Esbeth Isithrade visszaemlékezése - Sárkányok támadása

Esbeth Isithrade visszaemlékezése

[ Sárkányok támadása (még Provectus érkezése előtt) – maroknyi íjászcsoport – pár NJK íjásszal ]

*Mintha hatalmas földrengés rázta volna meg a Rendházat.

A szolgálók sikongatva rohangálnak fel s alá. Isith épp az udvaron tartózkodott, így seperc alatt kirohan az utcára, hogy megnézze, mi okozza ezt a hatalmas felfordulást. Közben itt-ott felhangzik néhány kiáltás, miszerint sárkányok vannak itt, a közelben. Képtelenségnek tartja az ötletet. Ám hamarosan beigazolódik, hogy korántsem olyan badarság az egész, mint első pillanatra hallotta. Elképedve nézi az eget és éppen látja, ahogy Mala egy hatalmas tűzorkánt ereget ki torkából.

Lenyűgözi a látvány.

Ősrégen nem találkozott sárkánnyal. Régen, még otthonában, ismert egy aggastyán sárkányatyát, akinek szép kis dinasztiája alakult ki az évtizedek során, de azok békés, bölcs lények voltak. Még véletlenül sem támadtak volna emberekre.

Az elf férfi elhűlve áll a tombolás alatt. Soha nem képzelte volna hogy ezek a viszonylag békés élőlények egyszerre csak ellenük fordulnak. Vajon mi késztette őket arra, hogy támadásba lendüljenek??? Melyik ostoba ember, elf, gnóm, akárki bőszítette fel őket ennyire??? Mi lesz most? Leginkább azt az idióta valakit püfölné először halálra. De ez már nem ér semmit.

Fáj neki, amit most tennie kell, de muszáj. Hogy az ártatlanok életben maradjanak.

Néhány pillanatig még a leblokkolás szélén áll. Aztán hirtelen…

Felocsúdik révületéből és elkezd visszarohanni a Rendházba. Igyekszik előkaparni tudatának mélyéről a sárkányokról tanultakat. Aztán hirtelen rájön. Abban a pillanatban elordítja magát.*

- ÍJÁSZOK! ÍJÁSZOK! AZ UDVARON TALÁLKOZÓ! AZONNAL! *közben ő is rohan tovább, a szobája felé és megszólít mindenkit, akit csak tud, és úgy véli ért az íjászathoz. Ezalatt lassan a szobájához ér. Előbb azonban elkap egy szolgát*

- Azonnal áztass be egy jó adagnyi gyolcsot olajba. És hozd az udvarra. Meg égő fáklyákat is. *majd mikor látja a szolga tétovázását* MOST! *ordítja el magát és már rohan is tovább.

A szobájában magára kapja bőrvértjét, míves elfkardját seperc alatt felcsatolja. És magához ragadja hatalmas íját és a két tegeznyi nyílvesszőjét.*

- Gyorsan… *morogja maga elé* Sietni. Nincs sok idő.

*Majd magához veszi a tarisznyáját is, amibe hamarjába beleszed pár gyógyító eszközt, főként égési sérülésekre használatosat. És rohan is ki a szobából.

Néhány pillanat múlva már az udvaron osztja az utasításokat. Reméli, Edin is ott rohangál az emberek között és pár szóval el tudja neki mondani, mire is készül ő most.

A szolgától elveszi az olajjal átitatott gyolcskötegeket és a fáklyákat és végignéz aprócska seregén.

~Esélytelen.~ néz végig a gyülekezeten. ~ De meg kell próbálnunk.~ sóhajtja*

- Íjászok! Azonnal indulunk a Kikötőváros felé, hogy a szél segítségével le tudjuk győzni őket. Négy vagy öt sárkány garázdálkodik itt. Nomármost. A szárnyakra célozzatok, mert azok vékony bőrrétegből állnak.

DE FIGYELEM! Nem lőhetjük le őket! Csak a legvégső esetben hozzátok le őket a földre. És akkor is lehetőleg távol a várostól vagy egy nagyobb térre.

Sebesítsétek meg a szárnyakat, remélhetőleg visszamennek oda, ahonnan jöttek, sebeiket nyalogatva. Hiszen azt nem kockáztathatják meg, hogy elveszítik repülő képességüket!

Akinek pedig biztos a keze, a szemekre célozzon. Figyelem! Ti! *ott mutat három íjászra* Nálatok legyen az olajjal átitatott gyolcs és fáklya. A legvégső esetben használjátok! Értitek? *kiáltja magát el* A legvégsőben!!! És spóroljatok a nyílvesszővel!

És még csak annyi! Ha nekünk támadnak, akkor szétszóródunk! Rendben? Hármas-négyes csoportokra bomlunk! *szétosztja a társaságot* És keressetek még íjászokat! Össze kell zavarnunk őket! Értitek!

- Ha azonban mégis úgy esik, hogy egy a földre zuhan, hát egyedül senki! Értitek?! SENKI! Se menjen nekik! Világos voltam? Az alhast kell megcélozni és megsebezni. A taktika akkor az elterelés, amit jónéhányan fel kell, hogy vállaljatok, míg erősebb társatok hozzája férkőzik. Érthető voltam??? *kérdést vár, ha nincs, akkor nyomás*

- GYERÜNK! *futva indul el. Még csak véletlenül sem lóval, vagy gwuffal, mert jobban tud most nélkülük lavírozni az utcákon. A kikötő felé rohannak.*

 

[ Sárkányok támadása – nem messze a SzL Rendháztól – maroknyi íjászcsapat (pár NJK íjásszal) – Provectust támadva ]

*A Szellemlovagok íjászai maguk mögött hagyták a Rendházat. Esbeth mellé felzárkózik Ivellios, aminek az elf még jobban örül. Megereszt felé egy rövidke mosolyt.

Közben az eget kémleli, hogy hol találnának gyenge pontot az egyik sárkányon, amikor…

Hatalmas robajt hallanak a hátuk mögül.*

- ÁLLJ! *ordítja el magát Isith és gyorsan megfordul. Fél, hogy mit fog látni. Eltátja száját egy pillanatra.* - Ez nem lehet… *Hirtelen végigfuttatja, kik lehettek még ott, amikor Provectus lecsapott a Rendház tetejére lángoszlopával. A düh egy pillanatra felizzik benne, de gyorsan le is hűti magát.

Eljött a cselekvés ideje. Gyorsan felméri, honnan fúj a szél, de a szerencse talán ebben az egyben melléjük állt. A kikötő a hátuk mögött van, így a szél a tenger felől fújva segíti nyilaik röppályát. És a napot is eltakarják a házak.*

- ÍJÁSZOK! KÉT SORBA RENDEZŐDJ! *társai remélhetőleg így cselekszenek majd. Lehetnek vagy tízen. Túl kevesen. De arra talán elegen, hogy megsebesítsék a lényt, ki otthonukra támadott. És talán elkergessék addig, amíg a Rendházban egy kicsit magukhoz térnek klántársaik.*

- Hogy mért pont minket pécézett ki… A rosseb vigye el. *közben az íjászok elhelyezkedtek és ő beáll a második sorban, hol társai állnak és előkészíti íját *

- Nyilat a húrra! *kiáltja el magát* A szárnyát! Ééés.... Célozz! *ám Isith a sárkány szemeit próbálja meg befókuszálni. Nem tudja, ki tesz még így, mindenesetre reménykedik a szerencsében. Pár pillanatig még várnak, hogy a sárkány esetlegesen jó irányba forduljon… Majd*

- TŰŰŰZZ! *ordítja el magát és engedi, hogy az erő, melyet eddig kifejtett, a nyílvesszőbe összpontosulva elszabaduljon.

Kilenc nyílvessző hasít át az égen (plusz Iveliossé), némelyik azonban, célt tévesztve erőtlenül lezuhan. Isith sem talált célba, pár centin múlhatott az egész. De szerencsére három nyílvessző megáll a sárkány jobb szárnyának bőrlebenyében, egy át is szakítva azt, nekicsapódik a bestia oldalának, de a testen egy karcolást sem ejtve aláhull.

És most csak nézik művüket és várják, hogy Provectus, vajh, mit lép most.

Mindenesetre felkészülnek a legrosszabbra. Vagy szaladnak, vagy ismét felajzzák íjukat…*

[ Sárkányok támadás – Egyre égetőbb helyzet: Ayanour és Provectus ]

*A nyílvesszők elszálltak. Ám még arra sincs idő, hogy egy másik nyilat húzzanak ki a tegezből, amikor egy hatalmas fekete drák-féle zúdul le feléjük.

Nem így tervezte.

Csak Provectust akarta elcsalni a Rendháztól, hogy társai a háta mögé kerüljenek, esetlegesen az oldalába, hogy felvegyék a fehér sárkánnyal a harcot.

De közbeszólt Ayanour. Fekete és fehér: szép páros. És halálos.

Talán nem túl későn veszi észre Ayanour légi támadását. Talán.*

- FUTÁS! *kiáltja el magát. Emberei igyekszenek szétszóródni. Ám aki leblokkolt, no az tényleg megérezhette a több tonnányi súlyt magán.

Épp elég egyszerre egy sárkány-problémával foglalkoznia, nemhogy kettővel.

Hatalmas csattanás jelzi: a fekete drák földet ért. Már csak pár méter és a térről nyíló utca eltakarja először Ivellios, majd Esbeth hátát. Ám a lehető legrosszabb irányba rohantak. S bár Esbeth megelőzte Ivelliost a futásban, szinte fej-fej mellett haladnak, mikor remélhetőleg mindketten megtorpannak.

~Két tűz között.~ szokták ilyenkor mondani. *

- Illiére!*kiált fel az elf és szinte farkasszemet néz a felé haladó fehér sárkánygyíkkal. Szép látvány lenne, ha nem éppen ellenség lenne. Vad mosoly fut végig arcán.

Csak remélni tudja, hogy Ayanour épp eléggé elfoglalt most saját tombolásával és nem fog utánuk rohanni.

A vad mosolyból tiszteletteljes pillantás tükröződik ellenfele felé. Jobb kezével íját a vállán átdobja, míg bal kezével kirántja hüvelyéből elf-kardját, Maegcelebet, és készen a támadásra, megáll és meg sem mozdul.

Már csak tíz lépés, de ő sziklaszilárdan áll két kezébe fogva a fegyvert és figyel. Látja a sárkány háta megett a mozgást, egy mosoly terül szét arcán. Ekkor a hang mintha kitörölt volna mindent a fejéből... S kíváncsian vár, milyen lépéseket tesznek társai.

Ha azonban úgy adódik a helyzet, hogy késői a támadás, mit társai végigvisznek, úgy nincs ideje másra, mint cselekedni.

Felméri a helyzetet és mikor Provectus épp felágaskodni készül, elrugaszkodik a talajtól és egyenesen a sárkány két mancsa közé rohan, előre tartott karddal, hogy megsebesítse annak érzékeny alhasát. Persze, csak ha tudja.*

[ Sárkányok támadása – Provectus eleste után, később Ayanour ]

*Túl közel merészkedett. Túlságosan közel. Provectus vajfehér alhasát eltalálta ugyan, talán nem sebzett mélyet, de a sokszori és erőteljes támadások, melyeket társai végeztek el, meghozták a szerencsét.

A fehér sárkány odalett. Elhagyta porhüvelyét és eltávozott valahová, nem tudni hová.

De Ayanour támadása felettébb meglepte az elfet.

Kétszer zúdul lávakő a közelébe. Dühe az első okozta sebeket elmossa, bár kezére a kesztyű szinte beleégett, oldalának is nekicsapódott egy jó nagy darab kőszilánk, amitől fájdalmas nyögés szakad fel torkából.

Provectus eleste után a megkönnyebbülés szele söpör rajta végig. De túl sok erőt ölt abba, hogy kardja mélyen beléhatoljon a húsba.

A súlyos test földre dobbanása megingatja őt és térdre esik a fehér sárkány mellett. A sárkány feje épp mellette esik le és megigézve néz annak szemébe. Az élet lángja egyre halványul. Mindez rabul ejti őt.

Már épp szedné össze magát, hogy minél hamarabb távozzon e lény közeléből, amikor Ayanour égből alászálló izzó és forró okádéka. Szeme sarkából észleli, hogy valami szokatlan történik körötte. Egy gyors mozdulattal a földre veti magát és igyekszik Provectus nyaka alá fúrni magát. Legalábbis az arcát és felső testét.

De a lávakőt Ayanour teljes erejéből és dühödten dobta ki magából. És nincs menekvés, főleg, ha ily közel van a becsapódás központjához.

Dühödt és fájdalmas ordítás szakad fel belőle, de nem fogja senki sem meghallani.

Iszonyatos fájdalom söpör végig testén. Pár pillanatra el is veszti eszméletét. Nem tudja, egészen pontosan mije fáj és hol, mert olyan, mintha egész lénye akarna felrobbanni egy pillanat alatt.

Ég mindene. Bár nem produkál látványos élve elégést, hiszen nem egy teljes tűzcsóvát kapott a hátába, hanem csupán csak lávaköveket, de ennek súlya bizony –szó szerint- a bőrére ég.

Igyekszik nem elveszíteni az eszméletét. És igyekszik megmozdítani testét, hogy a lassan égő parázskövek ne hatoljanak el teljesen a bőre alá.

Összeszorított fogakkal küzd mind maga ellen, mind a helyzet ellen. Folyamatosan rázza felső testét, hogy a kövek és szilánkok gördüljenek le róla a földre. De minden mozdulat iszonyatos fájdalmat eredményez, pedig magas a fájdalomküszöbe. Ám a sárkánylángok másak. Izzóbbak, forróbbak a többi, hagyományos tűztől.

~ Segíts, ó, Illie, egyszerű vándorodnak! ~ fohászkodik istenéhez.

Minden lélegzet egy cseppnyi üde korty az életből, ugyanakkor emésztő tűz is egyben. Disszonáns és félelmetes. Mindkét karja viszonylag ép – a hátához képest – és most próbálja maga alól kihúzni és segíteni a talpraállásban. De amint háta egy apró gördületet eredményez, ő bizony felordít. Ez a gyötrő fájdalom!

Összeszorítja fogait és igyekszik megtartani magát. Már ha nem siet valaki a segítségére.

~ Gyógyítókhoz kell kerülnöm... Most... ~ kezeltetni kell. Mégpedig sürgősen.*

[ Sárkányok támadás – Ayanour támadásától sebzetten ]

*Tűr. Végülis mi mást tehetne? A fájdalmat igyekszik megszokni. Még bele sem mer gondolni, hogy mi lesz akkor, ha soha többé nem tudja használni a hátát... Hiszen azok kötik össze izmait a karjával, fejével. ~Illiére!~ felszisszen, mikor Ivellios megérkezik és igyekszik felszedni a hátáról a megmaradt köveket. Siker övezi mindkettőjük cselekedtét. Már nincs súly rajta, viszont a fájdalom csontig hatol belé. Igyekszik megerősíteni magát és társai jelenlétéből merít erőt.

Ivelliosba és Leoronba kapaszkodik, mikor megjelenik Morganus és később Edin. Fájdalomtól eltorzult arccal néz rájuk, de mikor meghökkent és régmúlt tekintetüket látja, igyekszik kisimítani arcvonásait. Elég, ha csak a hátának látványa borzasztja el őket, nem kell még, hogy a fájdalmat is átérezzék rajta. Elég, ha csak ő érzi. Látja, hogy Morganussal sem stimmel valami, furcsán mozog. De mozog.

Ekkor érkezik meg Morganus hátasa, de ő egyelőre csak arra tud koncentrálni, hogy talpon maradjon s ne essen össze. Morg utasításait egy apró bólintással kíséri, jelezve, hogy egyetért, de nem szólal meg, mert érzi, gyomra most nem bírná a terhelést...

Ivellios és Leoron segítségével felkerül az állat hátára és rásimul a gwuffra, aprót paskolva annak oldalára.

Edin szavaira azonban megrázza a fejét, már amennyire tudja. Morganus gondolatmenetét tartja a leginkább logikusnak.*

- Ivellios maradjon... *felszisszen, ahogy igyekszik kipréselni szájából a hangokat* Kellenek nektek az íjászok! *önkéntelenül is megmozdulna, hogy Edin szemébe nézhessen, de rájön, a régen oly természetesnek hitt mozdulatok bizony most felettébb hiányoznak.

A Kapuk Temploma jó ötlet. Talán már fel is készültek a sebesültek fogadására. Ráadásul most bár hiába gyógyító, ezeken a sebeken nem tudna segíteni. Főleg úgy, hogy ő maga a legnagyobb sebesült. Elhúzza a száját a gondolatra és futja is egy groteszk mosolyra a szája szélén. A helyzet merően ironikus és el is nevetné magát rajta, ha nem éppen félholt állapotban heverne egy gwuff hátán.

Mindenesetre gyorsan kell cselekedniük, mielőtt még újabb lávakő repülne feléjük.*

- Jó szerencsét! *sziszegi társainak fogai közül, mikor távoznak Provectus holtteste mellől* Kymel kísérje utatok! *Majd egyenletes, de sietős lépésekben megindulnak remélhetőleg Kapuk Temploma felé Ha Morganusnak nincs jobb ötlete.

Morg melléje került, így éppen látja, hogy társa is valami hasonlót szenvedett el, de szerencsésebben megúszta.

Minden egyes hirtelen mozdulattól ugyan meg-megrándul, de érzékeli, hogy valószínűleg a szokásosnál is óvatosabban közlekedik Morg gwuffja. Ezért roppant hálás, mint ahogy Morganusnak is.

Nem igazán mer és tud megszólalni, de hallgatja az idősödő társai szavait. Talán azért beszél annyit, hogy elterelje az elf gondolatait a fájdalomról és talán azért is, hogy ne zuhanjon abba a feketeségbe, hol az álmok birodalma nem éppen gyógyító hatással van az egyénekre.*

[ Sárkányok támadása – Kapuk Temploma felé – Ayanour támadásától sebzetten ]

*Nem tudja merre mennek. Valahogy most nem igazán tud tájékozódni. De lehet, hogy Morganusék direkt járnak kerülőutakat, csak hogy a Belvárosban harcoló sárkányokat elkerüljék.

Igyekszik nem belesüppedni az álmok oly tünékeny világába. Muszáj tartania magát, addig, míg egy gyógyító kezelésbe nem veszi.

Hogy Nil is velük van, némiképp megnyugtatja, de ugyanakkor azzal is tisztában van, nagy kockázatot vállalt, mikor otthagyta a klánt a fekete fenevaddal szemben. Talán gyorsan érnek a Kapuk Templomához, és Nil vissza is tud fordulni. Hiszen az elf is aggódik társaiért.

Morganus szavaira csak bólint egy aprót. De sajnos nem tudja, igaza van-e neki. Ezek sárkánytűz okozta sebek. Lehet, hogy bőre erre másképp reagál. Mégiscsak ősi lényekről van szó, kiknek bűbája már akkor bennük volt, mikor még Esbeth szülei sem érezték a szellő simogatását ezen a földön.

De sietni kell. Nehogy véletlenül újabb fenevad zúdítson a nyakukba újabb lávaköveket. Azt biztos nem élné túl. Észleli, ahogy Morganus igyekszik őket mindig takarásban tartani hol az égtől, hol pedig a nagyobb, nyílt terektől.

Reméli, nem futnak bele egy újabb sárkány karmai közé... De hála Illének, vagy Kymelnek, nem találkoznak egy dühödt lénnyel sem...*

[ Sárkányok támadása - Kapuk Temploma előtt, sebesülten ]

* Végre. Megérkeztek. A gwuffon még ki kell bírnia a lépcsőkig. Csak nyög egyet, ahogy lassan lecsúszik az állat hátáról. Halkan elmond egy köszönetet Vezérnek címezve, végülis, nagyon kegyes volt vele eddig, igyekezte segíteni őt fájdalmának tompításában.

Reméli, meg tudja magát tartani, hiszen öreg barátja is eléggé megsebződött a sárkányok vívta harcokban.

Térde meg-megbicsaklik, de az erő, mely benne van, segíti abban, hogy ne essék össze. Ráadásul a célnál.*

- Jól vagyok… *morogja, de ez nem igazán hihető, főleg úgy, hogy minden egyes mozdulat után arca eltorzul a fájdalomtól. De már kevésbé annyira, mint mikor nyakába kapta a lávaköveket. Oldalával nekitámaszodik az egyik oszlopnak, levéve így Morganusról a terhet. És vár, hogy valaki vagy valakik segítsenek, hiszen azt sem tudja, merre kellene menniük. *