsolva, mintha könyörögne az életéért.

Alexius

*Értetlenül áll az események előtt, látja a változást, ám tisztában van azzal is, hogy a koboldok, nem jelentenek veszélyt, s hasonló esetben inkább menekülnének mintsem támadnának, még a meglepetés ereje sincs velük, mivel a lovagok kezdték a rohamot, és mégis kirontanak rájuk, szinte teljes famíliájukkal, valami itt van a háttérben csak még nem tudja mi az... Az oszlopokon nem lel semmi különöset, ám nem tudja megállni, hogy gwuffja nyergéből ne nyúljon az egyikhez... Hidegség járja át, érzi a mágia jelenlétét, s ez a két részlet elkezdi mozgatni elméjének rugóit... Meg kell bizonyosodnia róla, hogy gonosz ártó mágiával van dolga, s erre nincs jobb mód mintsem a Kymel áldásával bíró kulacs, melynek tartalma pengeszentelésre hivatott tiszta forrásvíz. A kis tároló gyorsan előkerül oldaláról, majd egy-két csepp a hideg kövön landol, a látottaktól függetlenül a kulacs visszakerül övére, ám jobbja rákulcsolódik egykezesének markolatára... S így vezeti tovább gwuffját az oszlopok között, ekkor tájt érkezhet meg Arek kivel még ezeddig nem találkozhatott, ám nem ez az alkalmas idő a bemutatkozásra, valami nem evilági erő munkálkodik itt, ebben már biztos, s tán Edin hidegvére is visszatérni látszik... Alex meggyőződése, hogy azzal segít a legtöbbet, ha megőrzi hidegvérét és az által még nem ismert, ám sejtett valódi ellenség felkutatását helyezi előtérbe, amit eddig láttak, az nem kobold munka...*

[Mesélő]

Edin

Az elsodrott kobold nagyot nyekkenve terül el a földön, s vele már csak a teremtője, istene beszélhet. A shire és a lendülete, egy alattomos kő a földön, együtt túl sok. Mint tök csattan szét a koponya, majdnem akkor mikor a másik is tovább lép, a csapásod által, a létezés egy újabbik síkjára. A maradék kikerülve a csatabárd s a félelmetes ló körét, az erdő felé szaladva, beleveszik a sűrűbe, s lehet, többé nem okoznak gondot. Kiáltásodra viszont jó néhány lény felhagy az oktalan rohammal, s a barlang szája felé veszik inkább az irányt, menekülve a félelmetes fegyver és viselője elől.

Arek

A tisztásra vágtázván épp időben érsz a támadáshoz, de a megtorpanásod bizony időt vesz igénybe. Még ha csak pillanatok, de néhány élet pont ebben a pillanatokban válik meg a földi testétől. Alex felé lovagolva már elég meglendítened fegyvered, s messze elkerülnek a koboldok, csak asszonyok és gyerekek, kik lehet csak menekültek volna, s megjelenéseddel inkább visszakozva a barlang felé, mintsem egy újabb ellenséggel megküzdve.

Ivellios

A vesszőid halálos iramban hagyják el nyiladat. Az első találatod pontos, nemhiába az örökölt jó szemnek. De a második kissé feljebb sikeredik, talán a sietség, talán valami más miatt, s a megcélzott láb helyett a kobold a hasába kapja a vesszőt. Még él, de sok esélye nem maradt, a hegy kikandikál a hátán, jelezve átütötte a fegyver.  Az elsodort apróság nagyot nyekken a földön, de komolyabb baja nem esik, s rövid eszmélés után, fegyverét eldobva menekül a fák közé. Szerencséd, hogy eszébe sem jutott támadni, kellemetlenséget okozhatott volna, miközben a másik kettőt küldöd át a túlvilágra.

Szavabreh

Csapásod vállat, bordát törve végzi halálos küldetését, egy újabb koboldot taszítva a nemlétbe. A kiáltásodra s fenyegető magatartásodra a feléd közeledők sürgősen meggondolják magukat, s visszatérnek a barlanghoz, fegyvertelenül.

Leoron

Az első csapás fejet választ a törzstől, mintha a nagykönyvben lenne írva, s a lovad alá keveredett apróság sem mondhatja szerencsésnek magát. A lovad bár berzenkedve, de beszakítja bordáit. A következő mozdulatoddal beleszúrsz a koboldba, s megpróbálod átemelni a lovad, s kissé magad felett is. Ez részben még sikerül is, de a kobold súlya, ahogy megemeled fél kézzel, kicsavarja a csuklódat, s el kell engedned a kardod markolatát, ha nem szeretnél fájdalmas reccsenést hallani. Így a felnyársalt kobold tört lendülettel, s a kardoddal együtt puffan a földre. Komoly bajba kerülnél, ha a megmaradt kettőnek lenne bátorsága tovább támadni. De mivel már rég megelégelték a vért, csak a hátukat nézheted, amint eltűnnek az erdőben. Talán legközelebb jobban megfontolod, mit teszel, de most sürgősen a kardod visszaszerzésére kellene fordítanod figyelmed.

Alexius

Kívül maradva a csatának csak nehezen nevezhető kavarodáson, van időd a melletted lévő kőoszlop vizsgálatára. A véletlenül feléd tartókat Arek minden nehézség nélkül elijeszti. Megérintve a követ, a hideg végigfut a kezeden, felállítva a szőrt a hátadon. Erős mágia, nagyon erős borzongsz meg. A kulacsból rácsöppenő forrásvíz, minden jel nélkül folyik le a kövön. Nem maga a mágia, s nem maguk a kövek gonoszak, bár a felhasználójuk szándéka attól még gonosz lehet. Mintha éreznéd a levegőben az ártó szándékot, de csak valami megfoghatatlan módon. Rövid gondolkodás után rájöhetsz, ez csak egy eszköz, mely bárkit szolgálhat. A kövek csak fókuszként szolgálnak valamihez.

Mindenkinek

Véget ér a vérontás, s kobold vértől csöpögő fegyverekkel álltok a haldokló, vagy már halott koboldok között. A barlang szája mellett gyülekeznek a megmaradtak, jobbára nők, gyerekek, s csak egy-két életben maradt harcos. Félelmükben, egy csoportba tömörülve állnak szinte tehetetlenül. A szemük láttára lett semmivé a csapások alatt a törzs színe java, s nem nagyon reménykednek könyörületben. Fegyverüket, vagy fegyverként tartott tárgyakat már rég eldobálták, s most megtörve várják végzetüket. Feltűnhet, nem nagyon akarnak a barlangba visszatérni, pedig ott talán nagyobb biztonságban lennének, legalább is ez lenne a logikus.

Ha megnyugtatjátok őket, talán valamelyik, egy bátrabb, elmondja a történetüket, s némi támpontot tud nyújtani, mi is történhetett itt. S közben akár jobban megvizsgálhatjátok a háromszög közepét is.

Leoron

*A harcnak vége. Mindenki csendben van, s Leoron jobb csuklóját próbálja masszírozni, ami egy harci figura után kissé megrándult, s kardja is valamely koboldban van a csatatéren. Ezért hát nekiindul a kobold, és a kard keresésére. Kis idő után meg is találja a fegyvert a kobold hátában. Lováról leszállva kihúzza az általa elnevezett ezüstmarkolatút, s egy ronggyal megtörölgeti, majd a hüvelybe visszatéve a kardot visszaszáll lovára, ahonnan látja a két menekülő koboldot. Nem veszi őket üldözőbe, mert már elég vért láttak a szerencsétlenek. Inkább Alexius, és az oszlopok irányába kezd baktatni lovával.*

*Az oszlopokhoz érve leszáll lováról, és nyeregtáskájából elővesz egy kis üvegcsét és fáslit, majd leül az egyik oszlop tövébe. Ezután kibontja az üvegcsét, melyben gyógyfüvekből kevert alkoholos folyadék van, amivel bekeni jobb csuklóját, hogy gyorsabban gyógyuljon. Majd a fáslival bekötözi sérült testrészt, közben rátekint lovára, aki már szokása szerint Leorontól nem messze legelészik. Ezen elmosolyodva az ifjú feláll, s odaballag lovához, hogy az üveget eltegye, majd előhúz a táska mélyéről egy kis pálinkásüveget és illendően odakiált a többieknek:*
- Kér közületek egy kis pálinkát szíverősítő gyanánt az izgalmakra?
*Majd mosolyogva társai felé emeli az üveget.*

Edin

*Szétkergették a kis randaságokat. Tán ez volt a cél, tán nem így akarták. Jobban belegondolva nem is lehetett kérdéses a siker. de örülne e mindennek Kymel? Ha visszatekint pár perccel, pár órával ezelőttre, el kell ismerje, hogy az éhség a harcra motiválta a támadásban. Hisz lett volna még ideje tárgyalni. Tán mondhatná, hogy Szava húzta magával, de legbelül tudja, hogy ez nem igaz. Az élete nem jó irányba halad... (Később a szobájában majd elmeditál rajta, mikor Kadar felkeresi a jó hírrel.)
Most pedig itt áll csataménjével, csatabárdját felakasztja a nyereghez és leszáll a lóról. Az mozdulatlan várja a gazda utasítását, mint hogy ilyen nem érkezik csupán a legyek és más repkedő kis randaságok ellen védekezik a farkával.
Edin előre lépdel a barlang felé, miközben azon morfondírozik, hogy miért nem hódoltak be egyből a kis lények, s miért nem szaladnak be a lyukba mélyre. Ezekkel úgy sem lehet úriemberek módjára tárgyalni, tehát íly módon legalább előrébb vannak. De mégsem áll össze a kép. Tekintete a sisak alól körbevándorol embereire. ~Sok kiváló harcos, de micsoda vezér alatt? pffff...~*
- Alex! *Kiált az oszlopoknál vizsgálódó ifjú felé. Majd mire az közelebb ér ő a barlanghoz lépdel. Kezében nincs fegyver, csak a hátán lóg a széles lovagi pallos. Kíváncsian várja a lények reakcióját:~Beszélik ezek a közös nyelvet egyáltalán?~*

Ivellios

*Vesszői mind célba értek. Az egyik kobold elmenekül de nem törődik vele.
A harc véget ér. Hatalmas győzelmet arattak a koboldok felett. Minden társa jól harcolt.
Leszáll a lováról és a még élő koboldhoz sétál. Amikor meglátja, hogy a nyíl a lába helyett a hasát fúrta át felszisszen.*
-Ó sajnálom. A lábadba akartam lőni. Bár gondolom ez már nem segít rajtad. *Mondja majd óvatosan megpróbálja felültetni a koboldot. Mikor ezzel megvan a nyíl hegyét letöri és megmarkolja a vesszőt.*
-Ez most kicsit fájni fog. *Mondja aztán hirtelen kirántja a lövedéket a lény hasából. ha a lény ekkor még él akkor hátizsákjából kötszert vesz elő és beköti a sebet. Nem hiszi, hogy a kobold túl fogja élni a napot de a lelkiismerete azt diktálja, hogy próbáljon meg segíteni rajta.*

Alexius

*A harci hév leülni látszik, vért ontottak ma, s hogy ez mennyire volt Kymelhez méltó az majd az elkövetkezendőkben fog eldőlni, ám Alex most nem filozofál ezeken a dolgokon, érzi, tudja, hogy valami olyan felé közelednek aminek a kiléte, formája ereje lehet, hogy meghaladja ismereteit, s bár valamennyire jártas a mágusok világában apja könyveinek és neveltetésének hála, mégis ő lovagnak, s mostmár papnak nevezhető, mintsem rúna értőnek, az ő világa az istenek, védelmező szellemek által keltett misztikum...
A felé lépdelő Areknek biccent, majd hangja határozottan cseng.*
- Egyenlőre ne lépj be a háromszögbe...!
*Nem mond többet valamiért úgy érzi sötét szemek tapadnak rájuk, s tán ez az értelmetlennek tetsző vérontás is csak tovább növelte valami sötét és gonosz lény, egyén erejét... Az ifjú Mor-Bain sem lép be a "tiltott" területre, lehet hogy az építpk csak arra várnak, hogy mind ott legyenek, s akkor ki tudja milyen szörnyűséget nem szabadítanak a nyakukba... ~Bárki is áll az erdőben történt események mögött, az a célja, hogy kiléte titokban maradjon, s ne tűnjön többnek mint holmi babonás parasztok képzelgése...~ Miközben a köveken kívül Edin felé lépdel, tekintetével a középpontot szemléli, a hullákat, a vért, szentségtelen lett a hely...*
- Barátaim gyertek ki a kövek által bezárt térből, nem biztonságos...
*Hangzik el a határozott kérés, miközben Alex pár lépésnyire Edintől megállapodik, kezét egykezesén nyugtatja, míg baljában a mögötte álldogáló Lorien kantárját fogja. Tekintetét a kicsiny lényekre tereli, majd határozott kérdést tesz fel... Vannak koboldok kik értik a közös nyelvet, s remélhetőleg ezek is eme csoportba tartoznak...*
- Miért vagytok a felszínen?
*Tudja, hogy ezen egyszerű barbár szerzetek nem tudnának túlzottan részletes választ adni, a különlegesebb kérdésekre, így nem marad más választás az ő gondolkozásm ódjukból kell kiindulni, s vélhetőleg Edin is ezért hívatta maga mellé Alexet, hogy elősegítse az információ áramlást...*

Arek

*Tőle telhető, valamint jóérzését még nem sértő módon vette ki részét a küzdelemből. Nem tudja, hogyan kezdődött az összecsapás, de nem gondolja, hogy ezek a szerencsétlen lények megérdemelték a mészárlást. A harc elültével lovát táncoltatja egy darabig. Mikor közel érne a háromszöghöz, Alex figyelmezteti őt a veszélyre, melyet egy biccentéssel köszön meg és jelzi, hogy tudomásul vette. Körbenéz, hogy kitől kaphatna tájékoztatást a kezdetekről, hiszen valójában azt sem tudja, miért vannak itt, mi célból lovagoltak ide.
Leszáll hát barna ménjéről és a kezét ellátó Leoronhoz sétál.*
- Üdv, barátom. Arek Tebur vagyok, Sikhmet du Crecy lovag apródja. Elmondanád nekem, hogy mi ez az egész? -* kérdezi, miközben pillantását körbejáratja a kobold maradványokon, a tisztáson, a barlangba húzódó lényeken és nem utolsó sorban a különös oszlopokon. Pillantását eztán Leoronon nyugtatja meg.*
- Miért vagyunk itt?
*Amennyiben klántársa fogadja kérdését, letelepszik mellé, hogy ne kelljen nyakát felszegve ránézni. Figyelmesen hallgatja a választ, miközben szemeivel fürkészően pásztázza tovább a környéket, főként a barlang elé érkező lovagok ténykedését, és megmozdulásuk eredményét.*

Szavabreh

[Szörnyvadászat]

*Miután sikerült a koboldokat elijesztenie, agy apró mosollyal nyugtázza, a lehető legkevesebb kiontott vérrel sikerült megoldania a problémát. Leszáll a lováról s a kardját a fűbe törölve, megpróbálja eltüntetni a vért, majd a hüvelyébe rakja a fegyvert. Egy mosollyal, s egy intéssel köszöni meg Leoron kínálását, de valahogy most nem kívánja az erős italt, s közben megindul az oszlopok felé, jócskán belépve a kövek alkotta háromszögbe.

Alex figyelmeztetését meghallva, gyorsan kiiszkol a kőkörből, s a hosszabb de talán biztonságosabb utat választja a megriadt kis lények felé. Morfondírozásra nincs sok ideje, de kissé furcsállja, miért nem húzódtak vissza a barlangba, vajh miért maradtak kint. Nem akar nagyon közel menni, egyrészt nem nagyon bízik a kobold népségben, még ha fegyvertelen is, és most még jobban megijeszteni sem szeretné őket. *

[Mesélő]

Ivellios

*A fekvő kobold hatalmas, fájdalmas szemeket mereszt rád, s bár lehet, felfogja szavaid értelmét, de félelme nagyobb a hiténél. Megpróbál arrébb kúszni, s evvel szinte önkezével véget vet az életének. A vessző elmozdul, valami fontosat elszakít, s az eddig csak lassan folyó vér szökőkútként spriccel fel. A mozdulatod csak sietteti az elmúlást, a fa szár már nem tartja lezárva a sebet, így teljes szélességében a tér szinte minden irányába szökik a vér, alaposan beterítve, ragacsos, meleg cseppjeivel. A kötözésre már nincs szüksége, bevégeztetett ennek a lénynek a pályafutása. Jó szándékod bár nyilván való az égiek előtt, de a végelszámolásnál még egy kobold a listán lesz.*

Mindenkinek

*Lassan az összegyűlt koboldok közelébe értek. Az apró népség riadtan, félve csoportosul szinte összebújva. Most egyáltalán nem úgy néznek ki, mintha valaha is támadást próbáltak volna indítani. Alex kérdésére, egy kis mozgolódás támad közöttük, s szemeikben megcsillan a fény, talán a remény, talán a félsz. Egy biztos, bizony ezek a lények beszélnek, s a közös nyelvet is bírják. Némi kavarodás, sivalkodás, s morgás után nagy nehezen egy idősebb nőt löknek ki Alex felé. A rongyokba öltözött apróságnak szemmel láthatóan nincs semmi, de semmi kedve a szóvivőt játszani, de mivel társai szinte rögtön zárták a soraikat, még jobban összetömörülve, mint eddig, elfogadja sorsát. Félelemtől reszkető vékony hangon szólal meg.*

- Mert ott benn lakik ő….s ő nem fog örülni. S ha nem boldog, akkor mi sem lehetünk azok. Jönnek a szolgái, s megesznek minket, maj’ titeket is. * mutogat a barlang nyílása felé.

- Félünk tőlük, de szolgálni kell, vagy meghalni, szolgálni mindig….védeni…. riogatni. Ha kijönnek jaj végünk…..* esik térdre, s zokogva borul a földre. Látszik, tényleg meg van ijedve, s nem is tudni kitől fél jobban. A körülötte álló lovagoktól, kik már szeme láttára bizonyították, nem túlságosan könyörületesek, vagy attól a hatalomtól ki befészkelte magát a barlang belsejébe.

Aki hallja a beszédet megértheti, akár értelmesnek nevezhető válaszokat is kaphat a nőtől, természetesen a saját szintjén. Bár bizonyosan nem fog néven nevezni mindent, de alapvető ismeretei lehetnek, s talán a mágiáról is beszélni tud, hiszen csapatában alakváltók, mágiával átitatott lények is voltak, vagy vannak.

S közben a kövek évszázados nyugalommal árasztják fényüket, mit sem törődve a körülöttük folyó történésekkel. S középen az a valami, mely még mindig ismeretlen számotokra lassan talán egy távoli igére, vagy egy nagyon is közeli akarat kimondott szavaira, életre kél. Nem mutatja még semmi, de a változás elkezdődött. S ezt a mágia sűrűsödés akár is megérezhető.