Esbeth Isithrade visszaemlékezései II.

Visszatérés

[Éjszaka – Visszatérés 1.]

*A sápadt hold csíkja az égen alig-alig világítja meg a tájat. Nincsenek árnyékok, minden egyöntetűen fekete. Ám a távolban pár fénypont mozog. Isith lovával sétál. A férfi gyalogszerrel lépdel az úton, mellette hű társa ballag komótosan. Isith arcán enyhe mosoly ül ki, mikor meglátja a távolban kirajzolódó épületet, a Szellemkastélyt, melynek falai között oly rég járt utoljára. Megáll és nagyot sóhajtva eltűnődik az utóbbi időkön. Rairy szintén megáll és lábával dobogva fejezi ki türelmetlenségét.*

- Igen, tudom. – szól bajtársához a férfi. – Én is megpihennék már. Egy utolsó hajrá? –kérdi hangjában némi cinkossággal. A ló megrázza a fejét és boldogan nyerít hozzá.

- Elviszel? – az otthon viszontlátása mindkettőjüket boldog elégedettséggel tölti el. A férfi lovának hátára pattan és szorosan rásimul annak nyakára. Vágtába kezdenek.

A Kapu előtt megállnak és Isith felkiabál az őrnek:

- Esbeth Isithrade a nevem és visszatértem a Kastély falai közé! Bebocsátás kérek a Szellemlovagok őreitől! – a Kapu hamarost kinyílik s a férfi és lova besétálnak rajta. Az udvaron megállnak és várják az őröket. Egy idősebb őr lép feléjük, kezében imbolygó lámpás és azt Isithez közel felemeli.

- Jó itthon látni, uram. – szól rekedt hangján az őr és végignéz a férfin. Elég szánalmas képet mutat. Ruháját kiszívta a nap, haja kissé kócos, és csizmája is elhasználódott már. Tarisznyája is foltozásra szorulna. Arcán egy-egy pillanatra kiütközik az ősöreg fáradtság egy-egy rándulása.

Ám Isith mosolyogva válaszol.

- Én is örülök, hogy végre itt lehet. – feleli majd bólintva az őrnek elsétál mellette s az istállók felé veszi útját. Hűséges társa követi őt.

Az istállóban a lovak boldog és halk nyerítéssel üdvözlik társukat. Isith bevezeti őt az egyik boxba, majd nekikezd a ló lecsutakolásának. Megtisztítja őt a hosszú út porától. Közben halkan beszél hozzá. A lovászfiúk horkolása be-be hallatszik az istállóba, ám ez egy csöppet sem zavarja a férfi és társát. Friss szénát és friss vizet ad neki, majd a Kastély felé veszi az irányt, hogy saját magát is lecsutakolja, nah és persze, hogy pihenjen egyet…*

[Éjszaka és hajnal – Visszatérés 2.]

*A Kastély csendes. Mire elbúcsúzik lovától lassan derengeni kezd a hajnal. Megjelennek az első korán kelő szolgák, cselédek, asszonyok. Isith komótosan sétál a Kastélyban.

Az egyik lépcsőfordulóban megszólítja az első, útjába kerülő szolgát. Elmondja ki ő, mi ő és egy szobát kér, ahol kipihenhetné fáradalmait*

- Erre tessék *szól két ásítás közepette a fiatal férfi. Isith követi őt.

Nem faggatózik, nem kérdez semmit. Pedig kíváncsi arra, mi történt itt az utóbbi időkben. De úgy gondolja, hogy majd a klánvezér felvilágosítja őt arról, mi is történt mostanában. Különben is, ismeri ám ő a cselédség szavajárását…

Folyosóról folyosóra mennek, odakünn már a Nap első sugarai törnek elő a horizontról. Aztán megérkeznek. A férfi kinyitja az ajtót Isith előtt. Egy szokványos szoba tárul a szeme elé. A sarokban egy ágy, friss huzattal, az ablak előtt egy asztal, rajta gyertyák. Semmi különleges, aminek Isith felettébb örül. Mosolyogva köszön meg a szolga segítségét, de mielőtt elküldené a munkájára, megkérdezi, a mai nap folyamán hol találhatná meg a vezért. A szolga útba igazítja, majd távozik. Isith magára marad. Az ágy melletti tálban friss víz csillog. Így első útja oda vezet. Miután pedig alaposan megmosdott, az ágyba fekszik és éberen álomba mélyed…*

[Hajnal]

*Enyhe pára üli meg az öblöt, mikor Isith elhagyja a Város falait. Az őrök mogorva viselkedéséből valahogy kitűnik, hogy itt nem nagyon szeretik a járókelőket. S ráadásul az elfeket sem szívesen tűrik meg házuk tájékán. Isithet azonban mindez most egy cseppet sem érdekli. Pedig jó páran utána kiabálnak néhány keresetlen szót. Ám Isith inkább a fejére húzza a csuklyáját és hosszú léptekkel továbbáll.

Azért jött ki a Városból, hogy némi friss levegőt szívjon a benti nyirkos kőszag után. Ám a sós tengervíz illatát mindenhol érezni, attól nem tud megszabadulni. Pedig titkon szeretne. Hiányzik neki az erdők mélyén érezhető friss zöld-illat. De klánját semmiképp sem hagyhatja ott, hiszen szükség van mindenkire eme nehéz időkben. Némileg szeretné visszahozni lelke mélyéről a rég érzett illatokat, de a tenger mindent elnyom. Csalódottan megáll hát és a távolba mered.

Hirtelen egy erős széllökés borzolja meg, mely az öböl felől sodródik felé. Próbálja felismerni a szélben lévő ismeretlen illatokat, de nem tudja azokat beazonosítani. Csalódottan elkapja fejét a légáramlatból.

~Hiába, meg kell tanulnom itt élni.~ sóhajt egy nagyot és hátat fordítva a szélnek indul tovább a Bozótos felé. Mikor végre elérkezik oda, a csalódottság még inkább erőt vesz rajta. Sejtette, hogy valami ilyesmire számíthat, hisz megmondták a Város falain belül élők, de reménykedett még valami csodában. Bosszúsan elhessegeti fejéből a Régi Idők Nagy Erdőségeit, és a jelenre koncentrál.

Hirtelen ismét új illatok csapják meg orrát.

~Hiába… El kell fordulnom a régitől, hogy az újnak szentelhessem jelenem…~ A tenger felé fordítja tekintetét, mely ott feszül valahol a távolban és elmereng. Régi dolgok számvetése suhan végig agyában. Késő délelőttig áll valahol a Bozótos közepén.

Most már tudja: a tenger az, melynek titkai várnak most rá. Elég évszázadot élt már le az erdők mélyén. Érdeklődését immár más felé kellene fordítania. De mindez nem megy ám oly könnyen. Főleg nem neki.

Kettős érzések öntik el szívét és hagyja magát marcangolni… Így áll elmerengve múlton, jelenen és persze a jövőn…*

[Szobája - este]

*A szobájában fel s alá járkál. Este van már és ő a napjai nagy részét Sziklaöbölben töltötte. A Rendházba is csak ritkán járt, a hál’Illiének, nem találkozott még senkivel sem.

Ám a pillanat, úgy gondolta, eljött.

Hallotta a szolgáktól, hogy a Díszteremben ünnepség vette kezdetét órákkal ezelőtt.

Ám őt a tépelődései magával húzták és már a kezdésről jóval elkésett.

Nem tudja, mit keres itt.

Ez már nem az ő otthona.

A Tenger, bár hívja, hogy ismerje meg a titkait, távolságtartó. Legalábbis eddig az volt. Ma délutánig. Ideje nagy részét vastag köpenye alatt töltötte a Kikötőben. Nézte a tengerészeket, a hajókat és a sürgés-forgást. És a sirályokat. Aztán félelemmel vegyes kétely töltötte el, amely azon nyomban megszűnt, amikor felfedezte a tenger illatát egyesülni azzal a jól ismert illattal, mely egész szívét betöltötte. Csodálattal vegyített szárnyalás ragadta magával, mely elrepítette eddig ismeretlen vizekre. Szíve megtelt boldogsággal, de egyben nyugtalansággal. Mi kéne tennie most?

Révületéből egy szárnyaló pegazus képe ébresztette fel. A Szellemlovagok pegazusa, mely hívta őt, vissza, a földre.

S most itt járkál a szobában. És nem tudja, mi tévő legyen.

Ami régen a klánhoz kötötte, elmúlt már. Mégis ott a szikra, hogy tartozik. Nem régi ismerőseinek, hanem annak a Pegazusnak, amit révületében látott. Van valami feladata még, mielőtt elmegy valahová, ahová senki emberfia nem követi. S lehet, hogy ez a hely otthona, a távoli Esgal-Nar birodalma…

Nem tudja.

Egyedül csak az, hogy beszéljen valakivel. A klánból. Lehetőleg a Vezérrel, aki, mint megtudta a szolgálók cserfes szájából, Edin. Meg kell keresnie.

Elszánta hát magát.

A díszesebb öltözék, melyet ma délelőtt vett egy helyi kereskedőtől, már rajta van. Indulása előtt fogta el a kétely önmagát és céljait illetően.

Kinyitja hát az ajtót és elindul a Díszterem felé.*

[Fogadás]

*Tudja, hogy elkésett. S azt is, hogy személyét nem hívták meg, de ez egy cseppet sem érdekli.

Lát egy alakot besuhanni a Terembe és ő maga is sietősre fogja a dolgot. Az alak után nem sokkal érkezik az ajtóhoz és halkan kinyitja azt. Megáll az ajtóban és figyel. Tisztán hallja a női hangot, mintha csak mellette állna, pedig majdnem a terem másik végében vannak klántársai. Felismer néhány arcot, de nagyobb részük ismeretlen a számára.

Cygnus arcát fürkészi s mikor a nő kijelenti Edin távozását, kerek szemekkel bámul rá. Nekidől az ajtónak és maga elé néz.

Mi történt itt azóta, hogy nem volt a Szellemlovagok falai között?

Egyszerűen azt sem tudja, hogy mitévő legyen.

Minden pozitív gondolata elszállt egy pillanatra fejéből.

Aztán felemeli tekintetét és összeszedve magát közelebb lép az társaihoz…*

[Fogadás]

*Tétován áll egyik lábáról a másikra. Legszívesebben kiszaladna a teremből, de ezt nem teheti meg, tudja nagyon jól.

Mily keserű a viszontlátás! Annyi reményt táplált benne az a tudat, hogy megoszthatja kételyeit valakivel. Senki sem állt oly közel hozzá az emberek közül, mint Edin, leszámítva persze Fifftont, akivel szinte együtt érkeztek még sok-sok évvel ezelőtt Távolrévbe. S azok az együtt töltött napok a Piros Polip Mulatóban! Hajajj, de rég is volt az…

És most mindkettőjük elment. Valahová messzire… Az önmegismerés tartományába. Ahol ő is volt s ahonnan visszajött. Reméli, két barátja is így tesz majd… Leül egy távoli székre kicsit messzebb a társaságtól, de úgy hogy még így is hallja őket.

Elmosolyodik Joanne meglátásain, hidegvérén és tudja, így van ez jól… De keserű mosoly ez, mely ajkára tódult.

Az emberek jönnek, mennek és így van ez jól…

Változnak az idők. Ahogy az emberek is.

Amikor az egyik szolga hoz neki egy pohár bort, kezével legyint egyet*

- Inkább egy abszintot hozzál nékem, légy oly kedves.

~Csak a régi idők emlékére~ teszi hozzá magában.

Végighordozza tekintetét az egybegyűlteken és szeme megállapodik Cygnuson. Hogy megváltozott az utóbbi időkben! S a súly, mely most vállára helyezkedik, még inkább nyomot fog hagyni rajta.

~Hát igen. Változnak az idő, ahogy az emberek is.~*

[Fogadás]

*Miután azonban mindenki lerótta kegyeletét és bizonyította hűségét kardjának bemutatásával és a csend egy pár percig megül a Dísztermen, Isith feláll és előtör a félhomályból.

Hangos énekszóval töri meg a csendet, tekintetét Cygnusra emeli és az elf nyelven egy dalt, egy áldást énekel úrnőjének, kifejezve az ő tiszteletét.

Nai nauva aman i Cala ya síla elyenna ar ná elyesse, Cygnus
Nai siluva elyenna i aman áre,
Ar lautuva órelya, tenna urya ve nár i urnaron.
San ilye etteleni polir tule elyenna lauta ar ilye meldolyar yando.
Nai fainuva i cala hendulyalto ve i cala lícumo
Panyaina henetesse, ya tulta i raumosse ranyalar.
Nai nauva aman i maxa miste lantala elyenna.
Nai lantuvar i limbar fealyanna ar nai tultuvar
I lotsi an i vilya nauva quanta holmentanen.
Nan nai nauva aman i taura raumo ar rincetuva fealya
An caruvaryes poica ar hepuvarye rimbe titte moili
Yasse i luine menelo tinuva
Ar lússe elen yando.
Nai nauva aman Ambar ar i ilya Ambar,
An cenuvarye elye meldave iluvesse, yanna tielya tulya.
Nai nauva i cemen musse íre cóloryanen úserina seruval,
Ar nai nauva ve vilya íre caital nu ta.
Nai caituvarye or elye ve vilya
An fealya poluva wile amu
Ar hiruvarye tieryava mettasse Kymel ar Eqlissa.

Az utolsó mondat közben tekintetét az égre emeli, ujjait pedig homloka közepére helyezi. A dal végeztével ismét Cygnusra emeli a tekintetét és enyhén meghajol Közben széles mozdulattal karját megemeli és a homlokán tartott ujjaival lezárja az áldást egy enyhe csuklómozdulattal.­ Felemelkedik és mosolyogva tekint Cygnusra.*

- Az istenek kövessék látó szemeikkel utad, Hattyúknak Leánya, és vezessenek arra az útra, min az El Nem Mondottak is járnak!

*Poharát Cygnusra emeli*

- Igyunk a Szellemlovagok Úrnőjére!

Esbeth Isithrade előtörténete

Hosszan néz a szemedbe, mielőtt elkezdené mondandóját. Azt keresi, vajh, bízhat-e Benned annyira, hogy felfedhesse Előtted oly titkait, melyet eddig nem sokan ismertek. Jégkék szemei Rád merednek és firtatnak Téged. Majd egy pillanat múlva leveszi Rólad szúró tekintetét és az asztalról felemeli szokásos italát, egy pohár abszintot. Lassan belekortyol és hagyja, hogy jó pár percig égessen az torkát. Majd néhány percnyi csend után megszólal:

- Megtiszteltél, öreg barátom, történeteddel. Hát halld most az én mesém, melyről aztán eldöntheted, vajh, megtörtént-e vagy csak egy elf egyik megtévesztő beszédeinek egyike.

Rád pislant és egy gúnyosnak tűnő mosoly fut végig arcán. Ám úgy véled, mintha egy érzéki csalódás játszott volna szemeddel. Aztán az elf férfi elfordítja a tekintetét és messze a távolba mered.

- Valamikor az Óidőkben, vagy talán annál is régebben, ki tudná megmondani, szóval nagyon régen létezett egy birodalom távoli tájon, hol még egy ember sem járt. Ezt a birodalmat Esgal-Narnak hívták és messze rejtve állt a kíváncsi szemektől. A Rejtett Tűz országának is hívták, mert a benne élő nép úgy tartotta, hogy Ősi, Szent Tűz védelmezi határait az erdő közepén. Az a Tűz, mely még a Kezdetek Kezdetén uralta a Földet, melyre aztán népük eljöhetett. Ám ez a Tűz hamar megsemmisült, így most már csak a lelkükben őrzik tovább. Hatalmas birodalom volt ez az ország fénykorában. Népe boldogan élt hatalmas fái, dús ligetei között a lankás vidéken, hol a nyár hosszú volt és termékeny, a tél rövid és hűs. Királyuk, Belil-Gaviel bölcsen kormányozta az országot, hű felesége Elian, a Tündöklő Fény, mindenben mellette állt és segítette férjét. Így éltek évszázadokon át. Elian egy napon megajándékozta férjét és az országot egy leánygyermekkel, kit Írimalornak, a Fény Őrzőjének neveztek el. A királyi udvarban élt egy család, kinek szintén épp akkor született meg fiúgyermekük, kit nevezzünk most Elentarnak. Apja a főváros, Heruanna híres kovácsa volt, kit anyja pedig a Tündöklő Fény legfőbb bizalmasa. A gyerekek egymás mellett cseperedtek fel és nagyon ragaszkodtak egymáshoz és szerették egymást. Ám boldogságuk nem lehetett teljes azokban a vészterhes időkben. Történt ugyanis, hogy e békés ország határain idegen erők mozgolódtak, melyek ismeretlenek voltak a Rejtett Tűz népének. Gonosz hitük cseppjeit elhintették az erdei nép szívébe, alattomosan szennyezve be azt. A Hitszegők Csoportját Tirtalath vezette, ki egykor a Királyok Házának leszármazottja volt, ám olyan fekete tűz éltette, mely kiirtotta szívéből a jóság minden valaha is létezett formáját. Megtagadta isteneit, származását, hazáját és elhagyta az országot ismeretlen tanok után keresve. Ám úgy gondolta, eljött az ideje, hogy visszavegye jogos tulajdonát. Így hát megtámadta Esgal-Nart. Véres csata folyt, melyet itt most nem részleteznék, pedig kijutna abból öröm és bánat egyaránt. A hatalmas ütközet azonban a legnagyobb fájdalmat okozta a Tűz népének. Elesett Belil-Gaviel, a Fénylő Csillag. Ám vele együtt pusztult Tirtalath is. Így az ország, óriási veszteség árán, de megmenekült. De Elian, a Tündöklő Fény, hallva kedvese pusztulását, veszített ragyogásából és az Elmúlás Tavaszát választotta. A fiatal Írimalor vette hát át az ország vezetését és a pusztítások nyomait próbálta eltüntetni serény keze nyomán. Ám fénye halványabb lett immár, mit gyermekkori pajtása, Elentar is észrevett és fájó szívvel nézte őt minden egyes lopott pillanatban. A ifjú férfi is ott harcolt a király mellett a csatában és szíve majd megszakadt, mert nem tudott segíteni hőn szeretett vezérének. A visszatérés keserves volt, mikor Írimalor szemébe nézve árulta el apjának vesztét. Ám ekkor Írimalor, ahelyett, hogy fenséges és távolságtartó modorát öltötte volna fel, ahogy mindig is tette, váratlanul érzések ezreit zúdította Elentarra.

[Lovagi viadal - 1. küzdelem]

*Isith a párbaj kezdete előtt jóval érkezik meg a megmérettetés helyszínére. Néhány szolga serénykedik mellette, kiket maga mellé rendelt, mikor a felkérés érkezett hozzá: bizony elkél egy gyógyító e versenyen. Akkor hangosan sóhajtozott eme feladat miatt. Nem igazán szívleli azt, mikor bajtársai egymás koponyáján és testén próbálják ki erejüket.

De mit volt, mit tenni… Mégiscsak ő ért a füvekhez igazán, és társait sem akarja cserbenhagyni.

Így hát kénytelen-kelletlen elvállalta a rá eső feladatot.

Most azonban elrendelte: egy apró sátrat állítsanak fel neki közvetlenül a csata mellé, így azontúl, hogy szemügyre veheti a párbajt, egyből segítségére lehet a bajbajutottaknak.

Elrendelte, hogy legyen egy szolga, aki állandóan nyaggatja majd a párbajozókat :), hogy menetük után látogassák meg őt… Hálátlan feladat, de inkább, mint hogy bárkinek is komoly baja essen..

Az első forduló alatt karbatett kézzel áll a csata helyszíne mellett és nézi, ahogy az emberek párbajoznak. Összehúzott szemöldökkel figyeli cselekvéseiket, ám valahol lelkének mélyén tiszteli is őket azért, mert így kiállnak elveik mellett.

~Lovagnak lenni életérzés.~ sóhajt magában és figyeli a sebesüléseket. Habár a rosszallás egyre jobban úrrá lesz rajta, tiszteletben tartja a lovagi szokásokat és egyetlen egy rossz szó sem hagyja el száját. Nem szokása ítélkezni mások előtt. Tekintete sem árul el semmit, mikor az első sebesültek meglátogatják a sátrat. Szakszerűen ellátja a sebeket és zúzódásokat, majd ismét elhagyja a sátrat és figyeli a következő kört…*

*Belép ezen a késő délutáni napon a Fogadóba. Nem sokan lézengenek itt, azt már látja. A fogadósnak biccent egyet. Majd csuklyája alól körbenéz, szemével keresi azt a személyt, aki miatt most kijött a Rendházból. Bár azt is tudja, hogy még korán van. Későbbre beszélték meg a találkozót. De sebaj. Addig úgy is át kell néznie még néhány tekercset, melyek a tarisznyájában lapulnak.

Egy félreeső asztalt választ magának, na meg persze beszélgetőtársának is. Mikor az asztalhoz ér, válláról leteríti fekete köpenyét, melynek hátán egy pegazus díszlik és leül az egyik székre. Tarisznyájából előveszi az első tekercset, ám mielőtt letenné, megvizsgálja, mennyire koszos az asztal. Miután biztonságosnak találja, kihajtja és leteríti. Szemével csak úgy falja a sorokat.

Csak akkor pillant fel, mikor a fogadós melléáll, hogy felvegye a rendelését, amely egy pohár abszintot takar, vagy amikor kinyílik a fogadó ajtaja…*

Állás

[Fogadás]

*Meglátja Ivellioson, ahogy az öröm végigsiklik rajta. Egy mosolyt megenged magának. És a helyet szívesen elfogadja.*

- Jobbulást! *néz rá némi vigyorral arcán, ám mindez amilyen hamar jött, oly hamar el is tűnik. Végignézi az ifjú elfet tekintetével.*

- Rég nem találkoztam fajtámbélivel a Rendházon belül. Mondjuk az is lehet a titka, hogy most tértem vissza hosszú utamról. *jegyzi meg csak úgy mellékesen. Ám a kíváncsiság hamar győz rajta*

- Látom, némi mágiát szerettél volna alkalmazni az előbbi pillanatokban. *tekintetét Ivelliosra emeli és várja a reakciókat. Hiszen nem is olyan régen látott hasonló motyorgást és kántálást, ami aztán nagy port kavart fel…*

[Fogadás]

*elgondolkozva néz Ivelliosra. Mikor is látta ő utoljára az apját? Nem is tudja már az idejét… Egy pillanatra honvágy fogja el, de csakhamar leküzdi. Az az otthon már nem lenne az, amelyben felnőtt. Csak az érzés az, amit hiányol.

Tekintetét az egyre fogyatkozó társaságra emeli, ujjait összekulcsolva támaszkodik könyökével térdére.*

- Mágiát? *kérdi, bár sejtette a választ* És milyenfajtával próbálkoztál? *ő csak egyfélét ismer… egyszer talán megosztja tudományát a mellette ülő elffel. Nem feszegeti az ifjú származását, családját, egyszer talán elmondja. Mindenesetre ezt az ő dolga eldönteni.*

                                          

[Fogadás]

- Színes madarak? *teszi fel elhűlve a kérdést.

~Eddig csak azt hittem, hogy mágia áramlását csak végszükségben és csak indokolt esetben használják…~ De gondolatait nem osztja meg a mellette ülő férfival. Egy ideig szótlan ülnek egymás mellett.

Majd így szól, vagyis inkább kérdez*

- És a mágiának mely vállfaját sajátítottad el? *egyre inkább érdekli őt ifjú elf. Vajh, honnan jöhetett? Merre visz az útja? És legfőképpen, mi az, amit keres itt, a Szellemlovagoknál? Talán egyszer ezekre a kérdésekre is választ kap.

Ám igazából az is érdekli, hogy vajon mennyit tudhat saját fajáról és mennyit az emberekről.

De ezeket a kérdéseket egyelőre magában tartja azokra az időkre, mikor kapcsolatuk esetleg megszilárdul ahhoz, hogy ilyen személyes és problémás dolgokat megvitassanak. Egyelőre azonban a képességeit akarja felmérni.*

- Na és a kard használatával hogy állsz? *kérdi, miután az előbbieket megválaszolta.*

Istállóépítés

*kiáltozások ütötték meg fülét, miközben a volt Istállóhoz közeli folyosón sétált végig egy hatalmas könyvvel a kezében. Amennyire csak tudott, kitekintett a hozzá közel eső ablakon és felfigyelt egy nagyobb társaságra, kik szorgos munka közepette serénykednek. Ahogy azt némileg meg tudta állapítani, egy épület alapja rajzolódik ki körülöttük. Feltehetőleg az új istálló alappilléréi lehetnek azok. Ám ahogy ilyen távolból meg tudja ítélni a dolgot, elkél a segítség. Könyvére sem pillantva siet vissza szobájába, ahol is azt az asztalra helyezi. Ráér később is fellapozni és elmerülni benne. Gyorsan ruhát vált, mely praktikusabb a kétkezi munkához, mint a szoba hűvösében való olvasáshoz és már igyekszik is a helyszínre. Hosszú léptekkel siet le a lépcsőkön, majd ki a szabadba. A forróság seperc alatt elönti, mikor kilép a Rendházból, de gyorsan túlteszi magát rajta.

A helyszínre érve először megtorpan, hogy felmérje a helyzeteket és azt, hogy hol kell el leginkább a segítség. Felméri, hogy kik vannak ott. Edint egyből felismeri, hiszen hatalmas termete kiemelkedik környezetéből. Nem messze tőle pedig egy idősebb alak kiabál. Kishíján elneveti magát, mikor felismeri benne Morganust. Igaz, hogy jóval több ránc szeli át arcát, ám fürge mozgása arra utal, tettrekészsége semmit sem változott. Hát még a vidámsága. Őszintén megörül neki, ám látja, ez nem a legjobb pillanat arra, hogy kérdezősködjön és kifaggassa az ifjú öreget, hiszen eléggé el van foglalva. Ha majd egymás mellé sodorja őket a munka, bizony kap némi hátbaveregetést az elf férfitől. Azután más igyekvő klántárs felé fordítja tekintetét. Egy elf nő épp a távolban fogyasztja el az időből ítélve az ebédjét, melybe besegít egy apró szőrgombóc.

Azt gyorsan felméri, hogy kövek a valószínűleg a falak felhúzására szolgálnak, ám mivel a szekérről való lepakolást már a többiek elvégezték, próbálja kitalálni, mihez nyúlhat úgy, hogy abban az istálló előrehaladását szolgálhatná. Azt sejti, hogy még jópár szekér kőre lesz szükség, de mivel nem illetékes abban, hogy honnan kerültek elő a kövek, így ezt kénytelen másokra hagyni.*

- Szép jó munkát! *kiáltja hangosan, amolyan céltalanul, de valahol mégis céltudatosan, hisz azért tudható, hogy nem a közelben elkerített lovaknak szól.*

- Csatlakozik még két kéz, hisz ha jól látom, elkél a segítség! *neveti oda a közelben álló Phyliának, aki karját mozgatja, vélhetően amiatt, mert bizony a kövek nem a könnyűségükről voltak híresek. Bár nem ismeri a hölgyet, egy gyors bemutatkozásra még a munka közben is jut idő.*

- Esbeth Isithrade vagyok, szolgálatára. *hajol meg kissé* Ha el tudná nekem mondani, merre van a legjobban igény két friss karra, igazán megköszönném. *szól hozzá, majd végignézve a köveket elgondolkozik kissé. Vajon mivel fogják össze a köveket, hogy azok ne zúduljanak le egymásról?!*

Építkezés

*Hosszan nézi a közeledő elf nőt, mert nem gondolta volna, hogy egy lovagklán berkein belül találkozhat még fajtájabélivel. Emlékszik még Minára, akivel hajdan úgy tervezték, hogy összekötik életüket, de a Sors elsodorta őket egymástól. Ám mielőtt még a Hyppolitha zavarba jöhetne kutató és szinte már kérdő tekintetét látva, figyelmét Phylia felé fordítja és jóízű kacajra fakad a nő frappáns válaszára*

- Drága hölgyem! Ne féltse úgy a hátam, mert belészakadhat a szíve. *kacsint a nőre cinkosan. Ekkor azonban más vonja el figyelmét. Letekint és egy apró fehér kutyát lát, majd az elf nőre pillant. Ekkor lát egy kezet felé emelkedni. Arcán átsuhan némi bizonytalanság afelől, hogy elf társa miért is köszönti így őt, de hamar reagál a dologra és finoman megfogja a nő kezét. Nem rázza meg, hiszen azt csak az emberek szokták. Elsöpri fejéből a gondolatot, vajh, mi lehet ennek az egyszerű és úgy látszik rutinos mozdulatnak a hátterében. S míg Hyp a többieknek kiosztja a feladatot, megragadja az alkalmat, hogy leguggoljon a kis jószághoz, és megvakarja füle tövét. Az elégedett vakkantásra elmosolyodik. ~Jobb társaság?!~ elmorfondírozik magában, de szó nélkül hagyja. Majd mikor Hyp felé fordul, feláll és a nő szemébe nézve így felel felajánlására.* - Ha jól látom, a kövekhez van elég embere, de Morganuséknak elkél a segítőkéz. *szól elmosolyodva* Ha megengedi… *aprót biccent, jelül annak hogy otthagyja a nőt, de nem hajol meg, mert fél, hogy dereka megfájdul :) Ruganyos léptekkel elindul a két nő után. Azonban hallva tanácstalanságukat utánuk szól* - Ha javasolhatom, vagy agyagot használjunk vagy agyaggal kikevert sarat. *a kötőanyagra érti* Az akkor lesz jó, ha az anyag elválik a keverőlapáttól. *a tanács után, melyet vagy megfogadnak vagy sem, Morganusék felé siet.* - Ekkora bábszínházat sem láttam még! *neveti Morg előző mondatára* Bár ha jól láttam előbb, egyszemélyes bábfigura leszel. Na, de én is akarok ám szerepelni. Még ilyet. Kihagytok a jóból. *játszott dühvel arcán néz Morgra, majd Edinre. S miután Morg visszatér hideg vizes butykosával, melyet ő egy mosollyal elhárított, hiszen nem is dolgozott meg még érte :), elneveti magát a frappáns találós kérdésen, majd miközben pihennek Morgék, így szól* - Nahát, akkor előbb tapasszuk be a beállított gerendákat, majd ha jól látom, már ki is ásták a többi lyukat is a további gerendáknak *mutat a lyukakra ujjával. Nem tudja, kié az érdem, de hálás érte. Földet ásni nem szeret, inkább a fákkal foglalkozik. Előkeres egy vastagabb cölöpöt és egy ásót, s az ásóval betakarja a gerenda közötti rést és a cölöppel jó erősen megdöngöli a földet. Miután a talaj ott sima s a gerenda is függőleges, na és Edék már véget vetettek a pihenésnek, együtt indulnak, hogy a következő gerendát (amit egyébként boronának hívtak a régiek, ha jól tudom) a helyére tegyék, majd az az követőt is, meg az az követőt is…*

Esbeth és Morganus

[Rendházból kilépve]

*Fárasztja a manapság bezárkózott életmód. Nem sokat tűnődött azon, hogy a friss levegő segítsen-e kiszellőztetni fejéből a gondolatokat. Mostanság csak a személyzettel találkozott és csak így informálódott, mi is történt a klánban. De most, reménykedik, válthat néhány szót klántársaival is. Csalódottan veszi tudomásul, hogy a folyosókon bolyongva bizony egy lélekkel sem találkozott. Így hát nyakába veszi a várost és lassú gyaloglással szeli az utat. Mikor a Zsugoritól nem messze egy ismerős alkatot fedeznek fel szemei.

Nem kiált utána, mikor látja, hogy Morganus bemegy a fogadóba.

Néhány gyors lépéssel már ott is van az ajtó előtt és szélesre tárva kinyitja azt.*

[Nyílik az ajtó, majd Morganus és Thomas Long]

*Köpenyét megrázva lép be a fogadóba, mert bizony a kinti párás levegő beitta magát a legfelső rétegbe. Miután szemei gyorsan megszokják a hirtelen fényváltozást, melyet a kinti sötétség és a benti fény okozott, becsukva maga mögött az ajtó, biztos lépésekkel halad egy adott pont felé. Közben felfedezi klántársait és intve nekik tudatja, észrevette őket.

Ám most Morganus felé halad, arcán egy mosoly fut át*
-  Szép estét az istenek segédletével! *köszön, majd Morgra nézve szól* Csatlakozhatom hozzád? *kérdi* Kintről láttam, ahogy betérsz. *mutat az ajtóra. Majd Longra tekintve kérdi* Egy jó bort hozna nékem? *közben leveszi köpenyét és a székének háttámlájára helyezi, persze csak ha Morg örülne társaságának:)*

[Thomas Long és Morganus – külön asztalnál]

*Elmosolyodik Morganus köszöntésének hallatán, őszintén megvallva örül a szavaknak. Bár az asszonynépekről más véleményt oszt meg magában, de ezt nem köti Morg orrára. Ám régóta már, hogy csak a szolgálók szavait hallja: Igenis, uram; Nem, uram; Ahogy akarja, uram. Sok volt ez már neki az utóbbi időben. De sebaj, végre kint. És végre elégedetten. Még mielőtt megkapja borát, nézi végig, ahogy Thomas néhány ügyes mozdulattal kapja el a két poharat és egy elismerő pillantással nyugtázza mozdulatait. Ám ahogy megkapja borát, követi Morganust az asztalhoz és vele szemben foglal helyet.*

- Bizony, nem sokat jártam kint mostanság *jegyzi meg, de egyből mosolyra áll a szája* Viszont készen vagyok egy nagyobb lélegzetű művel *sóhajtja. Bizony, ezt jól esett kimondani. Megérte a munkát. Nagyot kortyol borából és elégedetten hátradől*

- Na de véled mi történt? Hogyhogy sokat sertepertélsz? Talán nagy a kosz ebben a városban? *érdeklődik vidáman*

- Jó étvágyat! *jegyzi meg a gőzölgő tálra pillantva*

[Morganus]

*Tudta, hogy nem fogja megúszni a kérdést. Megereszt egy mosolyt, igyekszik úgy tenni, hogy ne érződjön benne némi keserűség*

- Bezony. Hosszú, akárcsak az életem. *jegyzi meg. ~Ami már nem sokáig fog tartani.~* Összegeztem mindent, ami eddig történt. Már nem sokkal kell kiegészíteni. Van benne mindenről szó, még a klánról is, ahogy én láttam, míg tevékenyebb voltam. Hosszabb leírás a gyógynövényekről, amik között eltöltöttem az életemet, és az Óhazámról. Mindenről. Szép hosszú lett. *neveti* Talán túl hosszú is! Kíváncsi ki veszi egyszer a bátorságot arra, hogy elolvassa! *majd Morganus szavaira reagálva*

- Igen hallottam egy s mást az utóbbi időkről. S a szolgálók szavai megbízhatók, bizony nagy lépéseket tett a klán. Kár, hogy kimaradtam belőle *jegyzi meg* De hát még mindig itt a cselekvés ideje, még semmi sem késő. Tán nem csak most is a szolgálatból jössz? *kérdi, látva Morganus ruházatát*

[Morganus]

- Poros szobának… *ismétli meg Morganus találó szavait* Bár porosnak poros, de nem árt néha kitisztítani. S lám nekem az írás ezt segítette elő. Olyan mintha megint ifjú lennék. Remek érzés, Illiére esküszöm. Bár attól tartok, nem fog sokáig tartani. De nem baj, élvezni jó addig, amíg tart. *optimizmusa most ismét előtört. És elégedetten kortyol ismét borából.*

- No igen… Ez a lótörvény… *hallotta erről is susmorogni a cselédeket a Rendházban. Nem tölti el örömmel.* - Kíváncsi vagyok, mennyire fogja ez meghatni a népet. És meddig. *nem mer ő sem mondani már semmit, megtanulta, mióta beköltözött a városba, hogy ilyen kényes helyzetekben jó, ha az elf is tartja a száját, még ha nem is tetszik neki, amiket hall. Nyílt szavait megtanulta elrejteni az idők folyamán.*

- De egy ilyen poros szoba hogy bírja a járőrözést? *kérdi, igyekezve vidámabb vizekre eveztetni a beszélgetést.*

[Morganus]

- Nemesebb?! *kérdi szemöldökfelvonva* - Meglehet, hacsak némelyik matrózt a rum mellett meg nem tanítod az olvasásra. *szájának zugában egy ravaszkás mosoly látszik megjelenni, jelezve, felvette ám ő is a ritmust.* - Még szerencse *jegyzi meg, arra utalva, hogy a Sziklaőrség bizony lovat kapott maga alá*

- Egyszerűbb, ha a gazemberek a lovad ellen menekülnek, semmint előled. Azzal bizony nem sokra menne az Őrség, drága barátom. *a kacagást magába fojtja, reméli nem veszi nagyon Morg a szívére. A félreértelmezett hasonlatra széttárja karját* - Akárhogy is, még a bútorokat sem árt néha szellőztetni *neveti, majd a majd a második kötet említésére a nevetésből harsány kacagás fakad ki belőle*

- Vigyázz mit mondasz, öreg barátom, különben megfogom szavaid és bezárlak egy szobába, hogy életed végéig csak azt olvasd, amit írtam és akkor mi lesz a matrózokkal, he? *kérdi, könnye is kicsordul, mert hirtelen előtte a kép, és e bezony még inkább nevetésre ösztökéli*

[Morganus]

- Emlékszem még, igen. *sok régi emlék remeg meg emlékezete peremén, köztük jópár csetepaté is, ami Távolrévben történt.* Reméljük, ilyen dolgokra nem kerül sor. Talán más itt most a közhangulat. Talán. De nem kell kihívni a sorsot. Nem királyt kell védeni, csupán a közbiztonságot. *~Egyelőre.~* Félelmeink akkor igazolódnak be, ha az esküt visszafordítják ellenünk. Reméljük erre sem kerül sor. *Morganusnak sikerült letörölni arcáról még a mosoly leghalványabb jelét is. Belegondol még az előttük álló időkre, és derűlátása megcsappan.* Félelmeinkkel azonban együtt kell élnünk. És inkább felkészülni rájuk, semmint félresöpörni. *Bár tudja, Morganus terveit nem itt kellene megbeszélni, így nem feszeget semmit. Még a Zsugorinak is lehet Céh-füle.* Remélem, talán a Rendház berkein belül megosztod velem, mi mostanság történik. Talán még hasznomat is leled. Még ha írásról is legyen szó. Abban jelenleg még jó vagyok *egy röpke mosoly*

- Ép elmédben a világért sem tennék kárt! *megrémül egy pillanatra.* Mi lenne a Szellemlovagokkal Morganus nélkül? Mi lenne, ha nem lenne ez az ódon bútordarab?

[Morganus]

*A világért se fárasztaná le. Ám látja, ez tényleg nem a legjobb idő arra, hogy eszmecseréjüket.*

- Hol itt, hol ott. Megjegyeztem. *mosolyog egyet, majd hátradől.* - Nem sok mindenhez értek én, amit érdemes az ifjú fejekbe beleverni. *szerényen vallja be* De gondolkozni fogok rajta. *ígéri meg* S ajánlatomat, hogy milyen órát tudnék én tartani, majd a következő találkozásnál elmondom, úgyhogy nem úszod meg. Keresni foglak itt is és ott is *mosolyogva és a fáradt arcba néz* - Kísérjenek utadon addig Eqlissa csillagai. *nézi a távozó öreget, akinek mintha a sok tehertől, melyet cipelne, alaposan megereszkedett a válla. De mintha ez csak egy tünékeny illúzió lenne, Morganus kihúzva magát távozik a Zsugoriból. Hosszan elgondolkozik a hallottakon, és reméli, fejében zubongó kérdéseire Morg majd ad választ.

Még elkortyolgatja italát, majd Thomasnak a pohara mellé helyezi az árát, megtoldva némi borravalóval, már csak a zsonglőrmutatvány miatt is.

Aztán vállára kanyarítja köpenyét és kilép az utcára, mélyet szippantva a sós levegőből…

De nem tér még vissza a Rendházba, hanem sétál egyet a csípős szelet ígérő városban*

Zászlóbontás

~Keveset szóltak, de amit mondtak, az megszívlelendő s követendő. Így kell ezt...~*s elégedetten biccent Joanne és Szavabreh felé, mert pontosan azt kapta általuk a figyelmes hallgatóság, amit szeretett volna általuk tolmácsolni. Hiszen aki nem tapasztalhatta meg, milyen Scabiosa vagy Fiffton nagyságú emberek mellett felcseperedni lovaggá, az el sem tudja képzelni, mit jelent az a folytonos és élő hagyomány, amit most igyekeznek továbbadni az új generációnak. Erről szól ez az este, bajtársiságról, mint azt kiemelte nagyon helyesen Breh is, és a hagyományokról. És persze, történetekről, íme egy újabb, szám szerint a negyedik:*

A negyedik zászlóhoz érkeztünk, s a negyedik lovaghoz, aki legalább annyira sokrétű volt, mint az a tárgy, ami a legösszetettebb próbatétel lesz az apródok számára. A zöld zászló, mely hordozza a sólyom képét, olyas valakinek hirdeti életét, aki amellett, hogy lovaggá vált, megmaradt a természet gyermekének, s akire úgy emlékszünk, "a Kósza lovag". Nem keverendő persze össze a kóbor lovaggal, az mást jelent...

Anodranról szólok most, aki híres vadász és nyomolvasó volt, s a csend gyermeke. Ha tehette, kint élt az erdőkben, napestig járta a vidéket, hallgatta a madarak lágy dalát, de sajnos az állandó küzdelem nem sok nyugtot hagyott a számára, hogy önfeledten élvezhesse a természet áldásait. Sokszor fontolgatta, hogy szakít addigi életével és végleg kiköltözik a vadonba, de kötötte a barátaihoz fűződő baráti vonzalma, nem tudta volna őket elhagyni, miként sorsukban is osztozott a legvégsőkig. Azt viszont bizton állíthatjuk, hogy maradéktalanul boldog volt, mikor ismét zöldellő réteket láthatott a véráztatta harcmezők után, s ilyenformán nem élt boldogtalan életet...

A negyedik, s egyben utolsó tárgy, amit az apródoknak el kell sajátítaniuk, hogy fegyvernökké lehessenek, a vadászat. Mindarra épít, amit a másik három is oktat: mozgás, lovaglás, a test uralma és a fegyverek biztos használata; de többet is kíván. Fegyelem és figyelem - e kettő nélkülözhetetlen, hogy a vadonban boldoguljon az ember. Ismerni kell a nyomokban rejlő történeteket, kiolvasni a szellőből és a felhők járásából az időjárást, tudni, hogy mely növény gyógyír, s mely rejt halált levelében... S persze, legvégül ott van a vadak és bestiák tudománya, mely megérteti velünk a természet törvényét: "Egyszer vadász vagy, másszor zsákmány." Ez egyébként a mottó, melyet Anodran zászlajára hímeztetett...

A negyedik zászló eloldására nem mást kérnék fel, mint a klán híres herbalistáját, aki maga is a természet gyermeke: szólítom Esbeth Isithrade-et! Kérlek gyere ki, s szólj pár szót, miután kibontod a lombzöld, sólymos zászlót...

[ Zászlóbontás ]

*Egy kicsit megkésve érkezett meg a Terembe, de nem maradt még le semmiről. Látja, ahogy az ismerős arcok bevonulnak ki az alkalomhoz illően öltözve, ki kevésbé. Aki esetleg felfedezi, hogy ő is megjelent eme ceremónián, azoknak finoman biccent és egy apró mosolyt is megenged, de nem társalog senkivel sem. Szokásos ruhájában jelenik meg, csupán a Pegazussal díszített köpenyét terítette vállára, amit csak különleges esetekben szeret viselni. Ahogy a fiatalok, apródok, fegyverhordozók, lovagok beljebb vonulnak a térbe, ő a háttérben marad és csak figyelője az eseményeknek. Figyelemmel hallgatja végig Morganus szavait és elégedettséggel tölti el az öreg szavaiból áradó nyugalom. Figyeli azt is, ahogy a zászlók húrjai kioldódnak, hogy aztán az ifjak lelkébe és eszébe beleégjenek a szavak, képek és arcok.

Mikor a negyedik zászlóhoz és Anodranhoz ér beszédében Morganus, egy apró mosoly kúszik arcára. Emlékek ezrei suhannak át agyában gyors képek verziójában. ~Egyszer vadász vagy, másszor zsákmány.~ Egy aprót bólint, ő is ismeri ezt a jelszót, csupán más formában. Ám mikor Morganus az ő nevét ejti ki, meglepődik. Egy pillanatig eltűnődik, vajh tényleg azt hallotta-é, majd egy mosolyt ereszt meg.

Mivel azonban a tömeg mögött állt meg, így kicsit nagyobb erőfeszítés igényeltetik ahhoz, hogy a zászlókhoz jusson. Pár –Elnézést, szabad lesz?- után megnyílik az út és az ifjú, kíváncsi tekintetektől övezve sétál az emelvényre. Közben Morganusra tekint, s bár arcán ennek semmi jele, a hála érzése mélyen áthatotta. Fogalma sincs a lassan mellette álló ’öregnek’ arról, hogy most mi játszódik le benne. De az tény, hogy jól estek neki e szavak.

A zászlóhoz érve egy pillanatra megáll, tiszteletteljesen adózik annak, amit e jelkép jelent számára és a Szellemlovagok számára.

Majd kioldja a zsinórt és a zászlót egy pillanatra megrezegteti a huzat, láthatóvá teszi a sólymot a zöld foglalatban. Vár még, míg az a helyére nem kerül, majd odafordul az összegyűlt tömeg felé. Ő sem akarja sokáig beszélni, bár egy csomó gondolat megfordult a fejében, miközben a zászlókhoz tartott*

- Köszönöm ezt a megtiszteltetést. *egy aprót bólint Morganus felé, majd így folytatja néhány pillanat múltán*

- Azok a jelképek, melyeket ezek a zászlók képviselnek, -bár most külön-külön jeleníti meg őket Morganus nektek- együtt és csakis együtt képesek létezni egy lovagban. Sose feledjétek, hogy azok az ösvények, melyeket e legendás lovagok bejártak és amelyeket jelentenek nekünk, olyan közel vannak egymáshoz, hogy egy úttá nőtték ki magukat. S ez az út a Szellemlovagok útja. S bár mi, egyszerű mentorok, nem vagyunk képesek teljesen visszaadni azokat az oktatásokat, miket régen e dicső lovagok kaphattak és adhattak; halvány másolatát le tudjuk képezni. De ne feledjétek azt se, hogy egy jó lovag holtig tanul. Így ha ráléptek ezekre az ösvényekre, azt is tudomásul kell venni, hogy a tanulásotok és okulásotok soha nem fog befejeződni. Szívemből kívánom, hogy találjátok meg saját utatokat és forgassátok jóra ezeket a tanításokat s ösvényeitek –bár még kacskaringósak és nem kitaposottak- sohase térjen le a Szellemlovagok útjáról.

*reméli, érthető volt az, amit mondott. Elég sok időt eltöltött ahhoz a lovagok között, hogy bizonyos jegyekre felfigyeljen köztük. Igyekezett frappánsan összefoglalni a meglátásait. Miután mondandóját befejezte, enyhén meghajol a zászlók felé, majd ruganyos léptekkel elsétál tőlük, de nem vissza a tömegbe, hanem az egyik fal mellé. Később annak nekitámaszkodva figyeli az eseményeket.*